Az Izrael-díjas képzőművész Igael Tumarkin tavaly nyáron hunyt el 87 éves korában. Legismertebb munkájával mindenki találkozott már, aki járt Tel-Avivban a Rabin-téren. A hegyén álló rozsdaszín vas háromszöggúla emblematikus alkotás. Csak fölé emelkedve, madártávlatból derül ki, hogy egy Dávid-csillagot formáz az előttünk magasodó objektum.
Műveivel egy bontásra váró (azóta már lerombolt) jaffói raktárépületben találkoztam először.
A rozsda borította, fegyverekből, ipari hulladékokból összehegesztett plasztikák, rongált felületű kollázs-táblaképek nagyon otthon érezték magukat a hámló vakolatú, néhol tégláig csupaszított falak, a nyers betonpadló és a rozsdás acélszerkezet között. A környezet helyre tette Igael Tumarkin munkáit. Az idős mester szívesen beszélgetett a látogatókkal. Az izraeli kánonba beemelt élő klasszikus életműve a múlt legációja. Így láttam ezt ott, és könnyed felületességgel definiátam:
A dada és a szürrealizmus talált tárgyakból eszkábált kollázsai után született munkák a világháború és Izrael harcainak a torz mementói.
Halála után, a nekrológok utáni csendben el is feledkeztem volna róla, ha a Hezi Cohen Galéria nem szentel neki egy életmű-keresztmetszet kiállítást.
Tel-Avivban, a büszke 21. század felhőkarcolói tövében, a kiállítóterem impozáns üvegportálja mögött, fehér márványpadlóra állítva, szakszerűen világított fehér falakra akasztva új értelmet kaptak Igael Tumarkin munkái.
A művészettörténet múlt ideje helyett ezek a művek itt próféciának tűnnek, lábjegyzeteknek az öntelt fejlődés hozsannáihoz.
Kisebb munkái – amelyek most itt a Hezi Cohen Galériában láthatóak – kevésbé patetikusak, mint a köztéri szobrai, de ugyanez a metaforikus gondolkodás formálta őket.
És valami teatralitás, történetmesélés a térben, a képeiből is kitüremkedő, a harmadik dimenziót is magának követelő színpadi drámaiság. Lehet, hogy csak a színházi múltam érzékenyít erre, de tény, hogy Tumarkin fiatal éveiben díszlettervezőként dolgozott, és ezt az attitűdöt sem az Izraelbe hazatérő “avantgárd fenegyerek” évei, sem az “élő klasszikus” évei nem tudták elhalványítani.
Roncsok, erőszakos expresszivitással ránk támadó tárgyak, színek, faktúrák. Legyinthetnénk: ezek a formai megoldások, a 20. századi avantgárd isteneinek botrányos gesztusai már a kánon részei. Tudjuk, unjuk.
Én mégis – ott a pompás 21.századra néző galériában – a jövő lüktetését éreztem Tumarkin művein.
A szürrealisták és a dada talált tárgyai a művészet és a valóság viszonyát fricskázó művek voltak.
A pop-art kollázsain konzum-idióták debilis derűje csillogott.
Itt viszont Tumarkin munkáin a képekbe fúródó talált tárgyak a pusztulásuk tragédiáját hordozzák.
Becsapódás, bombatölcsér, sebek, horzsolások, csontok, alkatrészek, torzók.
A rozsda, a sár és a homok színei, modelljei a militáns khakinek. A feketére lefestett érdes faktúrák árulkodnak a suta szándékról: el kell tüntetni a pusztulás nyomait.
A vörös és más élénk színekkel otrombán ezekre mázolt jelek viszont kiemelik, megjelölik ezeket a felületeket. Egy tragédia helyszínelője szignálja a romokat.
Borzasztó azt gondolni, hogy mindez jövendölés, de nehéz ettől szabadulni úgy, hogy Tumarkin víziója a mai híradók képeire ugyanúgy rímel, mint arra a korra, amikor született.
A pusztulás nem tudta meghaladni.
Persze ne gondoljuk, hogy Tumarkin humortalan, keserű pesszimista. Talán cinikus, mert a rendet lefitymáló váratlan ötletei abszurd komikumot hordoznak. Kinyújtott nyelvű önportréja összegzése ennek a nézőpontnak: szomjúságban lóg ki így a nyelv, vagy ha az orvos kéri, hogy dugjuk ki, vagy ha a haláltusában kifordul a szájból, esetleg a boncasztalon, vagy ha gúnyolódunk, akkor öltjük ki így.
Önirónia, és a szarkazmus keserű mosolya.
A rongálás és az alkotás aktusa Tumarkinnál egybeesik. A roncsokat égetve, mázolva, kalapálva, darabolva születik meg a mű.
A roncsolás gesztusa kézműves alapossággal teremt.
A dekonstrukció itt nem valami posztmodern elmélet, hanem manuálisan végrehajtott alkotói tevékenység. Viszony a történelemhez, ami romokat épít. Begyógyíthatatlan sebeket hagy. A mű pedig maga a hegedő seb. A múlt nem tűnt el, csak elfedte a rozsda, a homok, a fekete mázolás.
A redukált, sőt inkább megtagadott festőiség teret nyit a plasztikának. Nem a roncsolás ikonjai ezek, sokkal inkább totemek, kultikus terek darabjai. Színház. Érzem a lépést, ahogy a fiatal Tumarkin megtalálta a hidat a színházhoz, a díszlettervezéshez, és az utat vissza. A színház idődimenziója máig itt lappang munkáin. Minden gesztusa hordozza a befejezetlenséget, és hiába a szigorú kompozíciók, a galériában állva is azt éreztem, ezek még formálódnak. A pusztulás dinamikája megörökíthető, de ez az örökség tovább dolgozik a művekben.
Az egynapos trendek és a jövőbe vetett vakhit persze nehezen engedik közel magukhoz az esendőséget, a roncsolható test, a pusztulás esztétikáját.
Igael Tumarkin viszont csak azért is itt van, és torzói a jövőre mutatnak.
Megkerülhetetlenül.
Fotók: Silló Sándor
Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
