Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Mielőtt alijázott (1939), Jehuda Zsoldos a magyarországi cionista mozgalomban a Hasomer Hacair egyik vezetője volt. Élete végéig a Maabarot kibuc tagja. A hagyatékában megmaradt, zsebnaptárokba bejegyzett, héber kézírásos naplót lánya, Yehudit gépelte le, tőle származnak a szögletes zárójelbe tett megjegyzések is. A képeket a hozzájuk tartozó képaláírásokkal Zsoldos fotóalbumából válogattuk. A naplórészleteket Kelenhegyi Andor válogatta, közlésükhöz Zsoldos lányai járultak hozzá. Segítségüket köszönjük.

***

1944. november 1.

Öt éve alijáztam, és most ismét vissza, egy nagy és szép hajóval. Egy amerikai kirándulóhajó. A kikötő. Haim a tripoli zsidókkal közös sivatagi kalandjairól beszél. Délután kihajózunk, látjuk az egész lenyűgöző kikötőt. Este közös éneklés. Repülős lőgyakorlat, a bombáktól nem tudunk nyugton pihenni.

- Hirdetés -

1944. november 28.

Bajonettgyakorlat. Az új rendszer miatt többen kibuktak a „drillből”. Korábban egy katona azzal állt elő, hogy zsákba tett macskákon gyakoroljanak. Mert úgy lesz vér és visítozás is. Micsoda őrült gyakorlat! Délután mesterlövészfogó gyakorlat. Egyesével kell behatolni. Minden sáros és lucskos.

1944. november 29.

Négy levelet kaptam. Aviva [Zsoldos felesége] és Arie [Arie Jairi, a család barátja, bajtárs a mozgalomból] azt írják, hogy apám [Zsoldos Zsigmond] életben van. A hír a tragédiáról nem volt igaz. Talán minden rendbe jön. Egész este álmodozom, éjjel viszont rémálom gyötör: a németek Budapesten gyakorlatoztatnak minket, aztán hirtelen jön a gáztámadás. Fulladozva ébredek.

1944. december 10.

Munkanap. Árkot ásunk gránáthajításhoz. Ma van hanuka első napja. Rahel [Zsoldos legidősebb lánya] ma megy óvodába. Az udvaron készítettünk egy hatalmas hanukiát, villanyfényt ad. Fázom, mint rendesen, és csak most jönnek a téli fagyok, örök hóval borított hegyek. Görögországban politikai vihar az angolok és a görögök között. A katonák figyelemmel kísérik a dolgot. Ránk is ez vár?

1944. december 15.

Reggel észreveszem, hogy nem találom a géppuska egyik részét. Délig keresgélem a környéken. Közben valaki megtalálta és visszahozta. Egész idő alatt az jár a fejemben, eljutok-e holnap Rómába, meg tudom-e venni Avivának a születésnapi ajándékot. Este katonai filmet vetítenek: fogolykísérés, álcázás, a német aknákkal kapcsolatos eljárás, hogy kell viselkedni, ha fogságba esünk, elsősegély. Egyszerű, de tanulságos. Azt álmodtam, hogy Burmában harcolunk, és Aviva is elkísért. Útközben „mindenféle állatot” láttunk. Két napja folyik a nagy politikai válság Görögországban, megmutatkozik a brit uralom igazi arca. Sokat beszélnek róla a katonák. Lehet, hogy nálunk is ez következik.

1944. december 16.

Szombat. El kellett volna utaznom Rómába, hogy Avivának ajándékokat vegyek a születésnapjára, de pont előttem ért véget a sor. Mosás, sakkozás, levél Pakovnak [Zsoldos barátja a mozgalomból] és haza – ezzel telt a nap. Élmények nélkül kedvetlenség. A többiek elmentek sportolni a hófödte hegyekbe. A tisztekről beszélnek, akik kiképzésen voltak, meg az eredményeikről. Lehet, hogy goj vagy zsidó tiszteket kapunk más seregektől. Néhány tiszt kiment a frontra, a sofőröket kisorsolták. Az újságok azt írják, hogy az SS pogromot hajt végre Budapesten.

1944. december 20.

Munkanap, de a fél napom szabad. Egy kicsit ügyködtem az akadályok elrendezésén. A nap nagy részében a géppuskáról szóló könyvet tanulmányoztam. Egy frontot megjárt brit katona tanácsát hallottam: „Ha lőnek, feküdj le, és szorítsd a fejed a földhöz. Hagyd, hogy a tisztek keressék meg az ellenséget.” Sokat nevettem. Már jó ideje nem olvastam ereci újságot. Nincs mikor.

1944. december 21.

Délelőtt zuhanyzás a fürdőház medencéjében. Épp csak csöpög ránk a víz, mert az angol tiszt szerint: „ha túl jó, majd nem akarunk kijönni”. Délután „nyomunk egy kis harcot”. Akadálymászás fegyverrel, hosszú kúszás, miközben lövöldöznek fölöttünk. Nehéz volt. Falmászás és árokugrás. A tiszt szerint aki nem ugorja át, gyáva. Hátunkra vett „sebesült”, az is nehéz feladat. Páncélozott jármű megy át a lövészárkon, ahol emberek vannak. Előadások a német katonákról. Egész este a szemem előtt villódznak a „harc démonai”. Csak kúsztunk, és nem értettük, mi történik körülöttünk.

1944. december 25.

Menetgyakorlat. Megint nem sikerült. A tiszt tíz kilométert tévedett, aztán kegyetlen futás következett, mégis késtünk. Az egész az erec-izraeli tiszt iránti bizalmat ássa alá. Ma erről van szó. Képtelenek menetgyakorlatot szervezni anélkül, hogy ne tévesszék el az utat. Mindenki azt kérdi: mi lesz a fronton? A biciklisták története különleges fejezet. Tilos volt felszállniuk a biciklire, cipelték és taszigálták a járgányokat fel a hegyre. Joachim feldúltan, „pogromhangulatban” érkezett vissza. Sz. útközben mesélte, hogy bordélyházakat akartak létesíteni nálunk. A magasabb rangú tisztek beleegyeztek, de a tábori rabbi nem adott rá engedélyt. Engem a német visszavágás aggaszt. Nem látni, mikor állnak meg. Angliában arra készülnek, hogy a háború jövőre, egész évben folytatódni fog. Mikor mehetünk haza?

1945. január 21.

Munka nélküli munkanap. Délután géppisztolylövészet volt, de nem nagyon ment. Ma megjött Miha. Nehéz körülmények között tanult, fűtetlen szobában, sátrakban laktak. Az amerikaiak hanukájáról beszélt. A rabbi azt mondta: „Jövőre ti Jeruzsálemben lesztek, én meg Amerikában.” Volt néger jazz is meg tánc. Ajándékot is hozott Avivától, hozzá küldték. Szép képek és egy remek, ötletes karikatúrákkal teli könyv. Kár, hogy itt nehéz vigyázni a könyvekre.

1945. március 4.

Ezen a napon elvették tőlünk a nagyobb csomagokat, amiket nem vihetünk ki a frontra. Elraktam a naplót is, és hónapokig nem jutottam hozzá. Csak most, május 3-án, egy nappal azután, hogy a németek megadták magukat Olaszországban, kaptam mindent vissza. Emlékezetből írom az elmúlt napok történéseit. A frontra indulás előtti utolsó előkészület a zászlófelvonás volt. Kétezer év után a nemzeti hadsereg lobogóját felvonni – nagy ünnep. Kár, hogy az igazi zászló túl nehéz volt, és az utolsó pillanatban hoztak egy egyszerű, piszkos zászlót a frigyszekrényből, letisztogatták, aztán felvonták a zászlórúdra. A tábori rabbi beszélt: „’Megtorlásnak Istene mutatkozz meg!’ Meddig fognak még a gojok kegyetlenkedni?” A mozgalom nevében felolvastak egy kissé szentimentális, elég ügyetlen nyilatkozatot, ami a partizánok dalával ért véget.

1945. március 5.

A fronton töltött első időszak március 5-től 17-ig tartott. Tizenkét nap, többet voltunk ott, mint bárki a mi ezredünkből, mert így jött ki a beosztás. 5-én korán keltünk. G. felolvasta a parancsot: megkapunk egy frontszakaszt, amit mindenáron meg kell védenünk. Autókra szálltunk, és utaztunk vagy harminc kilométert az első vonalakig. A lakosság nagyjából a fronttól egy kilométerre él és dolgozik. Ott már angol katonák vártak ránk, akiket fel kellett váltanunk. A katonai előírásnak megfelelő öltözetünk láttán nevettek (rajtuk még rohamsisak sem volt), majd közölték, hogy jó „viszonyban vannak” a helyiekkel, ne rontsuk el. A tiszt a szálláson már várt minket, onnan, az állásból most először láttam a frontot.

1945. március 10.

A védelem nagyon erős. Ráadásul más vonalakban levő állások is védenek minket, és szükség esetén két hatalmas tank siet a segítségünkre. Ettől függetlenül az éjszaka „nem volt unalmas”. Egyszer a szállást is tűz alá vette az ellenség, a golyók az ablakom körül csapkodtak. Egyszer aknavetővel is lőttek ránk, le is küldtem a fölösleges embereket, mert minden pillanatban számítottunk arra, hogy eltalálnak. De a lövedékek kis körben csapódtak be körülöttünk, az egyik telibe talált egy fát.

1945. március 12.

A legnehezebb feladat az őrjárat volt: kimenni a vonalak elé, a senki földjére, az ismeretlenbe. A megszokott eljárás az, hogy kimegy egy felderítő őrjárat, hogy felderítse az ellenség helyzetét, és ennek ismeretében indul el egy nagy felderítő harci alakulat harcolni. Nekünk a végső feladatunk az volt, hogy foglyokat ejtsünk, de minden erőfeszítés ellenére sem sikerült. A brigád első foglyát a harmadik ezred ejtette úgy, hogy sokat nevettünk rajta. A gyakorlat az volt, hogy mi támadtunk az ellenségre. Az első három éjszaka őrjárat nélkül telt el, a munka csak ezután kezdődött.

1945. március 14.

A németek idegességükben az egész környéket bevilágították, de semmit nem láttak. Mi még a másik oldalon várakoztunk, a tiszt elhatározta, hogy visszamegyünk. Mindvégig kapcsolatban voltunk a bázissal. Másnap kiment egy másik felderítő harci egység egy másik helyre, veszteséget szenvedtek. Nem tudjuk, akna vagy gránátok miatt. Egészen megközelítették az ellenséget, de nem támadtak, nem ölni akartak, hanem foglyot ejteni. Drágán megfizettek ezért. Odakiáltottak: „Kifelé!” És akkor jött a robbanás.

1945. március 16.

A tiszt megsebesült, és ordított: „Segítség!” Evel [Simon] a közelben volt, kihozta az ellenség állásai elől. Bradfordban [a parancsnoki állás neve a legénység körében] először a fiatal Eisenberg üvöltését hallottuk, egyedül jött nyaksérüléssel, azt gondolta, magára hagyták. A kiáltása félelmetes volt az éjszaka csöndjében. Ezzel lépett be: „Nem én léptem aknára, hanem a tiszt.” Kimentünk segíteni a sebesültek behordásában, már vagy százötven méternyire hozták őket a háztól. Megfogtam a tiszt lábát, a nyers húst, a csöpögő vért éreztem az ujjam közt. A szobában Bassmannt ápoltam, a szeme sérült meg, azt mondta: „Örülnék, ha legalább az egyik szemem megmaradna. Ki adja vissza a látásomat?” Később megtudtuk, hogy nem annyira súlyos a sérülése, nem fog megvakulni. Ez volt az utolsó őrjárat. Német tüzérségi lövedékek között találtunk menedékre, jobban mondva búvóhelyet a faluban, vagy két kilométerre a vonalaktól, de itt már teljes a csönd. Itt kaptunk el három menekülő németet, kémeket. Hamis papírokkal egész Olaszországot átszelték, de hozzáértő embereinket nem tudták átverni.

1945. március 18.

Az emberek nagyon jól viselkedtek, leszámítva talán Jofát, akiről kiderült, hogy gyáva. Én magam félelmet sosem éreztem. Meglepett és örültem ennek. Az őrjáratok előtt izgultam, mint versenyek előtt, de előtte is, utána is jól aludtam, bár sokan egyáltalán nem aludtak az izgalomtól. Elégedettséget és nagy örömöt érzek, mert részt veszek egy feladatban, ami korunkban a legfőbb életcél. Voltak ugyan veszteségeink, de eddig egyetlen sírt sem hagytunk Olaszország földjén. Meghallgattam egy hasznos előadást az aknákról. A németek kifejlesztettek valamit aknamentesítés ellen, úgyhogy tilos aknát felszedni. Távolról hatástalanítják őket.

1945. március 20.

A népvándorlás kori kultúra maradványai teljesen megváltoztatják a korszakról alkotott elképzelésemet. Theuderik sírja, a bizánci mozaikok fantasztikusak. Este, amikor összegyűltünk a kocsinál Ravennában, a sofőrök hozták a hírt a többi ezred nagy támadásáról, a győzelmükről és az első két halálos áldozatunkról. Megrendülve hallgattuk, mi történt a közvetlen közelünkben, miközben mi a városban járkáltunk, bajtársaink a harcmezőn elestek. Az igazságtalanság és a vaksors érzése számtalanszor visszatért azóta, nem érezzük, hogy győztünk, mert közülünk is mindig elesnek.

1945. március 26.

Csaknem fél éve nem mozdulunk. Feladatunk, a „fokozott járőrszolgálat” állandó belső vitákkal jár az akciók nem kevés áldozata miatt. A dolog nem magától értetődő, a gurkhák [a brit hadseregben szolgáló nepáli katonák] alig járőröznek, itt voltak, de egyetlen embert sem vesztettek. Később, a nagy offenzíva idején – ami az egységünkben végbement – kiderült, hogy az ellenfél megtévesztése volt a dolgunk.

1945. március 28.

Minden állásban hárman-négyen vannak. Az állásokat homokzsákkal fedik be. Itt érezzük, hogy a fronton vagyunk. A parancsnokság egy romos épületben van nem messze, elhozzuk magunknak az ételt. Posta és ellátmány csak éjszaka érkezik. Az állásokban töltöttük a széder estét. A parancsnokságon megtartották, de én épp őrségben voltam, nem voltam ott, édességet hoztak nekem. Nyolc napig maceszen éltünk, a fronton ez nem könnyű. Kenyér nélkül állandóan éhes voltam. Sertok [Mose Saret] civil ruhában látogatott hozzánk egy remek kocsiban, amit a parancsnokságtól kapott zsidó nemzeti lobogóval. Rövid beszédet tartott, a jisuv „aggódik értünk, de nincs pánik” a sorsunk miatt. Nem volt hatásos beszéd, inkább egy napilap közleményének stílusára hasonlított. Így kezdte a beszédet: „Még mindig nem hiszek a szememnek, hogy részvételünk a fronton hús-vér valósággá vált: vér az erekben és az ereken kívül.” Több helyen is őrködtünk: egy előretolt állásban a dombon túl, egy keskeny, az utat átszelő árokban, a parancsnokság és a saját állásaink védelmében és egy belső őrjáraton a két hegylánc között.

1945. március 30.

(Itt a kiterjedt aknamezők miatt minden járőrrel kimegy egy pionír. Ezért a közelben is kerülő utat kell keresni.) De ellenség nem volt, elértük a házakat, és mellettük feküdtünk – a legnehezebb a kúszás volt a holdfényben a dombról – baj nélkül visszajutottunk. Akció közben hallottuk az összecsapást, egy járőr, egy őrmester pionír egy másik századból elesett. A németek egészen közel engedték magukhoz – aknákat keresett –, aztán beleeresztettek egy sorozatot a fejébe. Levin [Baruh] jó barátja volt, összeomlott, amikor meghallotta, a következő éjjel utánament. Szinte minden összecsapásban mi győztünk – a németek mindig több embert vesztettek, és mindig visszavonultak az összecsapások helyszínéről, többnyire az elülső házak körül, mivel nem voltunk elegen, ezeket nem tudtuk véglegesen megtartani. A seniói frontnak ezen a szakaszán félő, hogy az ellenség a településekre menekült, és ez további áldozatokat követelt. A veszteségeket nehezen fogadtuk, nem múlt el éjszaka úgy, hogy ne veszítettünk volna el egy jóbarátot. Az őrjáratot Efraim századából (ő is részt vett benne) csapdába csalták, egy útszéli árokban haladtak, egyik oldalon egy házban az ellenség, a másik oldalon magas élő sövény. A németek megint közel engedték őket magukhoz – válogatott sereg –, az első holtan esett össze, a többiek szerencsésen megmenekültek.

1945. április 3.

Levin holttestét egy út mentén, bokrok közül halásztuk ki, utoljára egy fehér lepellel borított hordágyon, egy rakás szalma alatt láttam. Nehéz szívvel mentem lefeküdni a fáradtság ellenére, két szomszédom nincs többé. Levin fivére aznap éjjel jött meglátogatni, de későn érkezett, mondták neki, menjen aludni, reggel megnézheti. Aztán éjjel mégiscsak felkeltették, hogy a holttesthez járulhat. Ahogy az ezredes akarta, ez volt az utolsó őrjárat, néhány nap múlva továbbállunk.

1945. április 5.

Az ellátmányt és a postát éjszakánként a brit Ironside [William Edmund] tiszti szállásáról hozzuk át a hátunkon, kis csoportokban. A parancsnokságon általában senki nem csinál semmit, egész nap kártyáznak. Rosenthal visszajött a kórházból, és még rémesebb dolgokat mond a hátországról. A Navy, Army and Air Force Institute-ban egész nap zenét hallgatnak, és az még a front! Még az elsősegély-állomás is nagyon rosszul hatott rám, Mitek beszélt „néhány érdekes esetről”. Amíg itt voltunk, idelátogatott Hanna Rovina [izraeli színésznő, a Habima egyik alapítója], de többnyire a hátországiak élvezhették az előadását, a frontvonalból minden egység egy embert sorsolt ki, de az nem én voltam. Megint előálltak egy új trükkel. Egy szakasz egész nap megszállva tart néhány elülső házat, éjszaka leváltják őket. Így állandóan a mi kezünkben van az épület, nem kell megszállni. Viszont így a többi ház védelme gyengébb.

1945. április 9.

A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy az állásomat toldozgattam a Bradford irányába, minden más estére maradt. Amikor aztán megint jön a konfliktus, sajnálhatták, hogy nem csinálták, ahogy én. Átkutattam a házban a családi papírokat is, és kiderült, hogy fasiszták, a fiú pilóta Abesszíniában, az anya egy katolikus egylet tagja. A ház nagy része romos, nehéz még leírni is a háztartási eszközök összevisszaságát. Egy gabonaládában újszülött egérkölyköket találtunk. A pókok birodalmában, egy istállóban aludtam egy keveset.

1945. április 13.

Az emberek nem hajlandók letérni az ösvényről, hogy kerüljenek, és egyáltalán, az aknák használata egészen megváltoztatta a harctéri stratégiát. Nagy szünetekkel haladtunk előre, de ellenállás nélkül. Mégis voltak áldozatok, két halott, vagy hat sebesült, mert az osztagot, miközben megkerült egy hegyet, egy ellenséges őrszem felfedezte a láthatáron. Egy halomban ültek az úton, úgy kapták az ágyútüzet. Ahogy haladtunk, láttuk a német védelmi állások rendszerét: szerteágazó, elkülönült, mély állások, minden állásnak saját hálózata van. A levegőből nézve álcázzák magukat, körülöttük mindenhol kiterjedt aknamezők. Egy srácot, aki letért az útról, hogy a szükségét végezze, el is vitt egy ilyen akna. Éjjel megérkeztünk a dombok elülső vonalához, itt kezdődik a Pó-síkság. Odalent zajlik a csata Imola városáért. A szakasz egy romos pajtában rendezkedik be éjszakára. Az éjjel első felében egy előretolt állásban őrködöm egy aknatölcsérben. A fáradtság és a hideg miatt szörnyűek ezek az órák, kis híján gránátot dobtam Spiegelre, mert háromszor nem válaszolt a jelszóra, a szélben nem hallotta. A pajtába visszatérve, a zsúfoltságban küzdeni kell a helyért, és mindenki ideges. Másnap reggel továbbhaladtunk, és elértük a dombot, aminek a túlsó oldalán már ott az olasz hadsereg. Egy meredek úton másztunk fel a dombra, délelőtt letelepedtünk egy épületben, a németek hajnalban hagyták el. Félbehagytuk az előrenyomulást, három éjjelt itt töltöttünk. Első nap még be-becsapódtak lövedékek a környékre, és az ellenség még később is csak lassan vonult vissza, feladatunk a csata alakulásától függött.

1945. április 15.

Ez az olasz család együtt lakott a németekkel. Először ránk sem mertek nézni, de aztán összebarátkoztunk. A lányaik társaságra vágytak, és velünk beszélgettek. A németek, akármilyen barátságosak voltak, elvitték a teheneiket, amikor visszavonultak. A család minden vagyonát a ház melletti víztárolóba rejtette. Láttuk később, hogyan vadásznak a hordók után. Nyugodt, csöndes időt töltöttünk itt. Újból erőt gyűjtöttünk.

1945. április 21.

Ekkor kezdődött a front körüli viták egyenes folytatásaként a viták új periódusa. És ez a brigád jövőjét mérlegelő vita. Bár még nem nyilvánosan, de már mindenki erről beszél a fontosabb bizottságokban is, próbálják előkészíteni a talajt. A parancsnok[ság] szeretné fenntartani a brigádot, „hogy ne csak epizód legyen”. Szeretnék, ha létezne egy zsidó hadsereg, amikor az ország jövőjéről tárgyalnak, és remélik, hogy ez segíti a politikai vitákat. Kevés az esély arra, hogy az angolok zsidó sereget tartsanak fenn Erec-Izraelben, ezért külföldi, megszálló seregben látnák a brigád folytatását. Elméleteket gyártanak arról, hogy a feladatunk még nem ért véget, csak a bosszúval fejeződik be. Az ostobaság csúcsa az a követelés volt, hogy az összes zsidó katonai egység gyűljön össze Nürnbergben, a náci városban, hogy megmutassuk nekik: „Él Izrael népe!” A revizionisták azt hirdetik: katonai egységként térjünk vissza Erec-Izraelbe, és azt gondolják, hogy ez megvalósítható terv. A mi mozgalmunk leginkább azt hangsúlyozza, hogy a katonákat újabb elkötelezettség nélkül nem lehet további szolgálatra kényszeríteni, és le kell szerelni őket, amikor kinek-kinek eljön az ideje. A gyűlésünkön gúnyosan beszéltem erről a hozzáállásról, mert igaz ugyan, de nem ad választ a kikerülhetetlen és vitatott kérdésre: akarunk-e az elkövetkező időszakban zsidó sereget felállítani? És ha igen, hogyan, mert széles körű újabb sorozás nem látszik reálisnak.

1945. április 23.

Jehuda Tobin [Bet-Zera kibucból] felszólalt, szerinte haza kell menni, hogy felépítsük Erec-Izraelt. Ha megszállóként küldenek oda – elvégre ott van dolgunk –, az emlékeztet arra a szerencsétlen jelszóra: „Vagy a frontra, vagy haza!” – ami az egyiptomi őrség idején dúló vitából kimentett minket. Én sem hiszek a bosszúban. Nincs független államiságunk, csak a brit államszerkezet. Olyanok vagyunk, mint egy elvadult kutya, akit pórázon tartanak, de hagyják ugatni. A katonai bizottság elnökének [Reuven Barkat] látogatása ezért nem a katonák megsegítéséről szólt, hanem politikai előadás lett. Utalt a hivatalos vonalra, át kell gondolnunk, mi a feladata a zsidó katonának egy olyan korszakban, amikor „megoldásnak” számított egy nép tömeges kiirtása. Ebben a városkában a rabbik kezdeményezésére a cionizmusról is folytattak vitát, de az angolok közül alig jöttek el. Egyikük azt kérdezte: „Miért hagytátok el az országot a Szentély pusztulása után? Egyetlen legyőzött nép sem hagyta el a hazáját!” Egy másik pedig: „Elegünk van a háborúból. Nem akarunk Erec-Izraelért meghalni.” Megvan a maguk nézőpontja.

1945. május 21.

Egy zavaros álom felzaklatott. Az egésznek az az oka, hogy haszontalan feladatokat látunk el: az angolok határozzák meg, hogyan viszonyuljunk a németekhez, újra össze akarnak barátkozni velük. Az őrjáratunknak kell megvédenie a németeket a partizánoktól, akik néhány napja bombát dobtak a kórházra. Meg kellett volna tagadni, hogy a németeket védjük. Van olyan parancs is, hogy amíg nem lőnek ránk, tilos lőni. Üres tárral őrködünk. A másik feladatunk befurakodni Tito területére. Van itt egy főhadnagy Trieszt környékéről, és itt Tarvisban (Tarvisio) a hegyekben fölöttünk is ott vannak a partizánok. Ha harcolni nem harcolunk ellenük is, mi is kivesszük részünket a velük szembeni védekezésből. Azt mondják, hogy Titóék ma visszavonultak. Ma először voltam őrségen a kapuban, és először mentek el mellettem a németek. Hallgatnak a parancsra, meg akarják mutatni, hogy megtartják a törvényeket.

1945. szeptember 17.

Csöndes ünnep [jom kipur] a táborban. Aki teheti, bemegy a városba, azok közül is meggondolták magukat néhányan, akik tegnap még nem akartak, bár a többség itt maradt. Még mindig a tegnapi levél hatása alatt állok. Mikor fogom végre bizonyosan megtudni, ki maradt meg nekem a családomból? Rosszak a hírek az olasz menekülttáborokból. Vitatkoznak azon, vajon helyes volt-e a tevékenységünk a táborokban. A kormányt minden oldalról nagyon szorongatják a sorozás ügyében, és a hónap végére várnak valamiféle bejelentésre. Úgy néz ki, hosszú távú tervre számíthatunk. Nagyon szeretnék már otthon lenni. Rahel azt kérdi: „Mi van Jehudával, már meghalt?”

1945. október 15.

A szálláson várt a posta, levél Ducitól [Fényes Edit, Zsoldos nagynénje]. Most először hallottam a családomról. Apámat elhurcolták, valószínűleg Lengyelországba. A fivérem [Feri Jichak] eltűnt, egyelőre semmit nem tudni róla. Lakhelyéről a család nagy része eltűnt. A nővérem családja életben van. Reménykedhetek-e? Szétvet az idegesség.

1945. október 16.

Nehéz és szomorú nap, alig találom a helyem. Kifelé igyekszem a megszokott lenni. Minek mondjam a többieknek? Segíteni úgysem tudnak, legtöbben a sorsomban osztoznak. Nehezen, de koncentrálok, végzem a dolgom az őrségben, és tanulom a napi adagot. Még arra sem mondtam nemet, hogy sakkozni hívtak, mert jobban zavart volna a kimagyarázkodás. A kezem játszott, a fejem másutt járt. Bár tudom, mi a helyzet, mégis makacsul reménykedem. Arról álmodozom, hogy apám visszatér. Fivéremmel kapcsolatban még reménykedhetek. Gondolataim állandóan visszatérnek hozzá, még elalvás előtt is a gyerekkorra gondoltam. Hogy nőhettünk fel úgy, hogy fogalmunk sem volt arról, mi vár ránk.

1945. október 26.

Meir Argov [Grabovszki] tart előadást a helyzetünkről. Rossz bejelentésre számítunk, és biztos, hogy a jisuvban és a táborokban lesz visszhangja. Úgy néz ki, havonta pár ezer certifikátot adnak ki „az arabok nagylelkűségének hála”. A katonák válasza: talán összeáll majd egy nemzetközi zsidó katonai tanács. Olaszországból vagy ezer menekült indult útnak, de sokan visszatértek otthonukba. Több ezren vannak még alijára előkészítő táborokban. Tarvisio határában áldozatok. Argov szerint az oroszok az arabokat támogatják. A leszerelésről hiába magyarázzuk, hogy nálunk más a helyzet, mint Angliában. Egész nap tombol a vihar, zuhogó eső és jégeső. Egy rövid szünetben kimentünk megerősíteni a sátrat, egy része már elszabadult. Este Grünbaum tartott előadást. Pesszimista, és elismerte, nem tudja, mi van a mára előkészített nyilatkozatban. Beszélt az erőszakos alijáról és a terrorizmus ellen. Bosszantóan lassan és suttogva beszél. Este visszajött Freudenfel. Eljutott Materába, de nem találta meg távoli rokonait. Mindig megdöbbent a keleti zsidók merészsége. A barátja bonyodalmakba keveredett, még nem tért vissza. Azt mondta, az utakon az ellenőrzés elég gyatra.

1945. november 13.

Csaknem öt óra lassú utazás után megérkeztünk Budapestre, elváltunk az oroszoktól, és Zoltánnal a nagynénémhez mentünk. Könnyen kiigazodtam a városban, mintha el sem mentem volna. A német városok után a pusztítás sem olyan nagy. Duci nyitott ajtót, és mindenki nagyon megilletődött. Ila és Dezső bácsi sovány és megöregedtek, megrendített, és csak lassan szoktam hozzá, hogy ilyenek lettek.

1945. november 14.

Találkoztam Kemény Dáviddal [mozgalmi bajtárs], a mozgalom oktatási munkájáról beszélt, a remek lehetőségekről és arról, hogy nem tudják kihasználni. Újdonság, hogy a Mapai és az Egyesült Kibucmozgalom közösen jön Magyarországra, vége a vezető szerepünknek. Nagy kár! Este nyolckor már haza kell menni a városban uralkodó körülmények miatt. Pinka [Donáth, mozgalmi bajtárs] hazakísért, a helyzetéről beszéltünk. Este próbáltam meggyőzni Pistát [Fényes], hogy csatlakozzon a mozgalomhoz.

1945. november 26.

Ma – hosszú szünet után – ismét nekiálltam az orosztanulásnak. Tanulás közben érkeztek az első hírek az ereci összecsapásokról. Izgatottság, viták, értelmezések kerekedtek. Mi történt valójában; milyenek az esélyek; hogyan reagáljunk? – mindenhol erről beszélünk. Jobban felzaklat minket az Erecben, mint az idegenben ontott zsidó vér. A barátainkért is aggódunk. Maabarot közel van Givat-Haimhoz, és minden ügy helyi ügy. Hogy vannak a barátaink?

1945. december 4.

Mindig ugyanott járnak a gondolataim. Órákat töltök üres csevegéssel meg sakkal. Mondjuk Steinberggel [őrvezető] a sakk izgalmas. Este sokáig beszélgettünk a zsidóság reményeiről. Nem ért egyet az arabokkal ellenséges politikával, még nálam is sötétebben látja a dolgokat. Mai véleményem – röviden – a következő volt: „Erec-Izrael az utolsó várunk, de abban nem vagyok biztos, hogy meg tudjuk védeni.” Mire ő: „Szinte már azt kívánom, bárcsak pusztulnánk el gyorsan mindannyian, és ezzel vége.” Később még hozzáfűzte: „De a gyerekekért érdemes élni.” (A családjának, feleségének, gyerekeinek nyoma veszett Lengyelországban.) Szomorú napok. Egy éhes gyerek jött enni nálunk.

1945. december 15.

Elmentem a somerok [Hasomer Hacair] helyiségébe, útközben benéztem apám kis zsinagógájába, de csak új arcokat láttam. A mozgalomban az ezredről beszéltem, sikerrel, nagyon lelkesedtek. Onnan elvittek a Joint épp Budapesten tartózkodó igazgatójával vacsorázni. Késő estig a megmaradt papírokat rendeztük az udvaron heverő törött bútorok között. Megtaláltam a régi leveleimet is, és köztük Aviva fényképét, ennek nagyon megörültem. Sok fényképet és levelet találtunk Feritől, ezekből megtudtam valamit a helyzetéről. De ezeken kívül fontosabb dolgokat, például a dokumentumaim közül valamit, nem találtunk.

1946. január 19.

Kerestem könyveket Avivának és Rahelnek, de nem találtam semmi igazán jót. Aztán újabb unalmas, hatórás út visszafelé. Beugrottam a Navy, Army and Air Force Institute-ba enni, ott, a lépcsőn találkoztam Freilichhel, tőle tudtam meg, hogy megjöttek a leszerelési papírok. Spiegel azt mondta: „Körülbelül két hét múlva mész haza.” Végre-valahára így ért vége a szolgálatomnak, és a horizont kitisztult. El nem tudom képzelni, milyen lesz a szabad élet. Eljött végre, amiről eddig csak álmodoztam.

1946. február 8.

Egész nap a csendes tengeren hajózunk. Elejétől olvasom a naplómat, és felidézem az elmúlt napokat. Van értéke ennek a naplónak, akkor is, ha rövid és száraz. Délután kinyit a Navy, Army and Air Force Institute, és az egész hajón végigér a hosszú sor. Miután háromnegyed órán keresztül sorba álltam, vettem egy kis édességet Rahelnek. Este az ágyban Petőfi verseit olvastam magyarul. Talán most először tudtam teljesen azonosulni velük. Nagyon szeretem, mert nemcsak írt, hanem harcolt is.

Héberből fordította Kelenhegyi Andor


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?