Egy olyan kormány, amely nem számít hardcore jobboldalinak, nehézségekbe fog ütközni a nyilvánosság előtt a terrortámadások sorozata miatt. A Beer Seva-i támadástól eltérően az ellenzéki vezetőnek, Netanjahunak ezúttal sikerült visszafognia magát, és elkerülni a gonosz reakciókat – írja Yossi Verter a Haaretzben.
Nem egy izraeli politikai vezető fellélegzett kicsit tegnap este, amikor kiderült a terrorista kiléte. „Ezúttal legalább nem közülünk való” – mondta keserű cinizmussal az egyik miniszter. Ha az eddigi leghalálosabb Bnei Brak-i támadást is egy arab-izraeli követte volna el, akkor jaj lenne nekünk.
A palesztin terrorizmus valahogy könnyebben emészthető. Bár nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az elmúlt héten Izrael városain végigsöprő hullám (és ez valószínűleg csak a kezdet) valami olyasmi, amit eddig nem ismertünk. Néhány nappal a ramadán ünnep előtt és körülbelül két héttel peszach előtt úgy tűnik, hogy Izrael visszatér azokhoz a sötét napokhoz, amelyeket szívesen elfelejtettünk, legalább is a 2015-2016-os késes intifáda óta.
Hét nap alatt 11 embert öltek meg három városban – ez stratégiai jelentőségű esemény, biztonsági, de politikai szempontból is. Naftali Bennett miniszterelnöknek az otthoni karanténból a lehető leghamarabb szólnia kell a nyilvánossághoz, és részleteznie kell, hogyan kívánja kormánya kezelni a belbiztonság súlyos mértékű romlását. Bennett tegnap este elismerte, hogy „Izrael a gyilkos arab terrorizmus hullámával néz szembe”. Most ennek megfelelően kell cselekednie, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az utcákat elárasztják a rendőrök és a katonák. Össze kell hívnia a politikai-biztonsági kabinetet, és kemény döntéseket kell hoznia.
Egészen egy héttel ezelőttig egy másik valóságban éltünk. A „csúcstalálkozók” kergették egymást: először Törökországban, majd Egyiptomban. Bennett a tervek szerint szombat este Indiába repült volna, és még csak a héten tartották meg a Negev csúcstalálkozót, amelyre a résztvevők összetételét tekintve eddig nem volt példa. Úgy tűnt, hogy Izrael egy új korszak, egy új Közel-Kelet küszöbén áll. Most így utólag mindez olyan komolytalannak tűnik.
A „változás kormányának” első kilenc hónapja volt a legcsendesebb és legnyugodtabb – biztonsági szempontból. A miniszterelnök magánbeszélgetéseken büszke volt erre, bár főleg Gázára gondolhatott. Talán csak Gázára. Közben Gázában csend van, ki tudja meddig. A gonosz váratlan frontokról támadott: az izraeli arab társadalomból, és tegnap este Dzsenin környékéről.
Benjamin Netanjahu ellenzéki vezető, aki a Beer Seva-i merénylet után gonosz és undorító választ adott, amelyben közvetlenül Bennettet és Lapidot hibáztatta, tegnap este figyelemre méltó visszafogottságot tanúsított. Talán ő is belátta, hogy legutóbb túlzásba vitte. Ezúttal kifejezte részvétét az áldozatok hozzátartozóinak, gyógyulást kívánt a sebesülteknek, támogatásáról biztosította a biztonsági erőket, és határozott cselekvésre szólította fel a kormányt. Legjobb ellenzéki barátja, Itamar Ben-Gvir viszont ezúttal sem fogta vissza magát, és ismét azonnal megérkezett a helyszínre: ahogy egy bizonyos fajta madár, ez a rasszista és uszító kneszet-képviselő is vérrel, szenvedéssel és fájdalommal táplálkozik. Mindig ott lesz, a kamerák elé löki magát, és tombol, mint egy utolsó gengszter. Tulajdonképpen minek is a „mint”?
Ez kétségtelenül Bennett nagy próbája. Nem számít az objektív valóság, egy kormánynak, amelyet nem tekintenek kimondottan jobboldalinak, mindig nehéz dolga lesz a nyilvánosság előtt a terrorhullámokkal szemben. Ariel Saron volt eddig az egyetlen, aki kiállta a próbát, akinek miután hosszú ideig meredeken romlott a népszerűsége, katonai műveletbe kezdett Ciszjordániában („Chomat Magen”), azzal a jóslattal igazolva, hogy ha nem így tesz, a közvélemény „botokkal és kövekkel” fogja őt kizavarni a Miniszterelnöki Hivatalból. Bennett távolról sem Saron.
Héberről fordította Frankpeti
