Dr. Wolfgang és a záróra-teória

Kaptafák, helyek

Cipőgyártó automata gépsorok tervezői lehet, hogy sok mindent tudnak a cipő anyagának szerkezetéről és a láb anatómiájáról, de nem volt a kezükben Löffler doktor úr lába. Nagyapáméban igen. Megtapogatta, mintha orvos kolléga volna, de diszkréten, mintha csak méretet venne. Hiszen csak lemérte a kaptához. Azután kifaragta a kaptafát méretre. Ez lett a doktor úr saját cipőjének az etalonja. Ugyanígy tett az összes vevőjével. Ott sorakozott az összes kuncsaft kaptafája a feje feletti polcon: Lendvai művész úr, a színész; Feri bácsi, a karvezető; Silló Zoltán utazó ügynök. (Nagy, szétjárt lábfeje volt.) Gyulus, a táncos. (Még a kaptái is pliében álltak.) Bényi ügyvéd úr, Gabi bácsi, aki vegetariánus volt, és lábujjai úgy álltak, mint a karfiolvirágok. Müller, ő nem volt úr, köszörűs volt és a nagypapa szerszámait reparálta. Emberek, lábak. –  Ez mind egy kaptafára készül! – mondta az öreg, mikor a rádióból slágerek szóltak. Egy kaptafás zenekar, egy kaptafás cipőgyár. Ez volt a legsúlyosabb szitok. Löffler doktor úr, Lendvai művész úr, Feri bácsi, Silló Zoltán utazó ügynök, Gyulus, a táncos, Bényi ügyvéd úr, Gabi bácsi és Müller lábaiból létrejött az átlagos láb. A mindenkire jó cipő. Mindenkire jó, de senkinek sem a sajátja. Ilyen cipőben járunk.

Ilyen dolgokat hallgatunk, zene helyett.

Van egy hely Jaffón, úgy hívják, HaMakom, A Hely. Minden csütörtökön összejön egy kis társaság a nappali szobányi, bordó falú termecskében. Az ok: a zene. Marokkói zene, de ezzel nem sokat mondtam. A zenészek Casablancában születtek. Mind túl a hatvanon. Arab anyanyelvű zsidók. A 67-es háború után minden arab lakta országból kiutálták vagy elüldözték a zsidókat. Marokkóban állítólag többen voltak, mint a muzulmánok. A zenészek családja is akkor menekült Izraelbe. Kisfiúk voltak, de már tudták az összes casablancai dalt. Még otthon tanulták meg a darboukát és az údot, az arab lantot megszólaltatni, úgy hegedülni, azzal a technikával, fogásrenddel, hangszertartással, ahogy csak ők, marokkóiak játszanak.

Közönségük (közösségük) héberül fecserészik, de ha belefog a zenekar, arabul éneklik a refrént. Ez az ő zenéjük, az ő zenészeik. Fél 11 körül van hangbeállás, de már kezdődik is. Muzsikálnak. Az Andalúziából kiszorított mórok tradíciója úgy lüktet bennük, mintha tegnap lett volna, hogy zsidó és arab együtt menekült Córdobából az inkvizíció elől. Cervantes a Don Quijotéban írt egy ilyen fejezetet. Valószínűleg soha sem hallottak róla. Senki nem törődik a verőereiben áramló folyadék összetételével.

Aztán a zenekar melletti lócáról feláll egy hallgató, beül a lantos helyére. Zökkenő nélkül játszanak tovább. Semmivel sem rosszabb zenész, mint az alap csapat lantosa. Éjfél felé már egyre többen állnak be egy-egy dalt elénekelni. Százsékeleseket tömnek a szólista ingzsebébe a dal végén.

Aztán pörög tovább az este. Marokkói hasis, könyörtelenül zuhogó ritmika. Három óra felé mindenki beáll, a zenész és a hallgató is. 60 feletti bácsikról és nénikről beszélek! A mama a papa nyakában ülve táncol. Ketten kapnak érte, amikor borulnak. Röhögés, aztán sírják tovább a dallamot, ami éppen szól. Most a kis hegedűs bácsi énekel, minden eddigi dalosnál szebben. Keserű, mint a blues vagy a gyimesi keserves, vagy egy cigány hallgató, de a dobos ezalatt is nyomja a pszichedelikus mediterrán aszimmetriáit. Pontosabban, mint egy atomóra. Ez a hely az azonosság helye. Szociológiai, etnikai és érzelmi azonosság azzal, aki vagyok, ahonnan jöttem, amit tudok, érzek. Azonosság az emberekkel, akikkel közös a sorsom, a múltam, a kultúrám. Bután néznének rám, ha ezt kifejteném nekik. Az azonosság nem érzékelhető annak, aki átéli. Én meg irigykedhetek rájuk. Ehetem otthon egyedül a hazait, az európa-konzerveket, hidegen.

Hol a kaptafám?

A kényelmesen rám simuló kultúrám, amit azokkal élhetek meg, akikkel közös a sorsom, a tudásom, a bölcsességem. Hol az a hely? (Ez nem honvágy! Már Magyarországon sem találtam. Nagyon szeretem a gyimesi, moldvai zenét, de ezt Bartóktól örököltem és nem volt soha az életem része.)

Nincs elszivárgás. Négy körül, a huszadik utolsó számnál szinte egyszerre áll fel mindenki. Salom, jövő csütörtökön találkozunk. Itt a helyünk! A Hely!