Az állami vezetők szavainak jelentősége van. Igaz, megszoktuk, hogy átsiklunk a könnyedén leírt válaszokon és tweeteken, de vannak dolgok, amiket nem lehet csak úgy kimondani, és aztán azt mondani rájuk, hogy spin-koholmány volt. Vannak kijelentések, ahonnan nincs visszaút – írja Chaim Levinson a Haaretzben.
Benjamin Netanjahu az ellene történt vádemeléssel szemben folytatott kampányában minden határt átlépett. Ezért lehetetlen vádalkut kötni vele. És az sem lehetséges, hogy a nyilvánosság számára függőben maradjanak a dolgok. A végsőkig meg kell vizsgálni és tisztázni kell, mert Netanjahu nem pusztán jogi vádakat hangoztat, amikor azt állítja, hogy beleavatkozás az újságírói munkába nem megvesztegetés, a Bezeqnek nyújtott állami regulációs kedvezmények nem igazán hoztak hasznot a tulajdonosoknak, az ajándékok, amiket kapott, semmit sem érnek, „Jákov Weinroth azt mondta nekem, hogy ez megengedett”. Ezek tényszerű és közönséges állítások. Nem igazán érdekesek.
Netanjahu államcsínyre hivatkozott. Hogy Avichai Mandelblit valójában egyfajta John Wilkes Booth lenne – a színész, aki meggyilkolta Lincolnt –, egy metaforikus alak, aki beszivárgott a Demokrácia Színházába, és hátba lövi a megválasztott miniszterelnököt.
Nem azt állította, hogy Mandelblit tévedett a tények értelmezésében. Nem azt állította, hogy a közhivatallal visszaélés vétsége homályos, és annak politikusokkal szembeni alkalmazása nem igazságos; Netanjahu és nevetséges seggnyaló szócsövei a Kneszetben, mint például Slomo Krai és Galit Distel-Atbrian azt állították, hogy az ellene szóló jogi ügyek személyre szabottak. A jogtudósok juntája összeesküdött egy népszerű vezető kiszorítására olyan ügyek segítségével, amelyek nem valódiak, mondvacsináltak, és az odafelé vezető úton minden jogot felrúgtak és lábbal tapostak. Azzal érvelnek, hogy a nyomozókat ki kell hallgatni, és Mandelblit ellen eljárást kell indítani.
A bíróság az egyetlen hely, ahol ezeket az állításokat tisztázni kell. Netanjahunak is vannak megfontolandó állításai, melyektől a napvilágra kerülve elborzadunk: Nir Hefec bebörtönzésének körülményei, a kihallgatási módszerek, az állami tanúk toborzásánál a rájuk nehezedő nyomás és a velük kötött üzletek. A zsaruknak és a tanúknak tanúskodniuk kell. A bíróknak el kell választaniuk a pelyvát a búzától, és el kell dönteniük, hogy Netanjahu állításai közül mi a tákolmány, mi a koholmány és mi az igazság.
Lehetséges, hogy egy ilyen tárgyalás felmentéssel, és az is lehet, hogy teljes körű elmarasztalással végződik. De döntést kell hozni. Egy vádalku lebegni hagyja a jogállamiság intézményei felett a gyanút. Netanjahu népes támogatói tábora az alkut annak bizonyítékának tekinti, hogy Mandelblit tisztességtelen beavatkozása miatt veszítette el a hatalmát. Bár néhányan közülük a bíróság döntését sem fogja elfogadni, de legalább választ kaphatnak azok, akik kíváncsiak rá.
A pernek választ kell adnia a lapkiadókkal kapcsolatban is. Nagy a kísértés, hogy könnyedén összekapcsolódjon a média, a politika és a pénz világa.
Mindannyian ismerjük Noni Mozes módszereit. A Jediot Aharonot lapkiadó-főszerkesztője, Saul Elovics valójában nem újságíró, hanem egy vendég, aki egy pillanatra rápillantott, és nem értette a játékszabályokat. A „Jediot Aharonot” módszerét fel kell tárni és le kell bontani. A bíróságnak normatív döntést kellene hoznia arról, hogy mit szabad és mit nem szabad egy kiadó és egy politikus kapcsolatában. Talán úgy határoznak, hogy nincs jelentősége, ha beleavatkoznak az újságírásba. Olyan halhoz is hasonlíthatják, melyet újságpapírba csomagolnak.
De dönthet másként is. Ezzel szemben egy vádalku Mozest győztesként küldi vissza a Jediot Aharonothoz. A lap meggyengült az elmúlt években, de ki akarja újra megvizsgálni a sebesült tigris számára meghatározott határokat? Hiszen senki sem fog többé vádat emelni ellene.
