Jó reggelt, Manszur Abbasz. Amikor halljuk, ahogy Tzachi Hanegbi Likudos miniszter védi a kormányalakítás lehetőségét Abbasz és a Raam párt támogatásával, a szintén Likudos David Bitan pedig elmagyarázza, hogy „néha kompromisszumot kell kötni”, és nyilvánosan elismeri, hogy a Raam második embere, Sakhnin arab város volt polgármestere, Mazen Ghanaim „Izrael Államban bármely tisztséget betölthet” – az már az üdvösség kapuja. És kit érdekel, hogy pontosan mi lökte Netanjahut az arabok karjaiba? Végül is ez egy örvendetes lépés, amelyre az izraeli társadalomnak úgy van szüksége, mint tüdőnek a levegőre. Abbasz, higgy Netanjahunak, vagy ne higgy – teljesen mindegy! Gyerünk, Abbasz!
Amikor olvassuk és halljuk a jobboldali média olyan markáns alakjait, mint Shimon Riklin és Yakov Bardugo, ahogy felszólalnak azok ellen, akik a Raammal való együttműködéstől egyenesen elzárkóznak, vagy ahogy Caroline Glick az Abbasszal való együttműködést javasolja annak érdekében, „hogy az Ábrahám-egyezmény alapjául szolgáló gondolatot lefordítsuk az izraeli arabokkal való kapcsolataink normalizálására”, és reméli, hogy ez „a zsidók és arabok közötti belső béke érdekében idehaza is megvalósulhat” – mindez azt jelzi, hogy forradalom zajlik a szemünk előtt.
Most nem szabad kicsinyeskedni, vagy a jobboldal erkölcsi-politikai akrobatamutatványai miatti sokkon élvezkedni, rámutatva a képmutatásra vagy a kettős mércére. Egy brit barátnőm egyszer elmagyarázta nekem, hogy a kettős mérce nagyon is jellemző a politikai forradalmak időszakára, hiszen mi is a politikai forradalom – például a rabszolgaság intézményének megszüntetése –, ha nem az egyik erkölcsi norma másikra cserélése? Az átmeneti időszakban bizonyára voltak olyan rabszolgaság-ellenzők is, akik rabszolgákat tartottak. Nyilván belső békét is olyanokkal kötünk, akik az imént még (belső) ellenségnek számítottak.
Politikai zöldfülűség lenne azt gondolni, hogy a változás Netanjahu híveinek vezetőjük előtti meghunyászkodásának és tudatuk teljes ellenőrzésének tulajdonítható. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a vezetőt a társadalom és az állam számára szükséges – néha nagyon nehéz – változások bevezetésének képességével mérjük. Híveinek hajlandósága, hogy akkor is kövessék őt, amikor olyan úton vezeti őket, melyen eddig féltek vagy vonakodtak utána menni – a Netanjahu iránti teljes bizalmukról tanúskodik. Ez a béketábor Yitzhak Rabin iránt tanúsított bizalmához hasonlítható, amikor békülésre vezette őket olyan ádáz ellenségekkel, mint a PFSZ és Arafat.
Az arab kormányzati képviselet delegitimációjának megbontása fontosabb minden más, szemünk előtt zajló folyamatnál. Ez nem történt volna meg, ha nincs a koronajárvány, ha nem lennének a Netanjahu elleni vádiratok, ha Beni Ganz nem fordított volna hátat szavazóinak. Úgy tűnik, hogy az izraeli valóság e történelmi szükségszerűségbe szorult. Nincs jobb módja a „Nemzetállam törvény” módosításának, mint – Izrael Állam történetében először – olyan kormány létrehozása, melyben arab párt képviselői is helyet kapnak, és miniszterként is ott ülnek a kabinetasztalnál. Nem törvényi módosításról van szó, hanem de facto a törvény tartalmi kiürítéséről. Gyerünk, Abbasz!
Ezenkívül lehetetlen nem látni az arabokhoz fordulást az Ábrahám-egyezmény összefüggésében, amint azt Glick megjegyezte. Ha a béketábor becsületes, muszáj ezt elismernie. Ha a baloldali tábor becsületes, akkor az arabokkal való politikai partnerség fontosságát a tábor érdekei elé kell helyeznie.
Sőt, ha a Netanjahu vezette Likudnak sikerül olyan koalíciót alakítania a kahanistákból és az arabokból – akik szintén a regionális Muzulmán Testvériség követei –, mely a belső és a regionális békét fogja előmozdítani, akkor nemcsak kalapot kell emelni azt énekelve, hogy „megérkezett a(z arab) tavasz, jön a peszach” (אביב – ערבי – הגיע פסח בא), hanem később az olyan pártoknak, mint például a Közös Lista, a Merec és a Munkapárt – ha ez utóbbi valóban Rabin útját követi – komolyan meg kell fontolniuk, hogy támogatnának-e egy ilyen kormányt, legalábbis kívülről.
