A budapesti Állatkertben, Európa egyik legrégebbi és legszebb állatkertjében volt egy elefánt. Különösen nagy elefánt volt, és előtte egy különösen kicsi gyermek szokott állni – az Apám. Az elefánt Apára nézett, Apa az elefántra, aztán visszament a Nagypapa és a Nagymama házába túróval és mazsolával töltött édes palacsintát enni. Egész életében emlékezett rá, hogyan állt ott egykor a nagyapjával, egy takarosan öltözött, sötét öltönyös, magas és komoly férfival. Az elefánt teletöltötte az ormányát a mesterséges tó vízével, feléjük fordult, és hatalmas zuhannyal tetőtől talpig megfürdette a Dédapámat.
Azért mesélem el ezt a történetet, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen normális volt valaha a magyar zsidók élete. Tévesen azt hitték, hogy egy laza polgári világ részei, amelyben az antiszemitizmus visszavonult Európa felvilágosult kultúrája elől. Zsinagógájuk, a Dohány, Európa legnagyobb zsinagógája volt, szombatonként pedig egy orgona kísérte a zsidó ünnepi imákat Johann Sebastian Bach dallamaira. Amikor elhagyták a zsinagógát, Nagymama rámutatott egy nagy szürke házra, és elmesélte Apának, hogy ott született Theodor Herzl, a – még létre nem jött – zsidó állam megálmodója. Aztán elmentek sétálni a negyed utcáin, Apa pedig ugrándozott, és könyörgött, hogy vigyék el az állatkertbe.
Ma már tudjuk, hogy ennek az idilli képnek a peremén már közeledtek a fekete felhők, de ők ezt nem tudták. Az utcán velük szembejövő emberek, akik megérintették kalapjuk szegélyét, amikor meglátták a nagymamámat, aki gyönyörű szőke nő volt – később gyilkosokká váltak. Budapest háború színhelye, később romhalmaz lett. A magyarországi zsidók holokausztja csak néhány hónapig tartott, de különösen halálos volt. Zsidók százezreit gyilkolták meg. Volt, akit a Dunába lőttek, másokat megsemmisítő táborokba küldtek.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nemcsak holokauszt volt Európában, hanem háború is. A Vörös Hadsereg ágyúi ’44-’45 telén éjszakánként ágyúzták Budapestet, repülőgépek bombáztak a levegőből. Súlyosan megrongálódott a budapesti állatkert. Az állatok nagy része elhullott. Másokat a lakosok ettek meg éhségükben. A nagy elefánt meghalt. Apa túlélte. Csodával határos módon megúszta a „Dunába lövéseket”, megúszta az ágyúzást, Raoul Wallenbergnek, a híres svéd diplomatának köszönhetően megmenekült, aki „menlevelet” adott a zsidóknak. Az utolsó pillanatban újra és újra megúszta a halált. A legtöbb zsidó kevésbé volt szerencsés. Úgy haltak meg, hogy nem tudták, miért. Amikor rájöttek, már késő volt.
A háború után helyreállították a Fővárosi Állatkertet. Az elefántok visszatértek, a zsidók nem. Mint a legtöbb túlélő, Apa is bevándorolt Izraelbe. A dolgozószobájában, a szüleim házában Tel-Avivban volt egy kis polc, amelyen elefántfigurák voltak, melyeket a világ minden tájáról gyűjtött össze. Ez volt a magyar kultúra egyetlen emlékműve, amelyet meghagyott. Szerette Izraelt, és nem hiányoztak a nem zsidók, de mindig emlékezett az elefántjára.
Ezt a cikket Jair Lapid külügyminiszter, helyettes miniszterelnök az Izraeli Holokauszt Túlélők Szervezetei Központjának lapjába, a Mizkar 2021. decemberi számába írta, amely a magyar holokauszttal és a második világháború előtti magyar zsidóság életével foglalkozik.
