A Jom Hasoá, az izraeli holokauszt megemlékezés napja közvetlenül a peszachi ünnepek után, a legbrutálisabban tavaszi napok egyikére esik.
Nem emlékszem, hogy valaha esett volna, vagy borongós lett volna az idő ezen a napon.
Délelőtt tíz órakor megszólal a sziréna és az emberek megállnak, éppen ahol vannak: otthon a konyhában, az autópályán, az üzemben, az irodában, a boltban. Érdekesen megható így ez a gyász-perc, amikor mi úgy teszünk, megállítjuk az életet.
Idén a kertben ér a sziréna hangja, egyedül. A gyerekek valahol bent álltak meg. Körülöttem a madarak őrülten folytatják a csicsergést, mindenhol színes virágok, harsogó, tobzódó zöld. Dongók, lepkék szorgoskodnak, a kerítésen még egy nagy, színes gyík is szaladgál a napon. Csupa élet.
És már vége is a két percnek, mi is újra mozgunk. A fiam odajön, megölel.
„Pont aznap születtél, mint az apám meggyilkolt testvére” – mondom neki. „Tudom” – feleli, és visszamegy a szobájába tanulni, egy nagy csomag Bambával.
