Évekkel ezelőtt a szegedi (akkor József Attila) Egyetem néprajzi tanszéke Scheiber Sándorra emlékezett és mint egykori tanítványát, meghívott az eseményre. Scheiber Sándor életéről, munkásságáról sokan írtak, életművét mégis feldolgozatlannak érzem, hiszen hatalmas könyvtára köztulajdonba került. Tudtuk róla, hogy valamennyi könyvének oldalaihoz véleményt fűzött gyöngybetűivel, és kiterjedt levelezését máig sem dolgozták fel.
Tudós volt, tanár és nagybetűs Ember, aki nem törekedett hatalomra, nem lett az Akadémia tagja, nem volt autója, sem hétvégi háza, és élete abban a lakásban telt – a budapesti Kun utca 12-ben –, ahol 1913. július 9-én született. Édesapját, Scheiber Lajost 1901-ben avatták rabbivá, a pesti hitközség vallástanára, majd a Nagyfuvaros utcai körzet rabbija lett. Édesanyja Adler Mária, a paksi hitközség főrabbijának, Adler Sándornak leánya volt, tőle tanulta a könyvek szeretetét. A környék akkor a vallásos zsidók lakhelye volt, sok ortodox imaházzal, Pestre menekült galíciai zsidók lakták, köztük a belzi csodarabbi, s innen rövid sétára volt a Rabbiképző.
Aki fiatal korában ismerte Scheibert, komoly fiúnak írta le, érzékeny és értelmes volt. Kutatóorvos akart lenni, de édesapja rabbinak szánta. Két testvére – Noémi és Lipót – közül Scheiber Lipót urológus sebész lett, később anyagilag is tudta segíteni fivére kutatásait. Nagybátyja, Adler Illés, a Rumbach utcai zsinagóga főrabbija a jövő nagy rabbiját látta benne. A Zsidó Tanítóképző – melynek története még feldolgozatlan – gyakorlóiskolájába járt, majd a Rabbiképző ötosztályos alsó tagozatába nyert felvételt, s ott is eminens diák volt. A valláshoz való viszonyát így fogalmazta meg: „A zsidóság azért maradt fenn, mert van vallása.”
Apja büszke volt rá, érezte fiában a zsenit. Osztálytársával – a későbbi ókortörténész Hahn Istvánnal – országos tanulmányi versenyen indultak. Scheiber magyar nyelv és irodalomból, Hahn történelemből lett első, és felvették őket a Pázmány egyetem bölcsészkarára. Mindketten rabbiképzőt is végeztek. Hahn István emlékét számos könyve őrzi, de az ORZSÉ-n termet nem neveztek el róla.
Scheiber diákkönyvtáros volt a Rabbiképzőben, és a Goldziher Ignác Teológiai Egyesület vezetője. Legkedvesebb professzora, Heller Bernát a fiaként szerette. Az ő hatására kezdett folklórral és tárgytörténettel foglalkozni.
1937-ben Balatonszárszón ismerte meg Bernáth Miklós zuglói főrabbi leányát, a jóval fiatalabb Bernáth Líviát. Heller professzor rábeszélésére és oxfordi professzorok meghívására 1939-ben Angliába ment egyéves tanulmányútra, ahova felnőttként többször visszatért. Londoni tartózkodása alatt írta meg a Bábel tornya első változatát. A tudós Moses Gaster temetése ihlette a Sófár a gyászszertartáson című tanulmányát. Ekkor kezdte genizakutatását is. Geniza a középkorban a zsinagóga egyik helyiségét jelentette, ahol a már nem használható szent szövegeket és egyéb héber kéziratokat őrizték vagy éppen elrejtették. Tudta, hogy Pesten Kaufmann Dávid könyvtárának geniza anyaga feldolgozásra vár.
1939 szeptemberében jött volna ismét Magyarországra, de Párizsból a világháború kitörése miatt Anglia felé fordult vissza. Londonban nagyünnepi kántorként gyűjtött pénzt, hogy hazajöhessen, ami októberben sikerült is.
Heller Bernát 70. születésnapjára ünnepséget szervezett, és gazdag tartalmú emlékkönyvet szerkesztett. 1941-ben Dunaföldvár rabbijává választotta, s az akkori kis községben nagy erővel látott neki a közösség felvirágoztatásának. 1942 kora tavaszán feleségül vette Bernáth Líviát, s visszamentek Dunaföldvárra. Ott írta a Folklór és tárgytörténet számos tanulmányát. Lőw Immánuel, akit kora legtudósabb rabbijának tartottak, neki küldte el megjelenés előtt álló tanulmányait, és ő szorgalmazta, hogy Scheiber kapjon budapesti állást.
1943-ban behívták munkaszolgálatra, de felesége kimentette a gyűjtőtáborból. A német megszállás után a dunaföldvári zsidó közösség sem kerülte el az bántalmazásokat, de Scheiber eljárt hozzájuk, temetett, vigasztalt, beszélt, és ő avatta később a mohácsi halálszázad első mártírjainak emléktábláját a temetőben.
1943. februárban meghalt Heller Bernát, a sírkövét a következő év március 19-én avatták. Benoschofszky Imre főrabbi Scheibert kérte, hogy vegyen részt az eseményen. Scheiber reggel érkezett hajóval, délután avatták a sírkövet, majd készült visszatérni Dunaföldvárra. Hívta Heller családját és dr. Szemere Samuékat, hogy csatlakozzanak hozzá, mert ott nyugalom lesz – de Pestet már nem tudták elhagyni. A dunaföldvári zsidók Birkenauba kerültek, és onnan senki nem jött vissza. A Kun utca 12. csillagos ház lett. Scheiber 1944-ben a Zsidó Múzeumban dolgozott, katalogizált, látogatta a 90 éves Lőw Immánuelt, és segített elhelyezni a Wesselényi utcai zsidó szükségkórházban – néhány nap múlva ő temette.
A nyilas hatalomátvétel, október 15-e után mint rabbit Pécel környékre hurcolják, ahol a kivégzetteket vele temettetik el. Úgy beszélt a legyilkoltak ártatlanságáról, hogy az még a nyilasokból is tiszteletet váltott ki. Kabdebó nevű tiszt viszi a Vadász utcai, svájci védettség alatt álló Üvegházba. Oda behozatta feleségét, apósát, sógornőjét, a szülei akkor a Wesselényi utcai szükségkórházban voltak. Hogy feledtesse a borzalmakat, az Üvegházban művelődéstörténeti előadásokat tartott csaknem kétezer, ott összezsúfolódott embernek.
Édesapja december 28-án halt meg, édesanyját akkor behozatta az Üvegházba. A pincébe részeg nyilasok törtek be, lövöldöztek, és édesanyja belehalt a tüdejét érő lövésbe. Ettől a lelki tehertől, hogy ő hozatta édesanyját a halálos helyzetbe, soha nem tudott szabadulni. A felszabadulás után öccsével, Lipóttal járták be a Kerepesi temetőt, hogy megkeressék szüleiket. Először a Kerepesi úton temették el őket, majd pár hónap múlva Rákoskeresztúron, szemben Adler Illés sírjával. Az ő sírjuk mellett jelölte ki a sajátjának helyét is.
1945 februárjában újra indult a Rabbiképző, egyetlen tanulóval. A könyvtárt találat érte, a polcokkal fűtöttek. Lassan visszatértek a tanítványok. Scheiber egy rózsadombi villa romjai alatt megtalálja és kiásatja a Guttmann-könyvtár egy részét, áttelepíti a Rabbiképzőbe, és július 8-án megnyílhatott az intézmény könyvtára.
Kun utcai lakásukat kifosztották, Scheiber a munkába menekül, 1946-ban 41 tudományos írása jelenik meg. Könyvekért a Teleki térre járt, mert fontosnak tartja egy-egy értékes könyv megvásárlását, újrakötését. Szép könyvállványa polcai roskadoztak a könyvektől, de annak tetején, az íróasztalon és minden bútoron könyv fekszik, különlenyomatok tudós társaktól a világ minden részéről.
Szerteágazó volt az érdeklődése. Egy nyáron azt a megbízást adta, hogy nézzem át a Színháztörténeti Intézetben lévő műveket, s írjam ki, hogy a zsidó szereplőknek mi volt a feladata. Minden érdekelte: a magyar zsidó történelem, a héber feliratok, a középkori kódexek kötéstábláiban lévő kézirattöredékek egyaránt, s saját gyűjteményének kézirataira is – Kiss József, Arany János, József Attila – nagyon büszke volt.
Empatikus képességéről sokan beszéltek. Sorra látogatta az egyedül maradókat. Mikor mesterei meghaltak, csak a Rabbiképző maradt a feladat, amit fel kell építeni, az elárvult magyar-zsidó kultúrát fel kell éleszteni, és átörökíteni az utókorra. Ezért fáradozott élete hátralévő részében, és ebben méltó társa volt felesége, aki a nyugodt hátteret nyújtotta számára. 1947-ben visszatért Angliába kéziratokat tanulmányozni, majd 1949 tavaszán Bálint Sándor meghívására magántanári székfoglalót tart Szegeden, az egyetem néprajzi tanszékén. 1950-ben a régi barát, Löwinger Sámuel Izraelbe ment, és Scheibernek adta át igazgatói székét, de a hitközség Róth Ernőt akarta, ezért évente váltották egymást 1956-ig, Róth Ernő disszidálásáig. Akkor Scheiber lett az igazgató, haláláig.
Péntek esténként kiddust tartott, s a szombatköszöntés a zsidó társas élet központja lett. Nem annyira rabbi, mint tanító és tudós volt, aki szívesen foglalkozott fiatalokkal, s megtartó erővé tudta tenni a tudást.
A zsidó tudományos élet szervezőjeként Grünwald Fülöppel megindította a Magyar Zsidó Oklevéltárat, és kiadta az évkönyv nyolc vaskos kötetét, amely az egyetemes magyar művelődés- és gazdaságtörténet fontos forráskiadványa. Hatalmas tudományos munkássága külön könyvet tenne ki, még ha ma ritkán hivatkoznak is rá.
A világ sok tudományos intézményének lett díszdoktora. A sikereinek nem mindenki örült, sokszor próbálták akadályozni a munkáját, sőt műkincsek eltulajdonításával is meggyanúsították, ebbe lelkileg belerokkant, s ez lehetett kialakuló súlyos betegségének is az oka.
Büszke vagyok máig arra, hogy jelen lehettem, amikor átvette a debreceni Református Teológia díszdoktori oklevelét, s megtartotta székfoglalóját. Hetvenedik születésnapján kapta meg a tudományok doktora címet, és a szegedi, budapesti egyetem címzetes tanára lett.
Utolsó munkájáról, a Mikszáth-levelekről egyetemi székfoglaló előadása lett volna Szegeden, de betegsége miatt ezt már nem tudta megtartani. Feleségének lemondóan mondta: „Már írtam annyit, ami elég lehet egy életnek.” 1984 nyarán először és utoljára eljutott Izraelbe. Útinaplója végére héberül ezt a mondatot írta: „Istennek hála, érdemesnek találtattam meglátogatni Izrael földjét.” 1984 őszén súlyos beteg, s otthonában hal meg 1985. március 3-án. A maga választotta sírhelyre sokezres tömeg kísérte el.
Munkássága 1569 hozzáférhető tétele nem teljes. Tudásának csak megfogható részét jelenti, nem mérhető ahhoz, amit magával vitt.
Mi tanítványok tőle kaptuk az útravalót, és hozzá bármikor fordulhattunk tanácsért, segítségért, kérdezhettünk bármit, ő apró gyöngybetűivel precízen válaszolt.
Hetvenévesen így értékelte munkásságát, életművét: „Hogy mi marad meg munkásságomból, az utókor dönti el. Azt azonban már most is tudom: a hebraikát, és a judaikát bevittem a magyar tudomány diszciplinái közé, munkatársakat neveltem, zsidó érdeklődést ébresztettem a felnőttek és ifjúság körében, megőriztem főiskolánk hírnevét, tanítványaim katedrákon viszik tovább, Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között. Ez az én munkám, nem is kevés.” (Válogatott beszédek, 428. o. Múlt és Jövő Kiadó, 1994)
Ma nevét viseli az 1998-ban megnyílt zsidó iskola és a rabbiképző utcája is. Az űrt, amit maga után hagyott, máig nem töltötte be senki, és talán – ahogy látom – nem is fogja.
Mindig, amikor neve szóba kerül, Tóth Endre: Válás című versének sorai jutnak eszembe:
„Nem a sugár vész el,
Ha a nap leszáll,
Csak mi veszítjük el
A világosságot.”
Fotó: Villányi András
