Az mondja a 84 esztendős jeruzsálemi nagynéném, hogy szerencsére nincs baja a férjével, aki még idősebb, de félnek, nagyon félnek. Mert hogyan lehetne nyugodt az ember, ha kevesbedik az ország lakossága, a láthatatlan koronavírus bármikor bárkit megfertőzhet. Viselik a maszkot persze, meg nem nagyon mennek emberek közé. Tudják, ők öregek, de ma már tudható, hogy az ifjakat is utoléri. Élni akarnak, csak már nem tudják, hogyan…
Az első orvosok egyike, aki vírusfertőzött lett, a családorvos. Azt mondja, hogy lélegeztetőgép nélkül feküdt hetekig a kórházban. Hát persze, a pácienseinek egyike fertőzte meg. Hazavitte a kórt, ágynak esett a felesége, a gyerekek is. A család a poklok poklát járta meg. Ma már dolgozik a doktor úr, de egészséges ember soha többé nem lesz belőle. Nem maradhat távol a munkától, a klienseitől, hiszen azok feltétlenül bíznak benne. A gyógyításra felesküdött orvosnak ilyen időkben tudnia kell, hogy hol a helye…
Belső Nóra pszichiáter azt mondja, miközben az utóbbi félév drámai történéseit elemezzük, hogy régi meg új pszichés helyzetekkel szembesülünk. (A továbbiakban is az ő gondolatait idézem.) Még fel sem ocsúdtunk a koronavírus világjárvány első szakaszából, pontosabban látványosan nem is hagyott el minket – és máris itt van, gyilkol, tarol a pandémia második hulláma. A fertőzöttek számának radikális emelkedése egyre több országot kényszerít újbóli korlátozásokra. Bármennyire is utáljuk március óta, a maszkokat továbbra sem tehetjük le. Ezt annyira komolyan veszik, hogy például Indonéziában a maszkviselést megtagadókkal ásatják a koronavírus miatt elhunytak sírjait.
A második hullámban – miközben a megbetegedettek, továbbá az elhunytak száma borzasztó mértékben emelkedik – elsősorban nem az életben maradásunkért kell küzdenünk – mondja a pszichiáter. Hiszen sok egyéb között a digitális oktatás, a távmunka (home office) bebizonyította, hogy az ember képes megoldani lehetetlennek tűnő feladatokat is. Alkalmazkodik váratlan körülményekhez, új megoldásokat talál ki a túlélés érdekében. Az evolúció során megerősödtek a stressztűrő, stresszmegoldó képességei. És igaz lehet az a nézet is, hogy annyira ragaszkodik a gyors, kényelmes életmódjához, hogy válaszaival át tud vészelni akár heteket, hónapokat is.
Az ember sokat kibír, a bizonytalanságot, azonban soha – fűzi hozzá Belső Nóra. – Ez a legnehezebben leküzdhető érzések egyike, hiszen szorongást, hangulati megbillenést, tehetetlenséget vált ki. Csak kevesen viselik el, a többség kétségbe esik, mert elveszíti a kontrollt mindennapjai felett. A járvány kezdetén sem a vírusról, sem az ellene való védekezésről nem volt információ. De még a „hogyan tovább”-ról sem. A felnőttek körében pánik uralkodott, életkortól függetlenül. Az egzisztenciavesztés, a tönkremenés határára került munkahelyek, a sok-sok bezárt bolt – mind a vészkorszakot idézte fel. Most már legalább látni a folyamatot, s ha ez nem is kínál egyfajta nyugalmat, de mindenképpen megkönnyíti a rálátást.
Napjainkra ismerjük a kapaszkodókat – maszkviselés, távolságtartás, gyakori kézmosás, kevesebb rendezvény, az is korlátozott résztvevővel –, kialakultak az új, ön- és közösségvédő megoldások. Ezt szolgálja a már fentebb említett online oktatás, előre tör a telemedicina, erősödik az internetes közösségi élet. Ez erőt is ad, hiszen láthatjuk, hogy az élet nem áll le. A megtorpanás után pedig keressük a további megoldásokat. A mostani második szakasznak ez az erőssége, lehetősége. A félelem ha nem is csökken, de mellette fellendülhet az innovatív szemlélet az élet minden területén: átalakul a munkavégzés módja, megváltoznak az egészségügyi ellátás formái, új lehetőségek nyílnak az oktatásban, de még a művészetekben is.
A járvány további tapasztalata, hogy noha az elszigetelődés (izoláció) elsőre elviselhetetlennek tűnt, mégis átvészeltük ezt az időszakot. Sokan említették, hogy a fertőzéstől való félelemnél is rosszabb volt, hogy nem találkozhattak a szeretteikkel, a barátaikkal. A mostani helyzetben mégis enyhíthető ez az érzés a már megtanult módon, a kialakított kommunikációs csatornáknak köszönhetően.
Úgy látszik, vonja le a következtetést a pszichiáter, képesek vagyunk elfogadni, hogy valós veszélynek vagyunk kitéve, hiszen egy ilyen, megfoghatatlan méretű vírus is képes az életünkre törni. Viszont túlélhetünk, ha betartjuk a szakemberek által javasolt védelmi intézkedéseket, ha kihasználjuk a technológiai lehetőségeket az életvitelünk fenntartására, és tudomásul vesszük azt, hogy az ember valóban a természet része. (És mint ilyen: támadható.)
Bízzunk tehát azokban – víruskutatók, járványügyi szakemberek, orvosok, ápolók, és a sor folytatható –, akik az életüket tették fel az ilyen típusú problémák felszámolására. Életbevágóan fontos, hogy hiteles hírforrásokból tájékozódjunk, csak azokra hallgassunk. A vészterhes helyzetekben sajnos előkerülnek azok a véleményformálók, akiknek se képzettsége, se szaktudása, de tévedhetetlenként harsogott kijelentéseikkel elbizonytalanítanak. Az optimista és sikeres hozzáállás alapja mindig a hiteles információkon alapuló döntés. Ezáltal tudunk lelkileg megküzdeni a helyzettel, ismerhetjük fel a valós veszélyt – és építhetjük be az eddigi sikeres tapasztalatokat az életstratégiánkba. A tudomány nem mindenható – emlékeztet Belső Nóra –, időre van szüksége ahhoz, hogy az új jelenséggel méltó módon vegye fel a harcot. Nincsenek azonnali válaszok, de bízhatunk abban, hogy nem is nagyon sokára lesznek.
újságíró
