Egy legenda három darabja: Gondos Sándor könyvesboltja Budapesten, a Gondos Könyvkiadó és könyvesbolt Haifán, Gondos és Sosana.
Az utolsó felvonás egyik szereplője Gerő Sosana, jó barátom. Felhívom: „Nincs kedved megírni Gondos történetét?” „Én sohasem írtam, mindig csak olvastam, de átküldöm, amit találok” – szól a válasz.
Most itt ülök egy teljes élet csonka dokumentumai között, de a történetet el kell mesélnem.
A szerzők Varga Sándor, Markovits Mária és egy meglepetés majd a végén.
„1906-ban Erdőbényén születtem, apám a sátoraljaújhelyi zsidó iskola igazgatója volt. Öten voltunk testvérek, én a negyedik a sorban. Sátoraljaújhelyen a piaristák gimnáziumában érettségiztem, ezt követően tanulmányaimat előbb Bécsben, a Hochschule für Welthandel nevű főiskolán, majd – három félév elvégzése után – 1927-től Budapesten a közgazdasági egyetemen folytattam. Mivel azonban hazulról nagyon vékonyan csörgedezett a pénz, már egyetemi éveim alatt elszegődtem gyakornoknak a Tisza testvéreknek a Budai Hitközség épületében levő könyv- és papírkereskedésébe. Egyszerűen anyagi okai voltak tehát annak, hogy könyves lettem. Azonban apám halála miatt kénytelen voltam nemcsak egyetemi tanulmányaimnak véget vetni, de a Tisza testvérektől is kilépni: pénzt kellett keresnem. Egy ideig papír-írószer árusításból éltem, eközben már egy-egy könyvre is kaptam megrendelést, amit beszereztem és leszállítottam. Boltom nem volt, mindezt a lakásomról bonyolítottam le. Könyvárusítással rendszeresen a Cionista Szövetség rendezvényein kezdtem foglalkozni, amikor pedig a szövetség – ha jól emlékszem, 1933-ban – a Király utca 36.-ból átköltözött az Andrássy út 67.-be (azokba a szobákba, ahol Liszt Ferenc annak idején a Zeneakadémiát megalapította, és ahol a különböző cionista szervezetek az egész első emeletet elfoglalták), egy szobát »zsidó könyvraktár« céljára rendelkezésemre bocsátottak” – vallja magáról Varga Sándor interjújában. Majd így folytatja:
„Konzervatív zsidó családból származom, a pozitív zsidó magatartásom családi örökségnek is tekinthető, amit az is bizonyít, hogy Béla fivérem tagja, majd elnöke lett a Makkabeának. Jómagam bécsi tanulmányaim alatt lettem tagja a bécsi Bar Kohba nevű cionista szervezetnek, és hazatérve szinte automatikusan jelentkeztem a Makkabeába.”
És mindig visszatér a könyvekre, de én inkább az élettörténetet idézném tovább az interjúból:
„[…] a könyvforgalom növekedésének eredményeképpen 1935-ben az Oktogontól néhány lépésnyire, az Andrássy út 53. számú házban (ma: Népköztársaság út – Eötvös utca sarok, a helyén posta működik) sikerült bérelnem egy nagy bolthelyiséget, öt hatalmas kirakata és nagyon szép berendezése – ez feleségem, Margalit tervei alapján készült –, dicsekvés nélkül állíthatom, az akkori Budapest egyik legszebb könyvesboltjává tette. A könyvforgalom szépen fejlődött, az importált, főképpen német nyelvű, zsidó témájú könyvekkel együtt akkora forgalmat bonyolítottunk le, ami tisztes polgári jólétet teremtett számunkra.
– Az Andrássy út másik oldalán, alig néhány lépésre a Gondos-könyvesbolttól állott az a ház, amelyben a Nyilaskeresztes Párt központja működött. Nem okozott ez konfliktusokat, kirakatbetöréseket?
– Egyáltalán nem. Sőt, ennek ellenkezőjét bizonyító eset jutott eszembe. Nyilván elszigetelt volt, mégis érdekes. Hosszú ideig minden hét egy napján a reggeli órákban benyitott hozzánk egy hölgy, aki Hatvanból a nyilaskeresztesek értekezletére jött, és a vonata korábban érkezett. Azt mondta, a várakozás idejét nálunk tölti, mert itt legalább tudja, hogy hol van tulajdonképpen. Mert ha a szomszédba menne – a Langer-kölcsönkönyvtárra célzott –, ezt nem tudná…
1942 őszén megkaptam a munkaszolgálatosi behívómat. Mint a 107/16. század tagja megjártam Ukrajnát – de hát ez nem könyves történet. […] A sorsom úgy alakult, hogy 1944 karácsonyán Esztergomban szabadultam fel, január utolsó napjaiban érkeztem Budapestre. Feleségem, kislányom és Béla bátyám a Kasztner-csoporttal Bergen-Belsenen keresztül Svájcba került, anyámat, két nővéremet Auschwitzban elpusztították. (Mindezt persze csak később tudtam meg.) Míg élek, nem felejtem azt a látványt, ami az Andrássy út és az Eötvös utca sarkán fogadott. Mint megtudtam, alig két hete még német ágyúállás volt azon a helyen, nem csoda, hogy az egykori könyvesbolt kirakataiból, falaiból nem sok maradt. Átküzdve magam a törmelékeken, beléptem a boltba, ahol két nő éppen zsákba gyömöszölte a földön halomban levő könyveket. »Hát maguk mit csinálnak itt?« – kérdeztem érthető kíváncsisággal, mire azt válaszolták: »Pontosan azt, amit maga…« Persze gyorsan megmagyaráztam a különbséget…
Működött akkor már a cionista ifjúságnak valamilyen ipari szövetkezete, ezek hozták rendbe a boltot (a fizetséget könyvben kapták), az induló könyvkészletet anyósom megmaradt könyvtára képezte. 1945 őszén megérkezett Margalit és a kislányunk, tovább folyt a munka a könyvesboltban, annyira, hogy 1946-ban, az infláció legnagyobb tobzódása idején, egy modern könyves sátorral vettünk részt a könyvnapokon. Ennek fényképe is megmaradt, amely bizonyítja, hogy a sátoron nagy betűkkel a herzli mottó olvasható: „Ha akarjátok, nem mese.”
Aztán 1945-ben a Nagy Újrakezdés már a budapesti fejezet vége:
„1946 őszén alijáztunk. Legális bevándorlók voltunk, ugyanis a pesti Palesztina Hivatal, nyilván az addig végzett munkánk elismeréséül, az első öt certifikátból hármat a Gondos családnak juttatott. A pesti bolt azonban tovább működött: apósom és az ő sógora folytatták a munkát, a boltot csak valamikor a könyvesboltok államosítása előtt fél-háromnegyed évvel számolták föl.
– Hogyan alakult itt, a csakhamar független országgá váló Izraelben az önök sorsa?
– A megérkezésünk utáni első hónapokban Jeruzsálemben, a Bet Olimban (Bevándorlók Háza) kaptunk egy szobát, és már ekkor szerveztünk ott egy magyar kölcsönkönyvtárt. Ezt az tette lehetővé, hogy már az alijánk előtt a Palesztinában élő barátaink címére – és ekkor már elég sok barátunk élt az országban – kisebb-nagyobb könyvcsomagokat küldtünk ki. Így kezdtük.
1947 februárjában költöztünk át Haifába. Nagyon szép kis kétszobás lakást kaptunk, itt rendeztük be a kölcsönkönyvtárt. Megélhetésünket mégsem ez adta, hanem állást vállaltam: postatisztviselő lettem.”
Gondos Sándor 1948-ban Haifán nyitotta meg a Gondos Könyvkereskedést, amely az első időkben csak könyvtárként működött, később tankönyveket is forgalmazott.
„Amikor a lakásunkat kinőtte a könyvforgalom, 1956-ban helyiséget béreltem Haifa egyik legforgalmasabb útján, a Herzl úton, a Bet Hakranotban. Most pedig 1989-et írunk, és én nyolcvanhárom éves vagyok.”
(A beszélgetés Haifán zajlott 1989. május 16-án.)
A harmadik felvonás pedig: Gondos utolsó évei és a halála utáni évek.
1990 szeptemberében az üzletbe betársult Gerő Sosana (Zsuzsa), Budapestről alijázott antikvárius, ettől a dátumtól 1995-ig Gondos Sándor és Sosana együtt fejlesztik az addigra már kulturális intézménnyé, baráti találkozóhellyé alakult könyvesboltot.
Az alapító halála után Sosana egyedül vezeti a könyvüzletet, könyvtárat, amely a régi hagyományokat megőrizve működik a forgalmas Herzl utcában, a kultúra szigeteként a többi üzlet között – írja az utolsó fejezet krónikása, Markovits Mária.
Kis kronológia az utolsó magyar könyvüzlet végnapjairól:
1991. szeptember 25–27. A haifai könyvkereskedés a budapesti Ex Libris antikváriummal karöltve a magyar fővárosban megrendezte az első izraeli–magyar zsidó könyvkiállítást.
1992. október 24–27. Az izraeli magyar ajkú közönség élénk érdeklődése mellett zajlott le Haifán a magyar–zsidó tárgyú könyvkiállítás.
1994. június 6–20. A vészkorszak ötvenedik évfordulója alkalmából a Gondos cég Jeruzsálemben, a Binjanei Haumában rendezte meg tematikus kiállítását, amelyet mintegy hatezer érdeklődő tekintett meg.
1998. április 17. Az Izraeli Állam megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából Sosana Haifán kiállítást rendezett az Izraelben megjelent hungarikákból, magyar nyelvű és magyar–zsidó vonatkozású könyvekből.
„A Gondos és Sosana Könyvkereskedés az öbölháborúban és a második libanoni háborúban is nyitva tartott, a magyarul olvasók mindig számíthattak és számíthatnak a nagy múltú üzlet szolgáltatásaira.”
Ez a krónika 2008-ban még optimistán fogalmaz…
Azután 2015-ben bezárt az üzlet – a történetet pedig zárja Gerő Sosana derűvel írt epilógusa:
„Petőfi-Murphy
Az elhatározás január 21-én történt. Megkaptam a 2014-es városi adó díját, ami háromszáz sékellel volt több, mint a tavalyi. Döntöttem, február 13-án (ez egy kabaladátumom) bezárom a Gondos Könyvtárat. Négyezer-kétszáz könyvtől kellett megszabadulnom. Az első napokban kb. ezerháromszáz könyvet hazahoztam, a többit szétosztottam, egy- és ötsékeles áron eladtam (persze barátok segítségével).
Az Új Kelet hetilapban megjelent egy »nekrológ«, hogy csak a könyvtár zárt be, és a hetvenéves üzlet minden másban folytatja tevékenységét. A bolt ajtajára kiírtam két telefonszámot. A régi vonalast és a mobilszámot.
Közben tíz napra elutaztam Frankfurtba, de február 13-ra üres volt az üzlet, átadtam a kulcsokat.
Ma március 7. van, de azóta nincs nap, hogy ne lenne valami történés Gondos-üzlet témában.
Egy délelőtt telefon; öreg, rekedtes hangon belekiabál valaki:
– Gondos?
– Igen. Mit segíthetek?
– Sosika, figyeljen: »Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt…«
Közbevágok:
– Kivel beszélek?
– Tudja, ki írta?
– Hogy hívják magát?
– Berger Naftali, de nem ismeri ezt? »Még nyílnak a völgyben…« Petőfi Sándor! – kiabálja. – Én kilencvenéves vagyok, hetven éve nem olvastam Petőfit. Van magának?
– Van, három.
– Az két kötetben van, nekünk megvolt.
– Nem tudom, melyiket találom meg, hívjon egy hét múlva.
– Jó, de gyorsan, mert ki akarom olvasni az egészet.
– Jelentkezem, ha meglesz.
– Salom.
Elkezdtem keresni, persze – Murphy – nem leltem. Végighívtam több barátnőm, akik szintén nem találták. Az Ibinek a negyedik kötet, az Anikótól ellopták, a Silber Zsuzsi nem szereti, stb. Végre Mózes Zs. meglelte a polcán a kétkötetes kiadást. Hurrá! Ideadta.
Hívom az öreget.
– Sosika, de jó, megvan?
– Igen, egy kétkötetes kiadás.
– »Még nyílnak a völgyben…«
Én a szokásos módon közbevágok:
– Mikor jön?
– Holnap, a lányom elhoz.
Másnap felmentem a ház elé, mobilon irányítottam a lányát, hogy hol álljon meg.
Naftali kipattant, magas, jó kiállású úriember. Lejött velem a lakásba. Kezébe adtam a két kötetet.
– Ez nem régi?
– De, 1976-ban jelent meg. Nyolcvan sékel.
Lerakta a könyvet, vigyázzállásba vágta magát, és előrenézve hangosan elszavalta a Szeptember végén című verset. Szóról szóra elejétől a végéig. Skandálva, ahogy azt anno tizenéves korába beleverték.
Megtapsoltam. Elmesélte az életét: egyedül, hajón érkezett Izraelbe, nincs magyar környezetben, családja, gyerekei nem tudnak magyarul. Ő most végigolvassa Petőfi Sándor összes versét két kötetben.
Számlát kért, fizetett, felkísértem, integettem neki. Éljen még százhúsz évig!
Huszonhárom éve nem kerestek Petőfit, de bárhová mentem könyvekért, mindenhol volt Petőfi, Arany és József Attila vagy Radnóti.”
Gerő Sosana
