Jeruzsálem változatlanul a béke szigete. A belvárosban a rendőrök nincsenek se többen, se kevesebben a szokásosnál – jelen vannak, hogy érezzük a törődést. A múlt héten volt valami gebasz a Damaszkuszi kapunál, és a tüntetések is folytatódnak Seikh Jarrahban, mindeközben a városba érezhetően beköltözött a tavasz.
Ha itt zajlana az ukrajnai háború, a városomra irányzott rakétát leszedné a városom mellől kilőtt vaskupola-rakéta, és valószínűleg egyiknek a maradványai sem esnének a fejemre. Ukrajnának nem jutott ebből a technológiából, ezért az ukrán panelház összecsuklik, az orosz gazdaság bedől. Ennek egyik következményeként a héten a magyar bankom csődöt jelentett. Hogy volt pénzem és mennyi, csak most érzem igazán. Kelet-Európában geopolitikai rátermettség kell a számlavezetéshez, megéreztem a bajt, de sajnos túl későn. Mennyivel könnyebb a Közel-Keleten, ahol a háború az élet része, így a gyakori háborúk idején sem kell a beragadt pénzek miatt aggódni. Ahogyan az ukrajnai háború sem érinti meg a született izraeli ismerőseimet, az én financiális csődöm sem hatja meg őket, „meglesz az a pénz”, mondják, csak idő kérdése. Na igen, hiszen ide születtek, Izraelbe, ahol a sékel erejét a magántulajdon sérthetetlensége adja amerikai mintára (mínusz a hiperinfláció 1983-ban). Ezért nem megy bele a fejükbe, hogy létezik olyan forgatókönyv, amely szerint ami tegnap a tiéd volt, az holnapra másé. Újra megkapom az élettől a választ, miért jobb Izraelben élni, csak a tandíj volt rettenetesen drága.
Jeruzsálem belvárosa is kiheverte a koronát. Drorral épp ebédelünk, amikor megérkezik Rafi tanárnőjének sms-e, Rafi megint megütötte az egyik társát az iskolában, ezért az ő és a többiek épsége érdekében egy pár napig büntetésből nem mehet ki az udvarra a szünetben. A téma nem új, és ha már geopolitika, Rafi is oroszos karakter, nagy szíve van, csak éppen állandóan falnak megy azzal a nagy fejével. Megérezte, hogy az iskolában le kell meccselni az erőviszonyokat, és persze nem akar alulmaradni.
Múlt héten történt, hogy a tanári szobában találtam őt a napközi végén, éppen fejmosást kapott, amiért ellökte az egyik barátját. „Az iskolában nincsen helye az erőszaknak.” Bólogattam én is, bizony, ne az ütések ereje döntse el, kinek hol a helye az osztályban, hát hová is jutnánk, ha így lenne! Uri hallgat, nem filozofál a tanárnővel, érti, hogy most alulmaradt azzal szemben, aki – jogosan – beárulta. Dror is előveszi otthon az ügyet, de látom rajta, hogy mint annyi minden mástól, erőszakoskodó elsőszülöttjének iskolai ügyétől sem hatódik meg igazán. Sőt, mintha örülne is neki, hogy a fia érti a subtextet, miszerint ha Izraelben gyengeséget mutatsz, elvesztél az élet nagy versenyében. Ezért nem szidja meg Rafit, inkább arra inti, hogy legyen okosabb, és ne az árulkodós gyerekekkel izmozzon.
Persze azért én is beszélek a gyerek fejével, és a nagyapjáról beszélek neki, az apukámról, Isten nyugosztalja, aki annak idején nevetve mesélte, hogy vele nem mert kikezdeni senki az új, a pesti általános iskolájában, ahová a költözés után került, miután egyetlen egyszer megmutatta, hogy ő a legerősebb, és onnantól ez nem volt vita tárgya. Csak most, Rafi verekedései után gondolok arra, hogy valószínűleg a papa már a felsőbb évfolyamokba járhatott a történet idején, és nem elsős volt, mint most Rafi, de már nincsen kitől megkérdeznem, hogyan történt pontosan mindez. Mekkora veszteség az unokák felnevelése előtt elveszíteni a nagyszülőket, így a családi mintázatok hiába ismétlődnek, a tanulságot mégis mindenkinek saját magának kell újra és újra kiverekednie. Az ügy mindenesetre még nem jutott nyugvópontra, az iskolai nevelési tanácsadóval le fogunk ülni beszélgetni, remélem, Dror addig kialakít valami stratégiát, hogyan nézzünk szembe szülőként azzal, hogy a gyermekünk túl korán kezdett el az erőszak nyelvén beszélni.
Az ebéd végeztével a Park ha-atzmauton át megyünk a gyerekekért, és közben készülünk fejben a másnapi tel-avivi útra. Péntek délután a Neve Tzedekben piknikezünk a vonatsínek melletti parkban, Tel-Avivnak azon a részén, amely leginkább Jeruzsálemre emlékeztet. Este későn érünk haza, aztán másnap a jeruzsálemi vonatsínek végpontjánál, az Első állomáson talál minket a szombat, ahol ezen a napon mindig tel-avivi a hangulat. Szép, fiatal és jól öltözött emberek fagyiznak a nyugati városrész szinte egyedüli helyén, ahol ezt szombaton megtehetik, olyan arcok, akiket hét közben nem látni Jeruzsálemben. Talán ők is Tel-Avivból jöttek, ahogyan Rafi és Nadav unokatestvérei is, akikkel a szemközti Gan ha-paamonban találkozunk, focizunk és beszélgetünk Jerry-sárkány mellett a fűben, körülöttünk vallásos zsidó és arab családok sétálnak. Süt a Nap, végre nem fázom, aztán a keresztény város is szót kér: a déli harangszó hangját fújja át a szél a Har Tzionról, ami mindig – most is – megdobogtatja a szívemet.
