A csütörtöki hószüneten felbuzdulva Rafi pénteken sem ment iskolába, így tehát reggel kettesben szálltunk buszra a belváros felé, hogy eltölthessünk egy kis időt együtt a hisztis vetélytárs, a kicsi nélkül.
Kezdem kifejleszteni magamban a kétfiús anyuka identitást, amiről még nem tudom, hogy micsoda, de nyúzott lelkemnek jót tesz annak a gondolatnak a dédelgetése, hogy két fiút nevelni különleges sorsot jelent.
Sosem értettem, mikor érkezik el a kétgyermekes családok életében az a pillanat – legyenek azok a gyerekek lányok vagy fiúk –, amikor a szülők úgy érzik, jöhet a következő. Nem létezik, hogy a szülőképes korú izraeli anyáknál csak úgy becsúszna a harmadik, uppsz, még egy terhesség. Josh, a családba beházasodott vermonti ötvenes férfi szerint nem kell mélyre ásni, egyszerűen arról van szó, hogy három gyerek fér be hátra a standard autókban, innen van, hogy az autójukhoz nőtt izraeli családokban három gyermeket nevelnek. Nem vagyok elégedett a magyarázattal, amely csak arra ad választ, miért nem négy gyerekes az izraeli szekuláris családmodell. Izraeli antropológus tanárom annak idején arról beszélt nekünk az egyetemen, hogy a katonaság miatt születik meg a harmadik gyerek, hogy ha hasz ve-salom meghalna az egyik testvér, maradjon még kettő.
Elhessegetem magamtól a gondolatot, most arra kell koncentrálnom, hogy Rafival a jéggé fagyott hóbuckák mellett járva épségben megérkezzünk a piacra, ahol burekaszt eszünk, de körülnézni már nem tudunk a nagy tömeg miatt.
Váratlanul aztán szombat reggelre eláll az eső, ezért mind a négyen felkerekedünk, hogy Nadav kétéves barátjával és két apukájával találkozzunk Jemin Moshéban, Jeruzsálem első olyan negyedében, amely a városfalon kívül épült, de persze amit azért a biztonság kedvéért az első kiköltözők fallal vettek körbe, amit itt-ott még ma is lehet látni.
A kertekből kikandikáló fák és a lépcsős utcácskákra kitett nagy kaspókba ültetett virágok juttatják eszembe, mi a jó mégis az izraeli télben: itt minden évszakban színes a természet, a tél nem csak tuja-zöld. Az ég viszont még mindig szürke.
Alex és barátja kedvesek és nyugodtak, nem zavarja őket, hogy az ő gyerekükkel ellentétben az enyéim hangosak. Rafi a fejébe vette, hogy ha tovább sétálgatunk, nem jutunk el Naomihoz Beit Dzsallachba, ahová pedig nagyon szeretne menni. Úgy érzi, hogy elvesztegetjük az időnket ezen az unalmas helyen, ahol rajtunk kívül csak néhány macska járja az utcákat. Hiába csitítom, csak akkor nyugszik meg, amikor beérünk az Óvárosba. Itt már élet van, az arab szombat, és a nyüzsgés segít elterelni Rafi figyelmét a negatív gondolatairól.
Egy rövid kört teszünk bent, Dror visszamegy az autóért, mi addig visszasétálunk a Mamillába. Húsz perccel később haladunk el Ricardo kis-közértje mellett Beit Dzsallach bejáratánál. A boltban a közeli zsidó telep, Har Giló lakói is vásárolnak. Ez már a 67-es határokon túli terület, ahol fehérek a rendszámtáblák, igaz, látunk szép számmal sárga rendszámú autókat is, ami jót tesz az ember erősen megcsappanó komfortérzetének.
A kis-közért után vár ránk Naomi, követem az autóját. Dror átengedte a vezetést, mivel neki nem fekszik az arab stílusú vezetési mód. A humuszozó előtt megállunk, Naomi kipattan az autójából, de már hívja is az autószerelőjét, az úton füstölt a műszerfala, nem szeretne így közlekedni. Ötvenéves, fitt nő, ha fel tudna tölteni engem az energiáiból, neki sem maradna belőle kevesebb. Mi van veled, kérdezi, mi ez a fáradtság, kérdezi már az asztal mellett ülve. Nehéz válaszolnom.
Nadav elaludt az úton, és szerencsére folytatja az alvást a babakocsiban, így zavartalanul eszünk és beszélgetünk. Naomi arabul beszél a tulajjal, még ő is tanulja a nyelvet, mert bár most ebben a Betlehemmel összenőtt arab faluban lakik, Jeruzsálemben, zsidóként nőtt föl, és héber az anyanyelve. Fél három lett közben, indulnunk kell, mert már csak fél óra maradt a meccsig, de azzal válunk el, hogy később találkozunk. Amíg Naomi átugrik a szerelőhöz, én átdobom a nagyot az apjával a Teddybe, Beer Shevával játszik a csapat.
Nirnél parkolok le Bakában, megvárjuk Naomit, és négyesben elindulunk sétálni a kitisztuló ég alatt. A nap is kisütött végre. Hiába vagyok fáradt, még tart a szombat, pörög a mókuskerék. A babakocsira támaszkodva jól esik a járás, és csak fél füllel hallgatom a beszélgetést, mert a nyugdíjas éveimet tervezgetem, hogy milyen jó lesz majd pihenni, ha már felnőttek a gyerekek, majd egy másik életben.
