Hát neked elmentek otthonról? Ha magyarul folyna közöttünk a társalgás, ez a mondat hagyta volna el annak a lánynak az ajkait, akit nagy csalódásomra meglátok a szélvédő és a felszabaduló parkolóhely közötti térben. “Előbb voltunk itt, mint te!” – lehet. Tényleg, hogyan képzelhettem, hogy én fogok parkolni, és nem ő, aki gyalogosan érkezett. Az autót rögtön hozza is a fiúja, és hogy a parkolóhely az övé, azt már megdumálták az autóssal, aki éppen elmegy.
Parkolni sokszor csak úgy lehet, ha eleve ketten vagyunk, az egyikünk vezet, a másikunk kinéz, lepacsiz. Én sem vagyok egyedül az autóban, de Nadav a parkolóhely levadászásához egyelőre még kicsi, elég neki a napi dzsungelharc az oviban. Dror kéne, de nagyon, ő viszont már kiszállt a kocsiból Rafival a Gan Sacher mellett. Hogyan tovább? A szerencsénél most többre van szükség, a rámenősség nem elég, kreatív hozzáállás és kitartás kell a parkolóhely megszerzéséhez ezen a szép tavaszi péntek délutánon, talán az első olyan jeruzsálemi napon, amikor már érezzük, hogy vége lesz a télnek. Dror szívesen vezet, de kizárólag én parkolok: az idegeimet a gyerekeim tépázzák, a parkolás smafu.
A parkolóhely-keresés kiváló élet-metafora ebben az országban, ahol már pisztoly is előkerült egy parkolóban, és el is sült. Túl sokan vagyunk Izraelben, a hely és erőforrás pedig kevés: leleményesnek kell lenni. Három-négy autó köröz a sziklás terepre épített új parkolóban a Kneszet hátuljában, ahol a járdaszegély is foglalt, fa, szikla, autó, autó, autó, fa. Hogy lesz ebből parkolás? Ekkor megszólít egy kedves pár, ők most elmennek, parkoljak a helyükre. Nahát, ez gyorsan ment, gondolom, de aztán a lány visszaszól, bocs, már várnak a helyünkre. Azért megkerülöm őket az autóval, hátha mégis valami félreértés, de nem, már áll egy autó az övék mellett. Úgy látom, hogy két autó is beférne a helyre, ha az egyik feltenné az orrát a magasított járdaszigetre. Közlöm ezt a lánnyal, szerinte is menni fog, átkiabálok az arab nőnek a várakozó autóban, mit szól ehhez. Nem hallom mit mond, de a mimikája alapján azt gondolom, hogy megértett minket. Háttal állok rá a járdára és teszem le az autó hátsó kerekeit a parkolóhelyre. Jobb is, hogy ezt Dror nem látta.
Az új, kalandpark-jellegű játszótéren többen vannak, mint valaha. Családok piknikeznek és húst sütögetnek, a füstben töröm az utat a babakocsival a bimbázó és bicikliző gyermekek között, Drort és Rafit keresve a szememmel. Nem tudom, jó ötlet volt-e ma idejönni, de még minden kisülhet a dologból. Abban bízom, hogy a szombat miatt hamar ki fog ürülni a terep. A gyerekek fürtökben lógnak a köteleken, mekkora dzsembori.
Ma együtt mozogtunk a többiekkel, pedig Izraelben a túlélés egyik záloga, hogy megtanuljunk a tömeg ellenében mozogni. Téli esős reggelen indulni az állatkertbe, és aztán ott szépen kivárni, amíg kitisztul az ég és kisüt a nap, mert ilyenkor tuti csak mi vagyunk ott két-három orosz családon kívül. Uszodába csak munkanap menni, szigorúan a munkaidő vége előtt. Autózni vasárnaptól csütörtökig reggel kilenc és délután három óra között, illetve aki utazik szombaton, annak szombaton is. A Hermonon szánkózni – nos erre a problémára még nem találtam megoldást.
Négy órakor a zsidók hazaindulnak, de nem maradtunk így se kevesen. Egyelőre még maradunk az arab családokkal, a játszótéri állapotok végre közelítenek egy pesti erősebb hétvége tömegélményéhez és zajszintjéhez. Marad még egy óránk a sötétedésig, ezért benézünk a madármegfigyelő-helyre és a közeli temetőbe is. Itt egy élő lélek sincs. Rafi olvasgatja a sírokat, és gyereksírokat is talál a parkhoz közeli részen, Nadav meg a sírra tett kövekkel játszik, amíg rá nem szólok, aztán együtt visszatesszük a köveket.
Fáradtabb vagyok a szokásosnál, mert tegnap hosszú kört mentünk Nirrel a régi vonatsínek mentén vezető parkban. Még az eső is szemerkélt kicsit, de sétálni muszáj. Sem ő, sem én nem járunk edzésre már több mint egy hónapja, kell valami mozgás, és a járás jólesik, nem is olyan fárasztó. A beszélgetés sem fárasztó, hiszen most már lassan tíz éve ismerjük egymást, nem kell kibontani hosszan a dolgokat. Galia Ozról beszélgetünk, Nirnek újabban sikerül kihoznia belőlem a kelet-európait. Nem könnyű elmenni otthonról arra a földre, ahol nem kolbászból van a kerítés, hanem kaktuszból. Minden nappal újra és újra meg kell szülnöm magamat az új életemre, mondom Nirnek. Igaz, ez máshol sem lenne másképp, csak éppen az otthontól bejárt távolság lenne kisebb, így könnyebb lenne visszaugranom a régi életembe. Izraelben minden mindig máshogyan van, és nem tud egymásra tükröződni a két világ. Nir vitába száll velem, de legalább végighallgat.
Hosszútávon bírom még, de ezt a pénteket már nehezen, húsz perccel öt óra előtt megszólal a szombat bejövetelét jelző második sziréna, jó lenne befejezni a napot, de még a temetőben vagyunk. Alkonyodik, ezért lassan szedelődzködünk és hazamegyünk főzni, vacsorázni és aludni jó hosszan, másnap reggelig.
