Az én alijám

1999. február 20., Ben Gurion repülőtér. Kétszáz kilogrammnyi csomag, amennyit egy olé hádás családnak tehermentesen engedélyez az El-Al repülőtársaság; kétszáz kiló és a megzavarodott gyermek. Angoltudásunk hasznunkra válik, kiigazítanak. A többi már rutinmunka: lefényképeznek, kitöltik a személyazonosságit, nevünket nehezen silabizálva. Látszik, hogy ritkán van dolguk nem orosz emigránsokkal. Ők maguk is oroszok, de már beolvadtak.

Taxit hívnak. Egy kibucba küldenek, egészen fel északra, a libanoni határ mellé. Már eléggé fásultak vagyunk ahhoz, hogy későbbre halasszuk a helyzetfelmérést. A taxisofőr nem beszél angolul, ezért az út csendben telik. Helyenként biztonsági emberek leállítanak, kérdezik a sofőrt. Meghúzódunk a mikrobusz hátulsó részében, a gyermek elszenderedik. Körülöttünk sok fény, reklámplakátok, szirénák, zajlik az élet. Elhaladunk Tel-Aviv, Netanja, Hadera majd Haifa mellett. Haifa külvárosait elhagyva már csendesedik minden. Akkó és Naharia kisebb városok, Slomi pedig az utolsó városka Izrael északi végében. Slomitól balra fordulunk, szerpentines erdei út kezdődik.

Három kilométer emelkedő után ritkul az erdő, egy feliraton ez áll: Hanita. A kibuc neve ez, a mikrobusz leáll a sorompós kapu előtt, a kapusfülkéből egy színes bőrű kiskatona lép ki. Mutatja: kiszállni! A taxis sietve elhajt, újabb fuvarra hívták. Elég hűvös van — február vége, éjjeli fél három. A katona telefonál, majd behív a szűk, eléggé koszos, felületesen berendezett betondobozkába, ami kapusfülkéül szolgál: egy régi színestévé, egy ócska hűtőszekrény és egy zsíros kávéfőző. Töri valamennyire az angolt, megtudom, hogy Etiópiából jött néhány éve, már leszolgált egy évet a háromból, és éjszaka őrzi a kibucot.

Egy legalább tízéves Subaru fékez le csomaghalmazunk mellett, szőke, termetes nő köszönt kiváló angolsággal. Lynn, ő Angliából jött hosszú évekkel ezelőtt. Berakodunk a Subaruba, egyelőre a kibuci vendéglakások egyikében fogunk lakni, amíg valami megüresedik. Mellbevágóan szép az éjszakai panoráma: a négyszáz méter tengerszint fölötti magasságból, ahol a kibuc fekszik, szemünk elé tárul az egész Nyugati Gálil, a Földközi-tenger partja, Rosh Hanikrától, az izraeli tengerpart legészakibb pontjától el egészen a Haifa-öbölig. Fényben úszó városok, egymástól kis távolságra. Alattunk Slomi, majd a tengerparton dél felé haladva Naharia, Akkó, és elterpeszkedve Haifa. Délnyugat, a szárazföld belseje felé Máálot városka, kibucok és arab vagy drúz falvak.

Magyar szó a libanoni határon

Uri és Erika tíz éve telepedtek ki Kárpátaljáról, Beregszászról. Meghívnak ebédelni. Uri (Gyuri, ahogyan Erika szólítja — Izraelben héberesítette nevét) Bár-Ámban, egy másik kibucban dolgozik, fémmegmunkálásban, azelőtt a kibuc műanyaggyárában dolgozott. Erika a hanitai kontaktlencsegyárban minőségi ellenőr. Ez a két gyár tartja fenn a kibucot. Az államalapításkor még tisztán szocialista eszmék szerint létrehozott kibucok nehéz helyzetben vannak, nagy adósságok terhelik. Hanita a szerencsésebbek egyike. Változások kezdődtek, magánosítani kezdik a kibucokat.

Az étkezés már a legtöbb kibucban pénzbe kerül, a „kibucnyikok” használati díjat fizetnek az autóparkból kölcsönzött kocsikért.

Ami még Hanitán (is) bérmentes, az a lakás, oktatás, és különböző szolgáltatások, például a mosoda, a másfélóránkénti mikrobuszjárat Nahariára, a kibucon belül lefolytatott telefonbeszélgetések. Két különböző épülettípust figyelünk meg: a régebbi házak egyszintesek, egyszerűek, alapzat nélkül, földbeágyazott oszlopokra épültek, primitív építéstechnikával; az újabbak már igényesebbek, kétszintesek, az egyre erőteljesebb amerikanizáció szülöttei.

Uriék szűkreszabott szobáikra panaszkodnak. Míg ízléses, saját kezűleg készített berendezési tárgyakat bámulunk meg, Erika „mexikói” majonézes banánsalátát tálal fel. A kilencvenes évek elején, illegálisan hagyták el Ukrajnát — Munkácsról szervezett autóbuszkirándulásról szöktek meg Budapesten. Jelentkeztek az izraeli nagykövetségen, kibucot kértek a Budapesti Zsidó Ügynökségtől. Választhattak Hanita, és egy délen, a Negev sivatagban levő kibuc között.

Szögesdrót és lövészárok

Kisétálunk. Csodálatosak a virágba borult citrom- és narancsfákkal szegélyezett sétányok, rendezett kertecskék a házikók körül, a nyírt gyep és a mennyei kilátás. A gyermek legjobban az állatkert miatt lelkesedik, enni ad a majmoknak és a struccnak, míg mi megtudjuk, hogy az állatokat egyetlen felnőtt, a kibucbeli gyerekekkel együtt gondozza. Elhaladunk egy óvodának vélt épület mellett, de kiderül, hogy autista gyerekeket befogadó központ. Az egész országból jönnek ide beteg gyerekek, és az egyetlen hanitai gyereket, aki miatt létrehozták a központot, éppen Uri tanította meg úszni a kibuc fürdőmedencéjében. Látszik, hogy ért a gyerekekhez, a miénknek is hamar a szívébe férkőzik. Beavatja kicsiny barkácsműhelyének titkaiba, részben feledtetve az aliját nem vállaló nagyszülők hiányát…

Szemünkbe ötlik egy eléggé elhanyagolt teniszpálya, jól karbantartott egyszerű épület — az öregek otthona, majd a múzeum köti le figyelmünket. A múzeum előtti térségen egy kijavított, a függetlenségi háborúbeli páncélos, benne korhű Pálmách-egyenruhás bábuk. Kíváncsi szemek kísérnek utunkon, ritkán történik valami itt, és új olék is ritkán jönnek, talán csak évente egy család. A mozi és a pub is inkább a turisták igényeit hivatottak kielégíteni. Megfigyeljük, hogy az idősebb kibucnyikok érdekes kis, kétszemélyes, villanyárammal működő kocsikkal közlekednek.

Még olyan száz méterrel magasabbról, a domb tetejéről látszik Izrael is, meg Libanon is. A kibucot magas szögesdrótkerítés veszi körül, ami azonnal holokauszt-asszociációra késztet. (Később már észre sem veszi az ember az ilyesmit, hiszen mindenütt jelen van a szögesdrótkerítés: a banánültetvények körül, a kisebb települések körül, sőt az elszigeteltebb házak, kertek körül is…) Feljutunk a tetőre: délen Izrael, innen már kibucostól, Földközi tengerestől, amint hajók cammognak ki- és be a haifai kikötőbe, észak felé az izraeli hadsereg által megszállt Dél-Libanon, egy katonai út, már a nemzetközi határt kijelölő szögesdrótkerítésen és no man’s landen túl. Végigdübörög rajta egy katonai jeep, messzire kiágaskodó gépfegyvercsövekkel, vastag porfelhőt kavarva maga mögött. Pár perccel később egy U.N. feliratú, a nemzetközi békefenntartó erőkhöz tartozó gépkocsi tűnik el ellenkező irányban. A láthatár szélén egy keresztény arab falu — valamikor a hanitai gyerekek együtt játszottak az ottaniakkal, de közben a háború… Uri felülteti a gyereket egy elhagyott lövészárok mögé állított rozsdamarta tank csövére, ami még mindig forgatható. Innen látni a legjobban, ha jön az ellenség. Kinek az ellensége? — töprengek, miközben fényképezek.

Hagyománytisztelet kibucmódra

Péntek este van, ünneplőben Hanita. A sábbát előestéjén vallásosok és nem-vallásosok egyformán várják a pihenés, kikapcsolódás, vagy az imádkozás, önmegtartóztatás idejét. A kibucban ez az este a közösségi együttlété, bár olyanok is vannak, akik a családi együttlétet választják, és nem vacsoráznak a hádár-ohelben, a kibuc éttermében. Hanitának mintegy ötszáz lakosa van, melynek csak fele tag, másik fele pedig tosáv. Utóbbiak nem vesznek részt a közös költségvetésben, hanem munkájukért fizetést kapnak, bérelik lakásaikat a kibuctól, gyerekeik oktatását és a kibuc szolgáltatásait megfizetik. A kábbálát-sábbát gyertyagyújtással kezdődik, majd a „kolhozelnök”, ahogyan Erika tréfásan nevezi a mazkirt, beszélni kezd. Nagyon kevesen viselnek kippát, ami a vallásosok alacsony számarányára utal. Vacsora után a moadonba vonul a nép, kávézni és társalogni. Megismerkedünk egy fehérhajú, magyarajkú nénivel, Málkával, aki a háború után, szüleit elveszítve, egyedül alijázott Budapestről. Nevét Margitról héberesítette, még fiatal cionistaként. Egy moldovai román fiú is üdvözöl, tört románsággal. Éppen a miluimból, az évi egy hónapos köteles katonai szolgálatról tért vissza.

Gyönyörű katyusák

Kopognak a vendéglakás ajtaján. Nem kell pánikba esni, egy kis baj van. Dél-Libanonban a Hezbollah terroristái felrobbantottak egy katonai jeepet, életét vesztette egy magasrangú izraeli katonatiszt és egy újságíró, mire az izraeli légierő lebombázott egy dél-libanoni falut, ahol a terroristák fészkét sejtették. Civil áldozatok is voltak, és megtorlás várható a Hezbolláh részéről — katyusázás. Kirját-Smonában már kiadták a légiriadót, rövid időn belül Hanitán is ez várható. Aztán Uri elmegy, és magunkban maradunk kétségeinkkel. A híradó különkiadásban foglalkozik a libanoni eseményekkel, térképeket mutatnak, helikopterből videófelvételeket, sírógörcsös nőt — az egyik áldozat feleségét. Nem értünk szinte semmit a kommentárokból, vaktában találgatunk. Megint Uri áll az ajtóban: kiadták a riadót, vegyétek a fogkeféiteket, nálunk alusztok.

Nyugalom, Hanita egy viszonylag biztonságos hely, mert a hegy tetején van, és a katyusák általában átrepülnek fölöttünk.

Hanitán nemigen mennek be a lakosok az óvóhelyre, betonból készült biztonsági szobáik menedékét elégségesnek tartják, csak a gyerekeket és az önkénteseket viszik le (a kibucba folytonosan érkeznek a világ minden tájáról önkéntes fiatalok, akiknek biztonságáért a zsidó állam vállal felelősséget, ezért ők kötelesek szigorúan betartani a katonaság biztonsági intézkedéseit.)

Keveset alszunk, önkéntelenül is suttogva beszélünk. Reggel a jó hír, hogy nincs semmi hír – a szükségállapot még tart, mifelénk eddig nem katyusáztak. Kimerészkedünk – a kibuc néptelen, ami délelőtt amúgy sem szokatlan. Az étkezőben elmagyarázzák nekünk, zöldfülűeknek: a katyusák mintegy karhosszúságú, szovjet gyártmányú, húsz-harminc kilométeres hatósugarú lövedékek, melyeket a Hezbollah a tíz kilométer szelességű biztonsági övezeten túlról lő ki Észak-Izraelre, immár tizenöt éve terrorizálva a civil lakosságot.

Megreggelizünk; az izraeliek reggeli étkezése tejtermékekre, gyümölcs- és zöldségfélékre alapozódik, teljesen hiányzik a hús. Délben marhahús vagy szárnyas, furcsa keleti fűszerekkel, falafel, pizza, spagetti vagy kínai eledel. Disznóhúst csak bizonyos helyeken, orosz üzletekben vagy keresztény arabok üzleteiben találni. A riadó még tart, figyelmeztetnek, hogy a gyermekkel tilos az utcán tartózkodni. Elmegyünk az óvodához. A bejárattal szemben levő csapóajtót találjuk nyitva — lent vannak az óvóhelyen. Ötven lépcsőfok után kiszélesedik a szűk folyosó, és egy teremben találjuk magunkat: ablaktalan, páncélajtós, légkondicionált betonverem, falba ágyazott fekvőalkalmatosságokkal, tizenhat öt-hat év körüli gyermek, egy óvónő és két húsz év körüli lány. Az óvónő argentínai, de gyerekei már itt születtek. A gyerekek egyenesen élvezik a dolgot – véli. Valóban, vidám zsivaj vesz körül, kíváncsian vizsgálgatják az új kollégát. Nehéz szívvel távozunk, hátrahagyva az előbb huzakodó, majd teli torokból üvöltő gyermeket. Megértjük, hogy odalent a föld alatt egy minden eshetőségre berendezkedett, a fentivel párhuzamos világ vár sorára.

Jéghegyek a Haifa-öbölben

Délután a hangosbemondó bejelent valamit, amitől az arcok kisimulnak, nincs szükségünk tolmácsra, hogy megértsük: elmúlt a veszély. Másnap reggel Nahariára utazunk a kibuc mikrobuszával. A sofőr, Aron, Irakból származik, nem tud angolul. Csendesen szemerkélő esőben indulunk útnak, lefelé a szerpentineken. Idén szárazság volt, a Kineret tónak, Izrael egyetlen vízforrásának szintje vészesen leapadt, ráadásul a Jordániával kötött Rábin-Husszein békeszerződés szerint Izrael köteles állandó vízmennyiséget szolgáltatni keleti szomszédjának, függetlenül a meteorológiai körülményektől. „Majd jéghegyeket vontatunk a Haifa-öbölbe, és megolvasztjuk, ha nem lesz más víz” – magyarázza Aron. Közben elhaladunk Slomi városka egy új, építésben levő része mellett, egy nagyon szép völgyben, Hanita alatt.

Fél éve itt még csak erdő volt, most pedig már harminc család lakik a csinos villácskákban.

Nem messze az építkezésektől, egy elhagyott mecset képez éles ellentétet a modern kottedzsekkel – egy hajdani arab falu nyomai, lakosai a zsidó állam megalapításakor hagyták el házaikat, földönfutókká válva Libanonban, Szíriában, vagy Jordániában. És az út mellett, egészen közel az első épülő házhoz, öt méter sugarú fekete folt, leperzselt növényzet: tegnap ide vágódott be egy katyusa. Ebben a körzetben igen gyakoriak a becsapódások, a Hanita felett átrepülő lövedékek ide esnek le a völgybe. És éppen ide építkeznek – képedünk el. Aron vállat von – miért ne?, majd rám néz, és csupán annyit mond: – Nekünk csak két dolog kell : máim vesálom – víz és béke.

---

Epilógus

„Két szék között”

Salamon Márton László 1999-ben, 29 évesen alijázott, Romániából – Kolozsvárról, a Hanita kibucba, a bukaresti Szohnut iroda által szervezett bájit rison bamoledet program keretében, feleséggel és egy négyéves gyerekkel. Nahariában végezte el a héber ulpánt, majd Kirját Tivonban az Oranim pedagógiai intézet új olé tanároknak szóló kurzusait. A haifai Technion műszaki egyetemen dolgozott tanársegédként, majd – alig egy szemeszter elteltével – fogta magát, és családostól visszaköltözött Romániába. Egyetemi oktatóként, illetve újságíróként kereste kenyerét: a romániai magyar sajtóban, illetve külpolitikai és szociológiai szakfolyóiratokban publikált. 2012-ben a román külügyminisztérium kötelékébe került. Karrierdiplomataként Görögországban, Románia szaloniki főkonzuljaként teljesített külképviseleti szolgálatot, majd 2018-ban visszatért Izraelbe, mint a Tel Aviv-i Román Kulturális Intézet igazgatója. 2019 szeptemberében az európai uniós tagországok kultúrdiplomáciai ernyőszervezete, az EUNIC Tel Aviv-i klaszterének elnökévé választották.