Ezt a William Faulkner idézetet az emberek általában szomorú és borzalmas múltbeli emlékek felidézésekor említik. Nekem ez alkalommal egy majdnem ismeretlen hős emléke kapcsán jut eszembe.
Nemrég férjemtől egy nagyon szép könyvet kaptam születésnapi ajándékként. A könyv szülővárosom, Nagybánya és környéke emlékkönyve. Az ott élő zsidó közösségek emlékét őrzi, történetét írja meg a kezdetektől fogva, a vészkorszakon keresztül napjainkig. Hozzá kell tennem, hogy családom nem nagybányai származású, szüleim az egyetem elvégzése után kerültek oda, és ott ismerkedtek meg, tehát nekem nincsenek gyökereim Nagybányán, csak épp ott születtem.
A könyvet lapozgatva egyszer csak egy ismerős néven állt meg a pillantásom. Korponay földbirtokosról van szó: „A gettóba érkező élelem napról-napra fogyott, és az éhség nőtt. Sokszor az étel sáros lett, és így ehetetlenné vált. Egy koltói földbirtokos, Korponay, naponta tejet és kenyeret küldött a gettóbelieknek, de csak rövid ideig, mert a gettó parancsnoka, dr. Nagy Jenő leállította a szállítmányokat. Amit megengedett, az a napi sovány leves megfőzése volt, amit aztán szétosztottak az emberek között.”
A Korponay név számomra ismerős, két, nagyon kedves gyermekkori barátom (testvérek) vezetékneve. Korponay Ferenc (Ferkó) osztálytársam volt, Korponay Barna (Barni) meg jó barátom. Azonnal fölhívtam Barnit, hogy megtudjam, rokonáról van-e szó, és kiderült, hogy a nagypapájukról ír a könyv szerzője.
Barni azt is elmesélte, hogy több emléke is van arról, hogy a 70-es években meglátogatta pár, Izraelből érkezett ember a nagypapáját, és földre borulva hálálkodtak neki, hogy megmentette az életüket. Az elbeszélések szerint a földbirtokos a vasútállomásra is kijárt, élelmet vitt a szerencsétlen, deportálásra ítélt embereknek, és nem félt szembeszállni a csendőrökkel sem.
Arra a kérdésemre, hogy nagypapája kapott-e később valamilyen hivatalos elismerést Izrael államtól, Barni azt válaszolta, hogy nem. Elmondása szerint Korponay úr többször is hangoztatta, hogy ő nem az elismerésért segített a rászorultakon, hanem tiszta emberségből.
Kommunista rendszerben felnőve az iskolában szinte semmit nem tanultunk a holokausztról. Arról sem, hogy városunkban létezett egy fontos zsidó közösség, amely nagyon sok téren hozzájárult a város fejlődéséhez. Amiről tudtunk, azt családtagjaink mesélték el. Ezért is volt számomra nagy meglepetés két közeli barátom nagypapájáról olvasni az emlékkönyvben.
Nagyon boldog lennék, ha további adatokhoz juthatnék, és többet tudhatnék meg Korponay úrról. Szívet melegítő érzés ilyen emberről olvasni, informálódni. Tudott tény, hogy a vészkorszak idején a lakosság többsége rettenetesen viszonyult zsidó honfitársaihoz, sokan szemet hunytak a borzalmak felett, vagy akár együtt is működtek azok sikeres végrehajtásában. Emellett viszont léteztek olyan karakán emberek is, mint a könyvben említett földbirtokos, és sajnos sokan közülük a feledésbe merültek. Kötelességünk az emlékük megőrzése. „Aki megment egy életet, egész világot ment meg” (Talmud idézet).
Végezetül, a könyv fordítója, Gábor Zita kedves barátnőnk volt, aki tragikusan, túl korán távozott az élők sorából.
