Sok évnyi hezitálás után a budapesti Szochnut segítségével jutottam ide. Mindig akartam jönni, de a lányom meg az egyre gyarapodó számú unokáim ott tartottak. Lélekben itt voltam, fizikailag Budapesten maradtam. Azután nem hagytam magamtól lebeszélni magamat, és repülőgépre szálltam. A koronavírus-járvány közepén.
Rengeteg papírért rohangáltam, egyes dokumentumok hiányoztak, de fegyelmezetten beszereztem mindet. Amikor azt mondták a Szochnutban, hogy még kell az apostille (hitelesítő pecsét), akkor jött a többszöri rohangálás a külügy Konzuli Főosztályára – végül meglett az is.
Vélhetően a szochnutos Anita agyára mentem, de fegyelmezetten állta a sarat. December 15-én végre ott állhattam a sor elején a becsekkolásnál a Liszt Ferenc reptéren. (Remegő gyomorral, lábbal.) Hiszik, nem hiszik, még nem az utazásom kezdődött el, hanem a kálváriám. A járvány miatti utasítást valamikor megváltoztatták, és nem fogadták el a papírjaimat. A mögöttem állókét sem, de ez nem nyugtatott meg. Valahonnan került egy édes ember – szerintem ő volt a „beépített főnök” –, aki telefonált Izraelbe, s alig kétórányi késéssel végül is 30-40 utazni vágyó beszállhatott a gépbe.
Azt már tudtam, hogy Tel-Avivban várnak a Szochnuttól, kezembe adják az olé igazolványt, a személyimet meg majd később intézhetem el. És zavartalanul megérkeztünk az Ígéret földjére! Nem először jártam Izraelben, de ez most egészen más volt. Fenséges, felemelő. Nem érdekelt a szélvihar, a szakadó eső, az addig átélt feszültség.
A repülőtéren nem vacakoltak sokat, a bőröndömet átvettem, a ránk váró fiatalember kezembe nyomott egy borítékot – mi négyen az ország más-más részébe tartottunk. Kaptam olé igazolványt, három hónapra szóló telefonkártyát, s némi készpénzt, nehogy már az első napokban megegyenek az egerek.
Az első napokban sikerült eljutnom a Bituach Leumiba, és bankszámlát nyitnom. Bevallom, lenyűgözött a szervezettség, a barátságosság, segítőkészség, amit ott tapasztaltam. Azonnal választhattam biztosítót is, az ügyintéző – járványos időben is – mosolygott, nem fáradt el magyarázni, javasolni, a későbbi buktatókra figyelmeztetni.
Interneten sikerült időpontot foglalni a belügybe. Nos, ott azért mást tapasztaltam. Az izraeli külügy, meg az összes, aláírásra, pecsételésre jogosult fórum elfogadta az igazolásaimat és a dokumentumaimat. Pecsételt, aláírt, sőt működő személyi számot is kaptam. Igazolványom volt az olé állapotomról. De megakadtam a fogaskerekek között, mert nem igazolta rabbi a zsidóságomat. Értik ezt?! Hiába a családom megannyi halottja, a szüleim lágerélete, az édesanyám, édesapám – halachikusan tudom, az anya számít, az apa nem – zsidóságát tanúsító megannyi dokumentum, meg az is, hogy a szüleim lánya vagyok – de nem és nem. Amíg rabbitól nincs igazolásom, nem foglalkoznak velem, menjek haza. Még most is döbbenten ülök…
Végül is megoldódott a problémám. Levelet váltottunk a rabbival, aki hitt a neki elküldött dokumentumoknak, és kiadta a héber nyelvű igazolást. Így „lettem” igazoltan zsidó. Újabb időpontfoglalás interneten – jelzem, most tanulok héberül, vagyis egyedül képtelen lennék telefonálgatni, intézkedni, a kérdésekre válaszolni. A fordítóprogram nagy segítség, de olé-állapotban segítség nélkül csak olyan vagyok, mint egy hápogó csecsemő.
Nagy sokára, csaknem három hónapi ittlét után mehettem vissza a személyimet intézni. Szorgosan vittem mindenhova a személyi számomat. Ezúttal egy drága hölgyhöz kerültem, sitty-sutty lett ideiglenes igazolványom, de azóta már biometrikus személyi boldog tulajdonosa vagyok! Persze azt még nem értem, hogy miért kellett három, e témakörben készült személyi igazolványt (teudat zehutot) kapnom, de hát a világ igen kiismerhetetlen.
Az egészségbiztosító „sürgetésére”, a zárlat ellenére már voltam laborban, csontsűrűség-mérésen, gasztroenterológusnál és mammográfián is! (Köszönet érte a választott háziorvosnak.) Átestem továbbá különböző vizsgálatokon, amiket Magyarországon valamilyen oknál fogva szinte sosem végeztek el rajtam. Nem csak ezért, de már megérte…
És az oltás? Hihetetlen szervezettségben, két heti ittlét után megkaptam az elsőt, majd a következőt. Korábban csaknem harminc évig egészségügyi területről tudósítottam. Amit itt tapasztaltam – tisztaságot, készségességet, a kliensekhez való viszonyulást –, fényévekkel van az eddigi hazámban tapasztaltak előtt. Nem tisztességes „visszafelé köpni”, de az sem, amit korábban láthattam.
Egy barátom kérdezte, hogy érzem magam Erecben? Zavartan – feleltem neki –, hiszen csaknem három hónapot karanténban töltöttem, ahogy mások is. Ma már élvezem a sétákat, a csodás időjárást, a napfényt, a levegőt, a zöldeket. Isteni! Felejthetetlen mindezt átélni.
Az emberi kapcsolataim viszont átcsúsztak a negatív tartományba. Voltak próbálkozásaim a neten. Néhányan lenyűgöző kedvességgel ajánlották segítségüket. Többen védelmükbe vettek, amíg élek, hálás leszek nekik. Azután voltak számosan magyarok, akik minősíthetetlen stílusban reagáltak arra, hogy egy új olé barátokat keres.
De hadd beszéljek inkább pozitív élményekről: még soha, sehol nem találkoztam ennyi segítőkész emberrel: a közértben, az utcán, mindenütt! Ha látják, hogy tanácstalankodom, egymást odébb tolva igyekeznek eligazítani. Mindegy, milyen nyelven, de mellettük nem érzem elveszettnek magamat. Biztonságban tudom magam, és ez nagyon jó.
Mindenesetre itt vagyok, igyekszem otthon lenni, otthonra találni. Tudom, amit idefirkantottam, nem leányregény, sem a mondandója, sem a stílusa. Csak gyorsan leírtam, hogy mit tapasztaltam a hazakeresés kezdetén…
újságíró
