Van az úgy, hogy bemegy az ember a kézzel-készült italki1 fagyishoz, és mert épp olyan a nap, kér egy gombóc vaníilás-csokidarabkásat, meg egy gombóc mélycsokis-nápolyisat, és még nyakon is önteti karamellszósszal, mert ha csak egy kicsit is szerényebb lenne, ha cukormentes lenne például a fagyi, vagy csak valami alsóhangon párve gyümölcsszorbé, akkor nem érné meg egyáltalán.
Na pont erre gondoltunk mi is, amikor 2020 utolsó országos szegerje2 alatt még gyorsan bidudba3 is kerültünk, családilag – uramnadavostul, hatévesestül meg háromévesestül, hogy a sivatagi kóbort már ne is említsük.
A hatvannégyzetméteres givátájimi4 főhadiszállásból hirtelen apró világ lett, amelyben – ugyancsak hirtelen – valahogy túl sokan lettünk egyszerre, túlnépesedtünk, túl sokat ettünk és túl sok szennyest termeltünk, mi, négyen, alaposan kiélvezve ezt az utolsó szociokulturális élményt – egy köpésnyire az össznemzeti oltástól.
A bidud második napjától
a helyzet kiéleződik. Mindannyian érezzük a végjátékot.
A vakáció előtti utolsó munkanapok csontfáradtságát, azt, hogy ezt már többet nem lehet – már nem lehet, hogy a gyerekek nincsenek óvodában. Hogy mi nem mehetünk el a kisboltig. Ezt már nem teheti meg velünk ez a velejéig romlott 2020.
Aztán persze megteszi, de még hogy. A szemünk sarkából méregetjük egymást urammal,
legyekura hangulat van – vajon melyikünk éli túl ezt az egyhetes kalandot?
Szívünk mélyén persze tudjuk, hogy a háromésféléves lesz az, akinek a kis testét túlnőtte a személyisége, lassan kidagadt belőle, és csak nőtt és nőtt, egészen addig, amíg már nem volt világos, hogy ki a szülő és ki a gyerek – és míg mi hatalmi élethalálharcunkat vívjuk vele, a hatéves pedig néha belebeg a színre, szkafanderben, mosolyogva, képzeletbeli űrhajójához kapcsolódva, majd kiúszik a képből.
Még azért összedobunk egy napirendet. Almuskának szüksége van a rendszerre, biztatjuk egymást Nadavval, de ez a beosztás már nem színes-piktogramos, mint a márciusi. Csak egy fekete lista, hogy mi magunk se felejtsük el, hogy a gyerekekre reggelente tiszta zoknit kell adni, meg fogat is kell mosni. Persze minek. Pazarlás a tisztaruha, puszta szimbólum, madzag, amivel a három nappal vagy évvel ezelőtti normalitáshoz igyekezzük hozzáláncolni magunkat.
Az elsőnapos kreatív miniszakkör kifinomult tematikájából a negyedik napra falrarajzolás lesz
– apát már nem érdekli a dolog, anya pedig ittas.
Közben meg zoom míting zoom mítinget követ, anyára visszakacsint a másik élete. Normális emberek, fehér falak előtt, értelmes dolgokról beszélnek, és várják a viszontnormalitást, de már nincs semmi, csak üvöltő gyerekek, a feleséggyilkosságot fontolgató jó férj és a közhangulatot kifogástalanul megértő, és egy akadémikus éleslátásával összefoglaló, szűkölő palesztin kutya.
Újságíró
