Amikor 1995-ben a Rabin gyilkosság után hatalomra került, Netanjahu meglehetősen tapasztalatlan, 46 éves feltörekvő politikus volt. Bátyja halála után konferenciát szervezett, és könyvet írt a terrorizmusról, s az egésznek semmi köze nem volt a tudományos, valódi biztonságpolitikához, amivel már számos amerikai tanszék nagy tudású szakemberei foglalkoztak. Egészen más irányú, gazdasági és építészeti képzettsége volt, zéró társadalomtudományi felkészültsége. Elolvasott pár terrorról szóló művet, és gyártott belőlük egy újabbat mindenféle kutatás, valós elemzés, társadalomtudományi megalapozottság, mélység nélkül.
Aztán egy rosszul sikerült házasság és viharos válás után (kiderült, hogy csalta a feleségét) visszatért Izraelbe, amit katonai szolgálatán kívül már kora kamaszkorában elhagyott családjával. A Rim bútorüzem értékesítési osztályát vezette, s közben nemzetközi terrorizmus konferenciákat szervezett a bátyja emlékére létrehozott alapítvánnyal. Mose Arensz kivitte Izrael washingtoni nagykövetségére, ahol előadói tanfolyamok abszolválása után megmondóember, az amerikai médiában Izrael haszbara (imázs-magyarazó) arca lett.
Újabb válás, megcsalás, újabb hazaköltözés, aztán Samir után a Likud elnökévé választották a fiatal, jobboldali reménységet. A többi már történelem, az ország lakosságának jelentős része szerint szomorú, félrecsúszott történelem. De bármit is gondol bárki erről az utóbbi, Netanjahu nevével jelzett, lassan két és fél évtizedről, abban mindenki egyetért, hogy első kormányfővé választásakor igen kevés politikai tapasztalata volt, váratlan hatalomra jutását gátlástalan amerikai kampányszakemberének, Arthur Finkelsteinnek köszönhette.
A hatalomban töltött évtizedek alaposan kiművelték hatalomtechnikai tudását, s ma már nincs nála körmönfontabb, ravaszabb machiavellista politikus széles e hazában. Ez mit sem változtat a tényen, hogy ma már a kneszet összes pártjának elnöke és miniszterelnökjelöltje több tapasztalattal és parlamenti tudással rendelkezik, mint ami Netanjahunak volt hatalomra jutásakor.
Tehát mind a helyébe léphetnek legalább annyira, mint ahogy anno ő átvehette Jichak Rabin székét, aki előtte több évtizeden át bizonyította mind biztonságpolitikai tudását, mind hazaszeretetét, és nem csak szavakkal, frázisokkal, hanem tettekkel is.
Na de ki lép a helyére? Bárki! Nem az a kérdés, hogy ki követheti, hanem a néhány hónapon belül következő választások alapján kirajzolódó erőviszonyok, s hogy ezek alapján kinek lesz szándéka, és kinek lesz esélye leváltani.
Bennet (Jobbra) már többször bebizonyította, hogy bármikor kész közös kormányzásra Netanjahuval, s hasonlóképpen tett Ganz is, amikor semmibe vette saját hangzatos szavait, és belépett egy újabb Netanjahu kormányba. Amir Perecről (Munkapárt) inkább ne is ejtsünk szót, még a bajuszát is levágatta, hogy bizonygassa: Netanjahuval soha, ráadásul Orly Levyt is ő hozta a Munkapárt nyakára. A Munkapárt működése nyomán megérdemelten nincs még a választási küszöb közelében sem.
Aki le akarja váltani Netanjahut, az rájuk mégegyszer nem szavazhat.
Viszont Liberman (Mi Hazánk), Lapid (Jes Atid) és a Merec párt is bizonyított: ők nem hajlandóak koalícióra a háromszoros vádlottal, inkább ellenzékbe vonulnak. Aki tehát valódi váltást akar, annak ideológiai álláspontjától függően közülük kell választani, nyilván sokaknak orrukat befogva. Aki jobboldali pártra adja voksát, az Avigdor Libermant kell válassza, aki a centrumban bízik, az Jair Lapidot, és aki baloldalinak véli magát, annak a Merec a befutó.
És ezennel meg is kezdhetjük a készülődést, programjaik megismerését, mert egyre közelebb a pillanat, amikor ismét ki kell választanunk egy cédulácskát a választófülke magányában. Sok sikert nekünk!
Értékesítési igazgató, Haifa
