Minden más liberális demokráciával ellentétben Izrael nem minden állampolgáráé, hanem a világ zsidóságáé (még azoké is, akik egyáltalán nem akarnak itt élni). A „zsidó demokrácia” jelentése hasonló az olyan belső ellentmondásokat tartalmazó kifejezésekhez, mint: az Egyesült Államok „fehér demokrácia”, vagy Franciaország „gall-katolikus köztársaság”. – Shlomo Sand izraeli történelemprofesszor írása.
Azt mondják, hogy miután egész Európát meghódította és harcosok millióit megölte, Napóleon megjegyezte, hogy a szurony (melyet akkoriban a puskákra erősítettek) mindenre használható, kivéve egy dolgot: nem ülhetünk rá. Amikor Ariel Saron úgy döntött, hogy kivonul a Gázai övezetből, naivan azt gondoltam, hogy Izrael végre kezdi megtanulni a híres korzikai tanulságot: lehet hódítani és elnyomni, de minden idegen erő alkalmazásának vannak korlátai is. Végső soron a szuverenitás nélküli, vagy töredékes és hamis szuverenitással rendelkező emberek – ha nem pusztítottad el vagy űzted ki őket – újra és újra lázadni fognak ellened.
A legutóbbi fellángolást két gyufa okozta. Az egyik hasonló ahhoz, ami a 2000. októberi felkelést meggyújtotta: az Al-Aksza mecset ellen elkövetett lekezelő támadás, amely nemcsak jelentős vallási hely, hanem egyértelmű nemzeti szimbólum is. A másik gyufa egyfajta újdonság. A Sejk Dzsarra negyedben lévő házak kiürítésének igénye azon jogi érvelés alapján, miszerint 1948 előtt zsidó tulajdonban voltak, olyan, mint egy gombostű gennyes sebbe szúrása, ami a kirívó igazságtalanság elképesztő kifejezése. Azt követeljük, hogy a menekültek hagyják el otthonaikat, miután a Nakba során kisajátítottuk korábbi otthonaikat, több százezer más otthonnal együtt, anélkül, hogy eszünkbe jutna, hogy kárpótolnunk kellene tulajdonosaikat. Ez a gonosz hódító szemtelensége, amely végül az elmúlt száz évben itt felépített összes ház felégéséhez vezethet – és úgy tűnik, hogy a tűz már terjedni kezdett.
Előbb a jeruzsálemiek lázadtak fel, ami nem meglepő. Az „örök zsidó város” mintegy harmada, 380 000 palesztin él már 54 éve politikai vagy állampolgári jogok nélkül. Az őket magához csatoló Izrael mindent megtett annak érdekében, hogy ne adjon nekik izraeli állampolgárságot. Deklaratív és demonstratív módon egyesítette mitológiai ragasztóval az élettelen köveket, a magas falakat, de nem az ott élő embereket. Végül is ők nem zsidók.
De az igazi meglepetést ezúttal az izraeli-palesztinok jelentették. Akik állampolgársággal rendelkeznek és teljes politikai egyenlőséget élveznek Izrael Államban. Éppen ők, akik évekig főként építőipari és a szolgáltató szektorban dolgozó munkások voltak, és az utóbbi években elkezdték „tömegesen” megtölteni a kórházakat, a gyógyszertárakat és egyetemeket. Miként lehetséges, hogy pont akkor tört ki egy – polgárháború kezdetéhez hasonlító – széles körű és erőszakos lázadás, amikor jól láthatóvá váltak az integráció és a társadalmi-gazdasági felzárkózás első jelei?
Körülbelül 180 évvel ezelőtt, a liberális gondolkodó, Alexis de Tocqueville új meglátás alapján igyekezett megérteni a francia forradalmat: éppen az egyenlőség forradalom előtti előretörése készítette elő a nagy fellángolást és különösen a teljes politikai egyenlőség igényét a forradalom alatt. „A legnagyobb egyenlőtlenség nem szúrja a szemet, ha a körülmények minden területen egyenlőtlenek” – írta „Demokrácia Amerikában” című könyvében. „Az egyenlőség szeretete magával az egyenlőséggel együtt folyamatosan növekszik.” Ez a megállapítás a mostani Izraelre is érvényes. Az arab állampolgárok fokozatos izraelizálódása, a héber nyelv egyre jobb ismerete, egyesek társadalmi helyzetének előrehaladása, sőt a médiában való tétova integrációjuk, és ezzel párhuzamosan Ciszjordánia megszállásának folytatása új érzéseket és felismeréseket váltott ki bennük.
Nem lehetsz és soha nem is leszel egyenlő egy olyan országban, amely határozottan kijelenti, hogy nem a tiéd. Minden más liberális demokráciával ellentétben Izrael nem minden állampolgáráé, hanem a világ zsidóságáé (még azoké is, akik egyáltalán nem akarnak itt élni). A „zsidó demokrácia” jelentése hasonló az olyan belső ellentmondásokat tartalmazó kifejezésekhez, mint: az Egyesült Államok „fehér demokrácia”, vagy Franciaország „gall-katolikus köztársaság”.
A világ minden nemzetállamában olyan himnuszt választottak, hogy az egyesítse és meghassa valamennyi polgárát, függetlenül vallásuktól, bőrszínüktől vagy származásuktól. Izraelnek olyan a himnusza, hogy nyíltan és durván megosztja és elidegeníti egyes polgárait, mivel nem mindenkinek van „zsidó lelke”. Izrael Állam hajlandó befogadni bárkit, aki bebizonyította, hogy anyja zsidó vagy betért a zsidóságba. Egy izraeli-palesztin nem tud egyesülni első vagy másodrendű családtagjaival, akiket 1948-ban kitelepítettek, és Ciszjordániában és Gázában menekülttáborokban élnek.
Azóta mintegy 700 zsidó település jött létre az 1967-es izraeli határokon belül, miközben – a földjükről elűzött beduinok számára épített néhány település kivételével – egyetlen arab település sem. Bár az izraeli állampolgárok mintegy 21%-a arab, egyetlen arab nyelvű egyetem sincs az országban (másrészt – Izrael dicsőségére – héber nyelvű egyetem működik egy kifejezetten palesztin területen). Bár Izrael világi és liberális államként mutatja be magát a világ előtt, zsidó nem házasodhat nem zsidóval, mert nincs polgári házasság. Annak érdekében, hogy valaki frigyre léphessen szíve választottjával, egy másik országba kell utaznia, amely nem kívánja szándékosan megakadályozni a zsidók nem zsidókkal kötött házasságát.
Sorolhatnánk még további egyenlőtlen vagy kirekesztő elemeket, amelyek beépülnek a zsidó állam infrastruktúrájába (a Nemzetállam törvény semmi újat nem hozott, csak jobban felfedte és kiemelte a meglévőket), de tisztában kell lenni azzal, hogy az ilyen kritikai beszéd eddig nagyrészt süket fülekre talált. A legtöbb izraeli zsidó közömbös az alapvető egyenlőtlenségek iránt, és inkább folytatja a „zsidó és demokratikus” fürdőben pancsolást, amelyről eddig azt hitték, hogy örökké tart.
És íme, hirtelen izraeli-palesztin fiatalok ezrei dühös és erőszakos tiltakozásokat robbantottak ki az elviselhetetlen egyenlőtlenség ellen. Bár a középosztálybeli arabok nem vettek részt a lázongásokban, de először engedték gyerekeik számára, hogy szembenézzenek a rendőrség botjaival, valamint a helyszínre hozott zsidó rasszisták és telepesek öklével.
Az erőszak mindig utálatos és csúnya, de sajnos, mindig együtt járt az egyenlőségért folytatott küzdelmekkel a történelem folyamán. Az Izraelen belüli durva erőszak alkalmazása nagyon emlékeztet a Fekete Párducok súlyos lázadásaira az Egyesült Államokban az 1960-as években, különösen Martin Luther King meggyilkolását követően. A feketék nyomornegyedeiben lázongók nagyon kellemetlenek voltak, de küzdelmük újabb döntő lépéshez vezetett abban, hogy az Egyesült Államok főként fehérek államából minden állampolgárának egyenjogú demokráciájává váljon, és mint tudjuk, a célért folytatott küzdelem még nem ért véget.
A kérdés, amely a közelmúltbeli súlyos konfrontációk után nyitva marad, hogy a megosztott Izrael a következő fordulókban egyfajta Jugoszláviává válik-e – amely sokféle és egyenlőtlen állampolgárai közötti véres háborúvá fajult és darabokra tört? Vagy minden nehézség ellenére sikerül Kanadához, Belgiumhoz vagy Svájchoz hasonló országgá válnunk, ahol minden szakadék ellenére – félretéve az etnikai-vallási vagy etnikai-biológiai ellentéteket – soknyelvű és multikulturális demokráciaként sikerült megőrizniük magukat az állampolgári hovatartozás elvével. Idővel kiderül.
Shlomo Sand a tel-avivi egyetem emeritus történelemprofesszora. „Képzeletbeli egyenlőség – A baloldal rövid története” című könyve augusztusban jelenik meg.
