„Miért borotváltad le a hajad?” – kérdeztem izraeli barátomat, aki a napokban szabadult meg göndör fürtjeitől és kócos szakállától, miután hat hónap világutazás után visszatért Izraelbe. A repülőtérről pedig azonnal karanténhotelbe vitték, mondván: hiába tartózkodna külön lakásban, nem közelítheti meg otthon maradt szüleit. A barátom így kéthetes vakációját egyes-egyedül tölti majd egy szobába zárva.
„Amikor megérkeztem, katonák vettek körül, és egy aprócska szobába vezettek, ahol elmondták: a telefonom GPS jelei alapján bármikor bemérhetnek, meg se próbáljam meglátogatni a családomat, még akkor sem, ha vállaltam volna: tíz méteres távolságot tartanánk. Felhívtam anyámat, aki a hír hallatán összeroppant, és bevallom, én is elsírtam magam. Ott ültem, érző emberként, előttem pedig szintén érző emberek katonaruhába bújva, akik hivatalból semmiféle érzelmet nem mutathattak ki. Mikor megérkeztem a szállodába, nem bírtam abbahagyni a zokogást – de nem csupán a karantén-kényszer aggasztott, hanem az egész rendszer. Eszembe jutottak az évek, amikor én viseltem ezt az egyenruhát, és ha a saját véleményem, érzéseim keveredtek volna mindabba, amit tennem, mondanom kellett, börtönbe vetettek volna.
Amikor véget ért a sorkatonaság, megnövesztettem a hajam, és nem borotválkoztam többé – nem lázadásból, hanem mert nem bírtam tükörbe nézni, látva a katona-énemet. Most úgy döntöttem, szembesülök vele – leborotváltam a hajam, levágtam a borostát, és újra ugyanaz az arc nézett vissza rám a tükörből, aki katona koromban voltam, viszont most először a szemébe néztem, és azt mondtam: »Te önmagad vagy, nem pedig ők, nem adhatod nekik az arcodat!« És – ahogyan azt sejtettem – napokon át, mikor megláttam magam a tükörben, azt a fiút láttam, aki nem kérdezett, nem ellenkezett, csak engedelmeskedett, mert hitte, hogy mások jobban tudják, mi a jó és mi a rossz. Most, hogy a karanténidőszak végéhez közeledem, kezdem megismerni magamat a csupasz arc mögött is. És kezdek megbocsátani magamnak mindazért, amit megtettem, mert köteleztek rá.”
A Sovrim stika (Breaking the Silence, vagy Megtörni a csendet) mozgalom ex-katonáit sokan árulónak tartják Izraelben – mert olyan információkat osztanak meg nyilvánosan, amelyeket „a haza védelmében” titkosítottak. Kérdés azonban, hogy elvárható-e egy emberi lénytől, hogy egy életen át őrizze lelke és elméje mélyén mindazt a traumát, amit elszenvedett, és a szenvedést, amit másoknak okozott. Különösen úgy, ha az állam által finanszírozott pszichológus mondja neki: „majd elmúlik”, „ez természetes”, „minden hazafi keresztülmegy ezen – valamit valamiért”. Különösen úgy, hogy ha valaki nemet mond a sorkatonai kötelezettségre, előállíthatják, gyávának nevezhetik, miközben ugyanezek az emberek elvárják a gázai palesztin fiatalságtól, hogy ne csatlakozzanak a Hamászhoz, hiszen az ő „hazájuk” védelme terrorizmus, hiszen az ő hazájuk nem is létezik. De ha egy 17 éves izraeli ifjúnak nincs ereje azt mondani: „én nem hiszek az erőszakban”, hogyan lenne elvárható egy ugyanennyi idős palesztintól, hogy „átálljon a túloldalra”, vagy legalább embernek, ne pedig szörnyetegnek lássa az „ellenség” egyenruhásait?
Miután tegnap [június 6. – a szerk.] több ezer izraeli tüntetett a ciszjordániai területek Izraelhez csatolása ellen és a palesztin identitású emberek jogaiért, meg azért, hogy Izrael állam fejezze be a Palesztin Autonómia területén illegálisan épülő telepek anyagi és erkölcsi támogatását – afféle morális földrengés történt Izraelben. Milliók fogták fel végre: mások élethez való jogában hinni nem jelenti azt, hogy aláássuk a saját, létezéshez való jogunkat. És felemelni a hangunkat, meglobogtatni a palesztin zászlót nem jelenti azt, hogy ne lobogtathatnánk büszkén Izrael zászlaját is. Épp ellenkezőleg: jogunk van megmutatni, hogy így is lehet izraelinek lenni. Ugyanakkor izraeliek milliói – köztük baloldali aktivisták is – elhatárolódtak a tüntetőktől, mondván: „túl hangos” volt a demonstráció.
Ám ha a szüfrazsettek anno nem láncolják magukat a brit miniszterelnök hintójának kerekéhez, és nem dobálják meg záptojással – vajon ki harcolta volna ki a nők szavazathoz való jogát? Magam sem hiszek abban, hogy erőszakra erőszakkal kellene válaszolni. Abban sem, hogy az agressziót legitimálja, ha az „ellenfél” erőszakkal közelített felénk. Viszont feltétlenül hiszek szólásszabadságban és a hangos, tiszta véleménynyilvánításban. Már csak azért is, mert ez az egyetlen módja annak, hogy párbeszéd indulhasson el a szakadék két szélén rekedt emberek között, és megértsék, meglássák: igenis van hajlandóság és igény a békére, a változásra, a változtatásra.
Hét éve éltem Izraelben, mikor életemben először ültem fel egy buszra Jeruzsálem Damaszkuszi kapujánál, és utaztam át Betlehembe, majd onnan Ramallahba, később Nábluszba. Hét éven át vakon hittem benne, hogy félnem kell odaát. Hét éven át hallgattam azokra, akik vagy soha életükben nem találkoztak hús-vér palesztinnal, vagy kizárólag katonai szolgálat során jártak az említett városokban, és a mai napig rettegés és szorongás fogja el őket, ha visszaemlékeznek az ott szerzett élményekre. Amikor viszont Náblusz törökfürdőjében összeakadtam egy izraeli meleg férfival, aki rendszeresen átjár arab kedveséhez, amikor az óvárosban eltévedve a barátságos útbaigazítást azoktól az egyenruhás palesztin rendfenntartóktól kaptam, akiket az izraeli tévé egyszerűen csak terroristáknak nevez, és amikor Ramallahban buliztam kendő nélküli, tetovált palesztin lányokkal, akiknek legnagyobb vágya, hogy egyszer Tel-Avivban is félelem és stigmák nélkül mulathassanak a helyiekkel – akkor rendeződött át minden a fejemben.
Tény: nem minden palesztin jó – ahogy nem minden izraeli sem az. Tény: Palesztinát több mint ötven ország nem ismeri el országként, de csaknem harminc állam Izraelt sem, és mindettől függetlenül palesztin és izraeli indentitású emberek, palesztin és izraeli kultúra létezik – szerencsére. Ez ellen pedig senki semmit sem tehet. A legfontosabb tény pedig mindezek ismeretében, hogy nem fogadjuk el a ránk erőltetett valóságot kérdések feltevése nélkül. Nem vesszük készpénznek azt a realitást, amit az érdekrendszerek pakolnak elénk: „Vagy ezt eszed, vagy semmit.” Minden rettenetes történet mellé, ami arról szól: egy palesztin nem bánt emberként egy izraelivel, akad egy másik történet, amelyben egy izraeli nem bánt emberként egy palesztinnal. És egyik gaztett sem teszi elfogadhatóvá a másik gaztettet.
Én büszke vagyok azokra az izraeliekre, akik tegnap kimentek az utcára, és hangosan, bátran kimondták: elég volt! Sem társadalmi, sem kormányzati szintű nyomás nem állíthatja meg a változást. Az emberek nem katonának, nem robotnak és nem nyájnak születnek, hanem embernek. És az emberségüket többé nem hajlandók elismerésre és elfogadottságra cserélni. És büszke vagyok azokra a palesztinokra, akik mindezt látva – az odaát rájuk nehezedő társadalmi és politikai nyomás ellenére – ki merik mondani: „Hiszek Izrael létezéshez való jogában, ahogy az izraeliek jóságában is.”
Savua tov – szép hetet mindannyiunknak, a fal mindkét oldalán.
Steiner Kristóf ugyan már Görögországban él, de változatlanul az Új Kelet lap vezető szerkesztője maradt. A #Savua tov Steiner Kristóffal című sorozata az Új Kelet Facebook-oldalán követhető. A fenti írás eredetileg nyáron (2020. június 7.) jelent meg.
Owner ÚjKelet | Writer 4 TimeOut IL & Cosmopoltan HU | Founder & Blogger White city Boy | Actor | Vegan Cook | International Event & Party Host
Hungaro-Israeli storyteller – films, books, magazines, travel experiences, vegan culinary adventures
