Kezdődik a hét és a fejfájás. Reggel még jól vagyok, be is megyek a munkahelyemre, ami utólag hibának bizonyul. Átlagos vasárnap van, a márciusban szokatlanul hűvös estébe nyúló délután viszont lassabban telik a szokásosnál. Már másodszorra mondom Drornak, hogy vegyük elő az iskolától kapott teszteket, mert nem tudom mire vélni a nyomást a homlokomban. De Dror újra elengedi a füle mellett a kérést, mert szerinte a világ túllépett már ezen a víruson. Persze én magam is kimehetnék a tesztért a fürdőszobába, ha nem húzna vissza a kanapé. Előttünk még az este, vacsora, fürdés, fogmosás, lefekvés, mese, éhes vagyok, újra vacsora, majd újra és újra „nem vagyok álmos”.
Dror hozza a pálcikát, felnyomom a két orrlyukamba, de azért nem túlságosan, hátha így negatív marad a teszt. Közben Rafi is hozza az orrát, és kéri, hogy teszteljük le őt is. A tesztemen megjelenik a második csík. Harminchárom hónappal ezelőtt – amikor ez legutóbb megtörtént velünk – nagy volt az öröm, és Dada megszületett kilenc hónappal később. Most nem örülünk, koronás vagyok. Egy perc múlva Rafi tesztjén is megjelenik a második csík, Dror (egyelőre) negatív, a kicsi boldogan játszik, nem piszkálunk bele az orrába.
Este hét óra van, írok a főnöknek, kérdezem, hogy mit kell tenni ilyenkor. Megkér, hogy írjak a HR-eseknek, ezt meg is teszem még este e-mailben. Másnap reggel érkezik a válasz: írjam össze, hogy kikkel találkoztam a munkahelyen az elmúlt héten, maszkban vagy maszk nélkül. A velem egy irodában dolgozókat megkérik, hogy csak negatív teszttel jöjjenek munkába. Rafi tanárnőjét és Nadav óvónőjét már értesítettük, ők két negatív teszt, és a hivatalos „gyógyult”-igazolás kiállítása után várják vissza a gyerekeket az intézményekbe, tehát leghamarabb az ötnapos karantén letelte után. Még szerencse, hogy a Netflixet lemondtuk fél éve, elleszünk a Keménykalap és Krumpliorron, gondolom én.
Másnap, hétfőn felelősségteljes állampolgárokként az első és utolsó utunk a Yes Planet nevű multiplex-moziba vezet, mivel itt működik az izraeli mentőszolgálat, a Magen David Adom koronateszt-állomása. Mind a négyünket megvizsgálnak, a gyerekek közben a bejáratnál lévő édességekkel, játékokkal és rágcsákkal fölpúpozott stand körül kerengenek, ami tankcsapdaként ejti foglyul a multiplexbe betévedt szülőket, vagyis majdnem mindenkit, aki ide beteszi a lábát. Be az autóba, irány haza, már ott várnak az sms-ek: mind a négyen pozitívak vagyunk.
Hazaérve visszaülök a kanapéra. Nincs terv a következő legkevesebb öt napra, sodródunk az eseményekkel. Dror ledől, a gyerekek pörögnek maguk körül, pedig még csak harminc perce tart a karantén. Két órával később csöng a telefonom, szerencsére Drornak adom, hogy vegye fel, az Egészségügyi Minisztériumból keresnek. Epidemológiai vizsgálat, kérdésekre kell válaszolnunk, hol jártunk az elmúlt hét napban, és elmondtuk-e a munkahelyünkön, hogy koronásak vagyunk. Pár perc az egész, a fejem teljesen máshol van közben, hogyan fogjuk ezt túlélni? Az elmúlt két év lezárásos, vesztegzáras időszaka megmutatta, hogy a családtagjaim nem bírnak megülni a seggükön. Ráadásul mostanra Nadav követelőző, szilárd akarattal és kiforrott nézetrendszerrel bíró kétévessé cseperedett, a nagy pedig iskolaérett, alvászavaros elsőssé serdült.
Délben pizzát rendelek telefonon, és elmondom azt is, hogy karanténban vagyunk. Barur, mondja a pizzás fiú, egyértelmű, ki más rendelne családi pizzát hétköznap délután. A pizzafutár mégis bekopog, így adok neki borravalót, maszkban. Később a munkatársakon kívül Rafi osztálytársai is érdeklődnek, hogy vagyunk, a szülők kérdezik whatsuppon, hogy miben tudnak segíteni. Rafi osztálytársnője telefonál, a tanárnő neki adta ki ezt a feladatot. Még kitart az első sokk, így elég gyorsan eltelik a karantén első napja.
Kedd reggel kezdődnek a bajok, Nadav dörömböl a bejárati ajtón, ki szeretne menni, ejfo naalajim, na, a cipő most sokáig nem fog kelleni. Rafi beleül a telefonos játékokba, és dél körül hajlandó először megszólalni, de csak annyira futja neki, hogy megkérdezze, mikor kezdünk végre filmet nézni. Egy ötödikes lány az iskolából és anyukája hoznak szeretetcsomagot: főleg édességeket – a purimi hét után ez elég nagy csapás –, de persze örülünk. Az orrduguláson kívül csak Dror emlékeztet rá, hogy vírusfertőzésen esünk át éppen, ő fekszik, mint aki a következő négy napban már fel sem kel többé, a Tik-Tok hangjai szűrődnek ki a hálószobánkból.
A második nap kezd kínozni az egyedüllét hiánya, amit azzal orvosolok, hogy éjjel vagyok ébren, egyig-kettőig is, és élvezem a csönd minden percét. A karantén negyedik napjára viszont alig marad valamennyi időm egyedül, Rafi este 11-kor még fent van, miközben Dror már kilenctől ágyban, és alszik. A szerelmi életünknek annyi (egyelőre). Megtanultam fejből kirakni a Rubik-kockát, a nagyfiam büszke rám. Most már végigcsinálom a hátralévő napot, mázli, hogy nem vagyok beteg. Vasárnap kezdődhet a hét, most már igazán.
