Az oroszok még meghódíthatják Ukrajnát. Az ukránok azonban az elmúlt napokban megmutatták, hogy nem hagyják, hogy meg is tartsák. – Yuval Noah Harari izraeli történész írása a The Guardian brit napilapban (a ynet hírportálon héberül is megjelent).
Kevesebb mint egy héttel a háború megindítása után egyre valószínűbbnek tűnik, hogy Vlagyimir Putyin történelmi vereség felé tart. Lehet, hogy minden csatát megnyer, de a háborút mégis elveszíti.
Putyin az orosz birodalom újjáépítéséről szőtt álma mindig azon a hazugságon alapult, hogy Ukrajna nem igazi nemzet, hogy az ukrán nem igazi nép, és Kijev, Harkov és Lviv lakói Moszkva uralma alá vágyakoznak. Ez teljes hazugság – Ukrajna több mint ezer éves múlttal rendelkező nemzet, és Kijev már akkor is jelentős metropolisz volt, amikor Moszkva még csak falu sem volt. De az orosz despota annyiszor elmondta hazugságát, hogy láthatóan már maga is elhiszi.
Ukrajna inváziójának megtervezésekor Putyin számos ismert tényre számíthatott. Tudta, hogy Oroszország mellett Ukrajna katonailag eltörpül. Tudta, hogy a NATO nem küld csapatokat Ukrajna megsegítésére. Tudta, hogy az európai függőség az orosz olajtól és gáztól arra készteti az olyan országokat, mint Németország, hogy habozzanak a szigorú szankciók bevezetésével.
Ezen ismert tények alapján az volt a terve, hogy keményen és gyorsan rajtaüt Ukrajnán, lefejezi a kormányát, majd Kijevben bábkormányt hoz létre, és felszámolja a nyugati szankciókat. De volt egy ismeretlen tényező a tervben. Ahogy az amerikaiak megtanulták Irakban és a szovjetek Afganisztánban, sokkal könnyebb meghódítani, mint megtartani egy országot.
Putyin tudta, hogy hatalmában áll meghódítani Ukrajnát. De vajon az ukrán nép elfogadná-e Moszkva bábrendszerét? Putyin arra játszott, hogy igen. Végül is – amint azt többször is elmagyarázta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni – „Ukrajna nem igazi nemzet és az ukránok nem igazi nép.” 2014-ben a Krím-félszigeten élők alig álltak ellen az orosz megszállóknak. Miért lenne másképp 2022-ben?
Azonban napról-napra egyre világosabb, hogy Putyin hazárdjátéka kudarcot vall. Az ukrán nép teljes szívéből ellenáll, elnyeri az egész világ csodálatát – és megnyeri a háborút. Sok sötét nap áll még előttünk. Az oroszok még meghódíthatják egész Ukrajnát. De a háború megnyeréséhez az oroszoknak meg is kellene tartaniuk az országot, és ezt csak akkor tudnák megtenni, ha az ukrán nép ezt megengedi. Ez azonban egyre valószínűtlenebbnek tűnik.
Minden egyes megsemmisített orosz tank, és minden megölt orosz katona növeli az ukránok bátor ellenállását, és minden egyes meggyilkolt ukrán elmélyíti gyűlöletüket a betolakodók ellen.
A gyűlölet a legdurvább érzelem. De az elnyomott nemzetek számára a gyűlölet rejtett kincs. Mélyen eltemetve a szívben, generációkon át képes ellenállni. Az orosz birodalom helyreállításához Putyinnak viszonylag vértelen győzelemre lenne szüksége, amely egy viszonylag gyűlöletmentes megszálláshoz vezethetne. Azzal azonban, hogy egyre több ukrán vérét ontja, Putyin gondoskodik arról, hogy az álma soha ne valósuljon meg.
Nem Mihail Gorbacsov neve lesz az orosz birodalom halotti bizonyítványában, hanem Putyiné. Gorbacsov idején testvérnek érezte magát az orosz és az ukrán nép. Putyin ellenségekké változtatta őket és sikerült biztosítania, hogy az ukrán nemzet ezentúl Oroszországgal szemben határozza meg önmagát.
A nemzetek végső soron történetekre épülnek. Napról-napra újabb történetek születnek, amelyeket az ukránok nemcsak az előttünk álló sötét napokban, hanem az elkövetkező évtizedekben, és generációkon át is mesélnek majd. Az elnök, aki nem volt hajlandó elmenekülni a fővárosból és azt mondta az Egyesült Államoknak, hogy lőszerre van szüksége, nem fuvarra; a Kígyó-szigeti katonák, akik azt mondták egy orosz hadihajónak, hogy „b*ssza meg magát”; a civilek, akik megpróbálták megállítani az orosz tankokat azzal, hogy az útjukba álltak.
Ez az, amiből a nemzetek épülnek. Hosszútávon ezek a történetek többet számítanak, mint a tankok.
Ezt az orosz despotának éppúgy tudnia kell, mint bárki másnak. Gyerekként a német atrocitásokról és a Leningrád ostromában tanúsított orosz bátorságról szóló történetek étrendjén nőtt fel. Most hasonló történeteket produkál, s Hitler szerepét osztotta magára.
Az ukrán bátorság történetei nemcsak az ukránoknak, hanem az egész világnak elszántságot adnak. Bátorságot az európai nemzetek kormányainak, az amerikai kormányzatnak, sőt Oroszország elnyomott polgárainak is. Ha az ukránok puszta kézzel meg mernek állítani egy tankot, akkor a német kormány merhet nekik szállítani néhány páncéltörő rakétát, az amerikai kormány merészelheti lekapcsolni Oroszországot a Swiftről, és az orosz állampolgárok demonstrálhatnak az értelmetlen háború ellen.
Mindannyiunkat inspirálhat a helyzet, hogy merjünk tenni valamit, legyen az adományozás, menekültek fogadása, vagy online segítségnyújtás a küzdelemben.
Az ukrajnai háború az egész világ jövőjét alakítja majd. Ha hagyjuk győzni a zsarnokságot és az agressziót, mindannyian elszenvedjük a következményeket. Nincs értelme csak megfigyelőnek maradni. Ideje kiállni és megmutatkozni.
Sajnos ez a háború valószínűleg hosszú ideig tart majd. Különböző formákat öltve évekig folytatódhat. De a legfontosabb kérdés már eldőlt. Az elmúlt napok bebizonyították az egész világnak, hogy Ukrajna egy nagyon is valóságos nemzet, hogy az ukránok nagyon is valóságos népek, és hogy semmiképpen sem akarnak egy új orosz birodalom alatt élni. A fő nyitott kérdés, hogy mennyi időbe telik, amíg ez az üzenet áthatol a Kreml vastag falain.
Yuval Noah Harari történész és a Sapiens: Az emberiség rövid története című könyv szerzője
Angolból fordította Veres Szonja
