„Ha valami bajom történne: soha, semmilyen körülmények között
a cionista gondolathoz hűtlen és becstelen nem leszek.”
Budapesten 1953. február 1-jén kelt, kollégáihoz írt leveléből
Főszerkesztőm volt, és mentorom, tanítóm és atyai jóbarátom. Két évvel alijázásunk után tudtam meg, hogy az Izraeli Szemle című, magyar nyelvű folyóirat szerkesztőségi munkatársat keres – örömmel jelentkeztem 1990. január 24-én. Utólag Arje, vagyis Pali bácsi mosolyogva mesélte, hogy tetszett neki naiv lelkesedésem, teljes tudatlanságom az ország dolgairól-gondjairól, sőt még a gépírásban se mutattam nagy jártasságot – no persze, addig csak román és ivrit szövegeket gépeltem, fogalmam sem volt, hogy a kis írógépen hol vannak a magyar betűk, de végül hősiesen helytálltam. Akkoriban diplomás oléknak szervezett kilenc hónapos szakmai átképző tanfolyamra jártam, majd ennek elvégzése után a Nők Nemzetközi Cionista Szervezete, a WIZO népjóléti osztályán lettem titkárnő – nyugdíjazásomig itt dolgoztam. A Szemlénél végzett szerkesztői-titkárnői-tördelői-korrektori feladataimat a délutáni-esti órákban, illetve hétvégente végeztem. Itt és így kerültem az izraeli élet izgalmas forgatagába, annak is a kellős közepébe. Nagyon jó, tartalmas, gazdag évek következtek, és mind közelebb kerültem a lényeghez: Arje Kaddarnak köszönhetően a galuti zsidó tudatlan felesége meggyőződéses cionistává vált.
Tizenkét évig dolgoztunk együtt – Arje haláláig. Abban az évben, 2002-ben, már nélküle került nyomdába a negyvenedik születésnapját ünneplő folyóirat. Egyetlen fia, Jigal úgy döntött, hogy folytatja édesapja életművét, természetesen velem együtt. Ő mérnökként felelős munkakört töltött be az ország egyik fontos üzemében, én is folytattam munkámat a WIZO-ban, de minden szabadidőnket a lapnak szenteltük – további tíz évig, 2012 novemberéig, így szeretett folyóiratunk fél évszázados születésnapját is megünnepelhette.
Dr. Arje Kaddar, eredeti nevén Fazekas Lipót Pál 1912. július 2-án született Nagyváradon. Később a család Debrecenbe költözött, mert édesapja gazdatisztként helyezkedett el az egyik közeli birtokon, így a család legfiatalabb gyermeke a debreceni Zsidó Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Később Budapesten tanult, az államtudományok doktori címét szerezte meg a jogi karon.
1944-ben apját, anyját és nővérét a debreceni zsidóság egy részével Bécs környékére deportálták. Édesapja nem élte túl a megpróbáltatásokat, hamvai a bécsi zsidó temetőben nyugszanak. Hana, az édesanyja hazatért, évekkel később, 1953-ban halt meg Budapesten. A legidősebb testvér, Sándor ügyvéd lett, a Magyarországi Cionista Szövetség debreceni elnöke, őt a munkaszolgálatban ölték meg. Másik fivére, Lajos az ungvári Zsidó Gimnázium igazgatója sem tért vissza a munkaszolgálatból; feleségét és gyermekét Ungvárról deportálták, koncentrációs táborban pusztultak el. Nővére, Eliseva, édesanyjukkal együtt menekült meg, később alijázott; Haifán élt haláláig. 2001. december 25-én, pontosan négy héttel Arje halála előtt temettük.
Mivel a bátyjai tevékeny részt vettek a cionista mozgalomban, érthető, hogy a fiatalabb fiú már 1929-ben, alig tizenhét éves korában lelkesen bekapcsolódott az ifjúsági szervezetek munkájába, kezdetben a debreceni Makkabea titkáraként, majd Budapesten, a Cionista Szövetség keretében, a Cionista Munkás nevű szervezet tagjaként. Ezzel párhuzamosan publicisztikai munkássága is kezdetét vette: 1929 és 1939 között a Budapesten megjelenő Zsidó Szemle munkatársa lett. Felfigyeltek rá: fiatal kora és vélhető tapasztalatlansága ellenére vezető pozícióba került. Lelkesedése, hite, munkabírása legyőzte a kezdetben természetszerűen felmerülő kételyeket, így 1932 és 1936 között a Magyarországi Cionista Szövetség titkáraként dolgozott, pedig nem lehetett számára könnyű összeegyeztetni jogi tanulmányait az egyre nehezebb idők rengeteg tennivalójával. Ráadásul 1936-tól 1939-ig újabb fontos tisztséget töltött be: a Keren Hajeszod budapesti irodáját vezette. Ugyanebben az időszakban a Cionista Világkongresszus összekötőjeként is működött – információkat szolgáltatott a Párizsban székelő központi irodának a magyarországi zsidóságot sorozatban ért megkülönböztetésekről, a létüket megnehezítő, törvénybe iktatott intézkedésekről. Mondanunk sem szükséges, hogy a még mindig nagyon fiatal Fazekas L. Pál tevékenysége ebben az időszakban egyre veszélyesebbé vált.
1937-ben a Zsidó Szemle című hetilap tudósítójaként Zürichben a Keren Hajeszod világszervezet főtitkárával találkozott, aki Zot hi Haarec (Ez az az ország) címmel filmet ígért a magyar cionistáknak. Fazekas L. Pál magyar feliratokkal látta el a lelkesítő, alijázásra buzdító dokumentumfilmet, amit nagy sikerrel mutattak be a budapesti Omnia moziban, majd később egész Magyarországon.
Életének meghatározó élménye lett az 1939-ben, a Keren Hajeszod iroda küldötteként a majdani Izraelbe tett látogatása, ahová fivére, Sándor társaságában utazott. Ugyanabban az évben részt vett Genfben a háború előtti utolsó Cionista Világkongresszuson, majd a világégés utáni legelsőn, a huszonkettediken, Bázelben, 1946-ban.
A két dátum között azonban a magyarországi zsidóság jelentős részét elpusztították a holokausztban, ami sem őt, sem családját nem kímélte meg. 1942–1944 között Ukrajnában volt munkaszolgálatos, de sikerült megszöknie, és kalandos, életveszélyes módon, gyalogszerrel tért vissza a már megszállt Budapestre. Itt és ekkor ismerte meg későbbi feleségét, Haját, akivel csatlakoztak a földalatti mozgalomhoz. A tevékenységükért mindkettőjüket a „Nácizmus elleni harcos” kitüntetéssel jutalmazták, már itt, Izraelben.
Dr. Arje Kaddar felesége, Grosz Erzsébet, Haja zenetanárnő volt, Érsekújváron született, tanulmányait Pozsonyban végezte. (Érdemes itt megjegyeznem, hogy az Izrael70 projekt egyik szereplője, Mirjam Roth, az ismert izraeli mesemondó ugyanabban a házban született, ahol Grosz Böske, alig egy hét különbséggel, gyermek- és ifjúkorukat együtt töltötték, együtt tevékenykedtek az érsekújvári Makkabeában, egészen 1931-ig, Mirjam Roth alijázásáig. Barátságuk hetvennyolc esztendeig töretlen maradt, leveleztek, amikor lehetett, majd huszonöt év után újra találkoztak – már itt, Izraelben. A mesemondó néhány története – Hordó asszonyság és egyebek – a varázslatos közös gyermekkort elevenítette fel.)
Arje és Haja házassága a legerősebb köteléknek bizonyult; Haja mindvégig bátor társa maradt férjének. 1988-ban bekövetkezett haláláig ő volt a biztos háttér, a legmegbízhatóbb kolléga, a legjobb barát; 1950-ben született egyetlen gyermekük ebben a légkörben nőtt fel, és sajátította el az erkölcsi értékrendjét, amelyre bárki büszke lehetne.
A háború után Arje a Magyarországi Cionista Szövetség debreceni elnökhelyettese volt, és a Zsidó Munkás című lapot szerkesztette. 1947-ben a cionisták területi szervezeteinek főtitkáraként járta az országot, tevékenysége nyomán a vidéki szervezetek száma harmincról kétszázra emelkedett. Ezzel párhuzamosan a Cionista Szövetség országos vezetőségének is tagja lett. 1949-ben a hivatalos szervek felszámolták a Cionista Szövetséget, így ez irányú munkásságát egy időre be kellett szüntetnie.
Időközben megvalósult a cionista gondolat – 1948 tavasza elhozta a világ zsidósága számára Herzl álmának a megvalósulását: az Izraeli Államot. A fiatal zsidó ország Budapesten is megnyithatta külképviseletét, így 1950 és 1956 között Arje – akkor még magyar állampolgárként – Izrael nagykövetségén dolgozott, annak hivatalos közlönyét szerkesztette magyar nyelven. Veszélyes évek voltak, nem csoda, hogy az írásom elején mottóként szereplő levelet, rendelkezést Arje a követségi munkatársainak címezte – mintegy végrendeletként. Ha rápillantunk az irat keltezésére, hátborzongató módon ötlik szemünkbe a dátum: 1953. február 1-je – egy hónappal a rettegett Sztálin halála előtt! Többek között a következőket írta, arra gondolva, hogy „valami történhet vele”.
„Az a kérésem, hogy fiam, Jigal ben Arje valósítsa meg helyettem azokat az álmokat, amelyeket talán én már sohasem tudok megvalósítani. Mindent tegyetek meg, hogy gyermekem Izraelbe jusson!!! Ha ezt tudom, hogy megtörténik, már semmi sem lenne az én sorsom ehhez a nagy megnyugtató boldogsághoz képest. […] Persze szeretném, ha anyjával együtt kerülnének HAZA.
Anyám súlyos műtét előtt áll, semmit meg ne tudjon rólam, hátralévő idejében – ha van – ne legyen ilyen megrázkódtatásnak kitéve.
Megpróbáltatásaiban álljatok Feleségem mellett, amit, úgyis tudom, megtesztek, mindig hű élet- és eszmetársam volt.
Nővérem, aki még négyünk közül megmaradt, alijázásra vár.
Sorsunk mi lesz, nem tudjuk, egy azonban biztos: a zsidó nép örökké élni fog.
Salom,
Arje Fazekas”
Feloldani szeretném a fenti levélrészlet keltette drámai hangulatot: röviddel édesanyjuk halála után nővére, Eliseva megkapta az alijázási engedélyt, és további három éven keresztül élénk levelezés folyt közöttük, többnyire rendes postai úton; a megőrzött borítékokon látszanak a cenzúra pecsétjei. Ám a diplomáciai posta lehetősége is segítette kapcsolatukat: ezen keresztül beszélték meg azokat a postára nem bízható problémákat, gondolatokat, amelyeket az alijázásra váró kis család megosztott az immár egyetlen élő rokonnal… Aki nagyon-nagyon várta őket.
1956 szeptemberében Arje, Haja és a hatéves Jigal megérkeztek a haifai kikötőbe. El is helyezkedtek, egyelőre a Szochnut nyújtotta CRIF-csoportban laktak, a Kirjat Haim-i barakktáborban, ahol magasabb végzettségű magyar és lengyel ole családok kaptak szállást meghatározott időre. A beilleszkedés folyamatának következő fázisaként Arje munkát is kapott a Szochnutban, közben az Új Kelet haifai tudósítója lett. A lakásprobléma is megoldódott, a Kirjat Eliezer negyedben, Haifán kaptak háromszobás otthont. Mindvégig ott lakott. Felesége, Haja zongoratanítással toldotta meg a család jövedelmét.
Az Új Kelet tudósítójaként – már dr. Arje Kaddar néven – szinte naponta jelentek meg társadalmi, politikai, kulturális cikkei; rendkívül termékeny életszakasza volt ez. A cionista aktivista álma megvalósult ugyan, de ettől kezdve az izraeli élet fonákságainak a javításán fáradozott, éles tollal, de ugyanakkor sok humorral. Kezdetben több cikkét héber nyelven írta és publikálta. Írásait több külföldi lap is átvette, illetve több nyelven – angolul, franciául, spanyolul, jiddisül – jelentette meg, például az Eichmann-perről, a tárgyalóteremből írt tudósításait. Izraelben publikált rengeteg cikke köteteket tölthetne meg.
1962 áprilisában végre megvalósíthatta következő nagy álmát: megalapította, majd 2002. január 21-én történt haláláig közel negyven éven át szerkesztette „független társadalmi-kritikai folyóiratát”, az első hét évben Haifai Szemle, majd 1969-től Izraeli Szemle címmel.
Kiváló publicisztikai munkássága elismeréseként 1975-ben Herzl-díjjal tüntették ki.
Befejezésül: egy magyarországi napilapban rendkívül összeszedett módon vallott eszméiről, éppen az első, bázeli Cionista Világkongresszus századik évfordulóján. Ebből az interjúból szeretnék idézni, szívem szerint talán minden mondatát, de mindenképpen néhány gondolatát.
„Ha már akkor létezett volna a zsidó állam, nem történhetett volna meg a második világháborús népirtás, vagy legalábbis a zsidók jelentős részét meg lehetett volna menteni. Az utóbbi években már volt is példa hasonlóra, hiszen a polgárháborús Jugoszláviából a Szochnut, a Zsidó Ügynökség kimenekítette azokat a fenyegetett zsidókat, akiknek semmi közük nem volt a szerb–horvát–bosnyák etnikai vitához. Ezt én a ma is létező cionizmus eredményének tartom. Ennek az eszmének tehát megvan a létjogosultsága, a jelentősége. Újra idézném Herzl Tivadart, aki többek között azt mondta, hogy a cionizmus a zsidó országba való visszatérés eszméje, a zsidósághoz való visszatérés eszméje. Nem elég tehát az, hogy valaki Izraelben lakik. Tudatosan kell megélnie zsidóságát. Minden nemzetnek rendelkeznie kell olyan eszmeiséggel, ami összefogja. Szerintem ma a cionizmus feladata ennek az összetartásnak az erősítése.”
Az interjút Pál Csaba, a Debrecenben megjelenő Hajdú-Bihari Napló munkatársa készítette 1997-ben. Arje akkor már nyolcvanöt esztendős volt…
Dan Dalmat írta róla: „Ő mindenesetre egyike volt azoknak, akik már a múlt század harmincas éveiben világosan felismerték, hogy a magyar zsidó ifjúság számára, minden nehézség ellenére, a legjárhatóbb út az, amelyik Palesztinába vezet! Ha rá hallgatnak, sok magyar zsidó megspórolhatta volna magának az ukrajnai tömegsírt vagy az auschwitzi gázkamrát!”
Fiatal korában mondta, hogy a cionista nevelés céljaként nem elég a zsidókat kihozni a diaszpórából, hanem a diaszpórát kell kivenni a zsidóságból.
Egész életében rendkívüli következetességgel haladt a maga és hite által kijelölt úton, ebben nem ismert kompromisszumot, de másban sem.
Sírja Haifán van, abban a városban, amelybe már 1939-ben beleszeretett.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Újságíró (1945-2020)
