Csütörtök délután betört a városba a zimankó. Másnap reggel plusz 4 fokot jelez az időjárás-applikáció, Budapesten sincs ennél hidegebb. Akinek Jeruzsálemben még nincs vagy már nincs kiskorú gyereke, valószínűleg ezen a péntek délelőttön az ágyban várja a tavaszt.
Az első osztályos Rafit én viszem iskolába autóval, hogy ne ázzunk meg az esőben. Fél kilenckor kezdődik az osztályban a foglalkozás, amin gyerekek és szülők együtt vesznek részt, a téma: hogyan védjük meg a gyerekeket a nemi erőszakkal szemben. Mivel hat-hét évesekről van szó, olyan kérdéseket járunk körül együtt, mint például hogy mi a titok, van-e jó és rossz titok, mit érzünk, ha valami titkunk van, és azt kinek mondanánk el?
Az előző esti – gyerekek nélkül zajló – Zoom-előadás képbe helyezte a szülőket, hogy milyen jelei lehetnek annak, ha a gyereküket bántják. Másnap az iskolában ki-ki a saját gyerekével játssza el a veszélyes szituációkat. Egyelőre ott tartunk, hogy Rafi elmenne az idegennel, aki megszólítja, és tíz sékelt adna annak, aki csokival vagy cukorral kínálná – van még hová fejlődnünk.
A foglalkozás után két szülővel az iskola előtt átbeszéljük a történteket a szemerkélő esőben, ők kritikusak. „Még mindig itt tartunk, hogy a cukros bácsik bántják a gyerekeket?” – kérdezi egyikük jogosan, hiszen a kutatások szerint a gyerek legtöbb esetben ismeri a támadóját. Valóban még gyerekcipőben jár a témára való érzékenyítés Izraelben, de persze kelet-európai szemmel nem annyira rossz a helyzet. Kihez fordulna a gyerekünk, ha történne vele valami? A foglalkozáson Rafi elsőként az apját nevezi meg. Tetszik a válasza, amely jól mutatja, hogy az apja jelen van a gyerek életében.
Tavaly áprilisban költöztünk el abba a négyszobás bérelt lakásba, ahol lakunk. A szobák száma ideális, mert van dolgozószoba is, amit a családtagjaim derültségére egyszerűen „az én szobámnak” hívok. Valójában akkor lenne az enyém, ha kulcsra zárhatnám az ajtaját, és nem járkálna a család minden tagja ki-be, amikor egyedül vagy maximum a laptopom társaságában szeretnék lenni. Virginia Woolf szerint a családos nő boldogságának kulcsa a saját szoba. Ezt szem előtt tartva ültettem el már a költözés előtt a többiek fejében, hogy a dolgozószoba az enyém. Asztal, szék, szófa, könyvespolcok, függöny és pár kép a falon: az angol recept szerint ennyi elég is a nő boldogságához. A porszívó is a szobámban kötött ki még arra az átmeneti időre, amíg véglegesen berendezkedünk, majd egy évvel a költözés után. Virginia elégedett lenne velem. A héten viszont Rafi az alábbi installációval lepett meg:
Ein knisza – írta a szobaajtóra ragasztott papírokra és mellé a falra – vagyis „tilos bemenni” –, a magányos percekre vágyó anyukáknak különösen. Egyértelmű jelzés a fiam részéről, hogy többet akar a nappaliban látni, az a kikönyörgött negyed-fél óra is sok neki, amit egyszer-egyszer nem vele és a kistestvérével töltök délután vagy este. A szívbemarkoló üzenet célba ér. Nem tépem le a fiam munkáját éjjel, amikor az edzés után hazaérek és megtalálom, sőt, magamba nézek, és végre meghozom a döntést. A héten utánajárok, hol lehet a zárhoz passzoló kulcsot találni.
Nem adom fel, hogy legyen magánéletem, ahogyan az ukránok sem a háborút. A szaunában kedvesen kérdezi a Bet Haninai arab fiú, hogy ukrán vagyok-e vagy orosz. A válaszom, hogy egyik sem, látszólag meglepi. Magyarországról hallott, de az országot nem tudja hova tenni. Engedélyt kér, hogy lelocsolja vízzel a szenet, nem ellenkezem, de a víztől túl meleg lesz a szauna, ezért inkább visszamegyek a medencébe. Most jöttem először péntek este uszodába, és nem bántam meg, úszás közben próbálom kiszámolni, hogy hány hosszt kéne úsznom a 25 méteres medencében ahhoz, hogy meglegyen a Balaton-átúszás távja, de a sok fordulótól elszédülök és elvétem a számolást, nem számít. Úszás előtt szolidaritásból ukrán céklalevest főztem, de ennél több értelme volt, hogy a héten ruhákat és tisztálkodószereket gyűjtöttünk az oviban azoknak az ukrán nőknek és gyerekeknek, akiknek állampolgárságot ad, vagy akiket átmeneti időre befogad Izrael.
Megérett az idő a „Háború és béke” újraolvasására, de mit szólnának ehhez a fiúk? Rafinak hány celluxot kellene elhasználnia, hogy a szobámat tartós blokád alá vonja? A négykötetes kiadás itt vár a polcomon, hétköznaponta tizenöt percet, szombaton – jó esetben – egy órát számítva egy évre való olvasnivaló. Akár még hetiszakaszokra is bonthatnám a regényt, így meglenne a harmadik, negyedik, stb. újraolvasás ígérete is.
Azonban mindez egyelőre álom, a valóság az elmaradt munkaóráim, és a héten rám váró feladatok miatti szombat esti enyhe szorongás. Este járunk egyet az edzőtárs Nirrel, a kínai étteremhez gyalogolunk el a belvárosba, és be is megyünk levest enni. Még be sem fejeződött az előző hét, de érzésre már el is kezdődött a következő. A feladat továbbra is a kicsi történéseken keresztül a nagy dologra koncentrálni, vagyis a nehezen megszerzett és megtartott boldogságra, amit Dror mellett nőként, és a kicsik mellett anyukaként megélhetek így vagy úgy, rövidebb-hosszabb időre, amíg még lehet. Lesz ez még így se.
