Petah-Tikva, Eingenim, 1940. február 7.
Kedves Ervin.
Tegnap kaptam meg kedves leveledet, és most igyekszem a lehetőség szerint válaszolni arra a sok kérdésre, amit nekem ott felvetettél. Hogy hogyan indultam el Salvador helyett Palesztinába, azt most hosszú lenne itt leírni. Elég annyi, hogy augusztus 16-án elindultam vonaton Budapestről Várnába, szeptember 2-án hajóra szálltam, és szeptember 19-én kikötöttem Haifában. Szabályosan alijáztam, és ezzel, azt hiszem, mindent megmondtam. Október 16-ig egy, a mi kistarcsai táborunkhoz hasonló helyen voltam. Október 16–23. Tel-Avivban a Bet Olimban laktam, és miután meggyőződtem már ezen rövid idő alatt, hogy jelenleg egyénileg érvényesülni egyáltalában nem lehet, mint orvos pedig végképpen nem, én is az itt legáltalánosabb életformát választottam, a kollektívát egy havura képében, míg a nyelvet és sok egyéb föltétlenül szükséges dolgot el fogom sajátítani. Azóta ezen a kollektíván élek, mely megérkezésem előtt két héttel alakult, tizenöt dunám (kb. öt magyar hold) területen, mely megérkezéskor tele volt gazzal, most tíz hold szépen termő konyhakert, ötholdnyi területen pedig sátraink állnak, van kőházunk és faházunk is, de ebben az étkezőhelyiségek, konyha, műhelyek, betegszoba van, mi sátrakban lakunk, két-három ember egy nagy sátorban, mi ezen éghajlat alatt jól kibírható, egészben kb. három-négy hideg éjszakánk volt. A kollektíva hetven tagból áll, főképpen magyarokból. Az étkezés rossz, közepes, húst csak havonta egy-kétszer eszünk hivatalosan, de a környéken lakók állandó meghívásai folytán mindenkinek módjában áll kosztján kissé javítani. A kollektívában munkádért mindent megkapsz, csak pénzt nem. Hogy mi az a minden, az attól függ, hogy milyen jól prosperál a kollektíva, de egy biztos, hogy megélhetési gondjaid nincsenek, annak ellenére, hogy például a mienk egy most alakult s bizony a kezdet nehézségeivel még erősen küzdő valami. Egy bizonyos, hogy sohasem éhezel, mindennapi gondjaid nincsenek, és egészen tűrhető állapotok uralkodnak egy ilyen közösségben. Most tudom, hogy sok minden érdekelne egy ilyen kollektív élettel kapcsolatban, de a részletes leírásához tíz-tizenöt oldal sem volna elég, ezt pedig a cenzúra nem engedné át, és joggal, ezért most inkább még magamról fogok írni néhány sort, és Te legközelebbi leveledben megint fölteszed a Téged leginkább érdeklő kérdéseket, és én arra, ha a körülmények és a kérdések olyanok, hogy lehet felelni reájuk, akkor szerény képességeim szerint igyekezni fogok azokra kimerítő választ adni.
Én ebben a kollektívában először csak egyszerű munkás voltam, dolgoztam otthon a kertben, a telep építésénél, a különböző műhelyekben, építettem országutat (kvisek), és részt vettem katifon (narancsszüret), megismertem és megtanultam használni a speciális palesztinai szerszámot, a turját [kapa]. Ma már elértem sok munkával és fáradozással, hogy a kollektívának a betegsegélyező által megbízott egészségügyi felügyelője vagyok, és a munkám teljesen csak orvosi, a betegek ellátása, betegszoba, konyha stb. tisztaságára felügyelni, és ehhez hasonló dolgok. Délelőtt azonkívül bejárok a betegsegélyezőbe, hol a főorvos mellett vagyok, és tanulom az itteni receptúrát, speciális megbetegedéseket, és elsősorban a héber nyelvet, mely itt nagyon fontos, bár a jiddis szavakkal kevert németet is csaknem mindenki érti. Én tehát most nagyjából meg vagyok elégedve, bár a kollektív életformát én egy életre elfogadni nem tudom, és amint sikerül a licenst a működésre megkapnom, el fogom hagyni. Erre már konkrét ígéretem van, és csak bizonyos időt kell kivárnom, a diplomám itt vizsga nélkül is érvényes.
Néhány szót akarok írni az általános helyzetről. Jelenleg itt sem jobb, sem rosszabb a helyzet, mint azt hiszem, mindenütt a világon. Az egyéni érvényesülés csaknem lehetetlen, csak kollektívában lehetséges a megélhetés az újonnan jötteknek, és ott is bizony képzettségre és szakmára való tekintet nélkül erősen kell dolgozni, mint ahogyan én is tettem az első hónapokban, és talán csak véletlenen múlt, hogy sikerült orvosi beosztást kapni.
Bármikor írsz, nagyon fogok örülni neki, sokszor ölel, Tibor.
Nagyanyádnak és édesanyádnak add át kézcsókomat.
Weisz Joszef levele Szántó Ervinnek
Jeruzsálem, 1940. április 10.
Kedves Szántó doktor,
leveled annál is jobban esett, mert a barátság és nem a konvenció szabályai szerint: megelőztél engem. Hogy azonnal nem válaszoltam rá, egyrészt anyagi helyzetemmel kapcsolatos testi-szellemi fáradtságból eredt – a legutolsó hónapig igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, s ez a megfogalmazás még nagyon gyengéd –, másrészt információt, általános benyomást kívánsz tőlem, amit, azt hiszem, felelőtlenség lett volna azon melegében papírra vetni, és objektív beszámoló gyanánt külföldre küldeni. […]
Innen, Jeruzsálemből különben sem látja az ember az egész országot. A földeken még nem voltam, csak átutazóban, Haifába menet. Pedig a cionizmus nem Jeruzsálemben vagy Tel-Avivban bizonyul valónak vagy valótlannak, hanem a kibucokon és mosavakon. A peszahi szünetet már elmulasztottam, de nyáron feltétlen meg akarom nézni közelebbről ezt az életet. Akik látták, odavannak érte, bár bizonyos, hogy a munka kemény. Mégis, többet érnek azok az egyetemisták, akik kibucba mentek, mint mi, akik a Scopus-hegyen magolunk. Azt hiszem, a cionizmus minden etikai érve áldozatul esnék annak a kényszerítő körülménynek, ha a telepítést nem lehetne folytatni.
Hogy magamról is írjak valamit: zsidó történelem a főszakom, mellette mellékszakként zsidó filozófia és kabbala. Az egyetem nívója – különösen természettudományon és néhány szellemtudományi fakultáson – igen magas, kár, hogy a diákok egy része nincs tisztában evvel, és nem tudja értékelni. […]
Legközelebb többet. Üdvözöl,
Joszef
***
Faragó Tibor orvosnak (Szenes Béla író unokaöccse, Szenes György és Hanna unokatestvére) és Weisz Joszefnek, a haszid mozgalom és a kabbala tudósának levele a Szántó család dokumentumai között maradt meg, a kéziratokat és Szántó Ervin fényképét unokaöccsének, dr. Szántó István orvosnak köszönjük. Dr. Szántó Ervin ügyvéd valószínűleg a budapesti cionista ifjúsági mozgalomban ismerkedett meg a levelek íróival, alijára készült, de nem távozott időben Magyarországról. 1942-ben Ukrajnában a munkaszolgálat áldozata lett.
Faragó Tibor (1913–1976) Budapesten született, az író Szenes Béla spanyolnáthában elhunyt nővérének fia. 1939-ben orvosi végzettséggel illegálisan alijázott. Petah-Tikvában élt.
Weiss Joszef (1918–1969) 1940-ben alijázott, a Jeruzsálemi Héber Egyetemen hebraisztikai tanulmányokat folytatott, kutatási témája a kabbala és a haszidizmus. Az ötvenes évektől Londonban élt, öngyilkos lett.
A kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
