Ennek a fele sem tréfa! Mi, akik kenyerünk javát, hogy úgy mondjam, az átkosban fogyasztottuk (értsd: a XX. század Magyarországán), nagy biztonsággal tudjuk a feleletet a címben feltett valójában költői kérdésre. Mármint, hogy ki van a spájzban?
Hát ki lenne, pontosabban fogalmazva kik lennének? Ha mégis akadna, akinek nem ugrik be a válasz, engedtessék felidéznem a magunk mögött hagyott század utolsó harmadának egyik legnagyobb filmsikerét, az 1965-ben elkészült A tizedes meg a többiek című filmvígjátékot. Keleti Márton mozija a II. világégés utolsó napjaiban játszódik valahol Magyarország egy olyan zugában, amelyik szinte szemhunyásonként cserélt gazdát. Páros órákban a németek és csatlósaik uralták az éppen gazdátlan senki földjét, minden máskor az oroszok (csak a történeti hűség kedvéért: az akkori címke szerint szovjetek, akiket aztán a politika egyszer megszállóknak, másszor felszabadítóknak nevezett!), s ebben a kompország-állapotban néhány csellengő katonaszökevény egyik tréfás szituációból a másikba sodródva próbálja menteni a menthetőt – az életét. Ez volt az a film, amely először nevettette meg nézőit a tragikus kimenetelű háborúról, és az időnként még ma is visszaköszönő olyasféle bornírtságról, mint például a szintén szállóigévé jegecesült a Mi még megadni sem tudjuk magunkat, de jegyzetünk kulcsmondata is ebben az alkotásban hangzik el, miszerint Az oroszok már a spájzban vannak.
Na, ezzel el is lőttem a „találós kérdésem” megfejtését, de talán itt az ideje, hogy komolyra fordítsuk a témát, amelyről egyébként tudni illik, hogy a film alapját képező irodalmi munkát Dobozi Imre jegyezte, s az alkotó szándéka szerint társadalmi drámának íródott. Hogyan lett belőle vígjáték? Maga az élet mutatott fityiszt az avitt és hazug háborús romantikának, és engedte heppi endbe sodorni a sztorit – amit remélek jelen történetünk végkifejletére is.
Mindez arról jutott eszembe, hogy az óév utolsó pillanataiban sikerült tető alá hozni mindannyiunk régóta dédelgetett álmát, egy messzire mutató ígéretes egyezséget, amely azzal kecsegtet, hogy az új esztendőben még jó néhány ehhez hasonló örvendetes megállapodás vár még ránk. Hogy ki mindenkinek jár ezért hála és köszönet, azt majd a csaknem mindig hálás utókor kibogozza, de ami engem illet, a másnapi ébredés boldogságát beárnyékolta a hiányérzet, ami mindmáig nem hagy nyugodni!
Valaki hiányzik a táncból!
Többé-kevésbé tudjuk, kik utazhattak Washingtonba (sejtjük, hogy kik nem, és azt is, miért nem), arról is van fogalmunk, hogy kik fogadták a delegációkat, és a többi és így tovább. A lista azonban korántsem teljes! Hiányzik valaki. Valaki, aki ugyan tapintatosan nincs nevesítve, de mégis mindenki tudja, hogy szelleme köztünk él. Jelen van, mert nélküle, itt a Közel-Keleten az államalapítás óta egy szalmaszálat sem tettek keresztbe akarata vagy jóváhagyása ellenére. Mert ugye aligha lehet kétséges, hogy ők (nevezzük a filmbeli szerepe után Grísáéknak) mindig és az életünk minden pillanatban jelen vannak térségünkben. Is.
Ne szemérmeskedjünk tovább, mondjuk ki nyíltan a kérdést: hol vannak ebben a dealben az oroszok? Gondolhatja bárki is komolyan, hogy csak úgy kimaradhatnak egy ekkora buliból? A többi ugyancsak meg nem nevezett érdekeltről (például a kínaiakról és még sokan másokról) essék szó talán majd máskor, ezek lélekben is meg valóságosan is kicsit odébb vannak a tűz fészkétől. Na de hát ők, amióta világ a világ még ki nem hagytak ekkora ziccert! Pont ezt és pont most?
Igen, az oroszok..?!
Az oroszok már a spájzban vannak – hangzik el az emblematikus mondat a filmben, amin akkoriban, a hatvanas évek közepén már volt merszünk nevetni, noha tudtuk, hiszen megéltük, hogy ebben a kiszólásban ugyan semmi vicces nincs, ez maga a pőre valóság, mert az oroszok a történelem során mindig és minden spájzban ott voltak, és valószínűleg vannak ma is, de abban az időben a Nagy Medve már nem tűnt olyan kíméletlenül veszélyesnek és fenyegetőnek. Mindezek ellenére és dacára feltételezi valaki fél évszázaddal később, hogy ma már nem kell számolni velük? Pláne egy ilyen, a világpolitikát oda és vissza meghatározó egyezmény nyélbeütése során? Én, a bot (se) csinálta külpolitikus, hiányérzettel küszködöm. Vajon mikor kapunk hírt arról, hogy ország-nagyjaink valamelyike – mint ahogyan eddig is történt, ha valami nagy fába vágtuk a fejszénket (vagy a mienkbe próbált valaki belehasítani), tárcsázza a Kremlt, vagy mindjárt jegyet is vált Moszkvába, a mindenkor aktuális kérdések egyeztetése okán.
Most azonban se kép se hang.
Márpedig ahhoz, hogy homlokunkon a még aktuális gondok redői kisimuljanak, elengedhetetlen, hogy erről is tudomást szerezzünk.
Tudniillik az oroszok a spájzban vannak.
Újságíró