Kedden az irodában dolgozom. „Kezdődik az újabb tárgyalás a tűzszünetről, az oroszok kizárták az atomfegyver használatát” – olvasom munka közben a hírfolyamot, amikor egyszerre csak kilő a sziréna hangja. Fejben tudom, hogy csak gyakorlat, a gyomrom mégis görcsbe rándul. Reggel e-mailben megkaptuk városrészenkénti bontásban, hogy mikor és hol fog megszólalni a légelhárítás 10 és 11 óra között. Nincsen háború, de azért megijedtem, hallgatom a felfelé és lefelé skálázó szirénát, amely másmilyen, mint a függetlenség napi, magyarázza a kolléganőm, az utóbbi hosszú, kitartott hangon szól. Mindig tanulok valamit.
Aztán ezt is elfelejti mindenki, dolgozunk tovább, egészen a délutáni szakszervezeti összeröffenésig, ahol végig arról van szó, mit nyer a dolgozó, ha a többféle, a munkavállalók jogait érvényesítő vállalkozás közül azt választja, amelynek a képviselői ma eljöttek az irodába. Én már tag vagyok, ami azzal is járhatna, hogy mindenféle kedvezményeket kaphatnék vásárláskor, utazáskor és a fogorvosnál: applikáció, honlap és bankkártya várja, hogy telepítsem, megnyissam és megrendeljem a kedvezményért. Mivel nem vagyok tudatos vásárló, és vásárló is alig-alig, most nem csatlakozom a szakszervezet vásárlást pörgető akciójához, de azért elbámulok rajta, hogy a szakszervezeti esemény kizárólag a javak felhalmozásáról szól. Izrael nem rohan a forradalomba.
Innen távolról úgy néz ki, hogy Magyarország sem. Nemsokára utazunk a szülőhazámba, amely mindig visszafogad, a lépcsőházban kiabáló gyerekeimmel és izraeli férjemmel együtt. Miért érzem mégis úgy, hogy a békéből megyek a háborúba? Biztosan megcsalnak az érzékeim, hiszen az elmúlt két hétben Jeruzsálemben és másutt az országban újra nem csak a zsidók ölnek zsidókat, és az arabok arabokat, hanem az arab erőszak átcsap a mi oldalunkra is, ami újra átvitte a zsidók ingerküszöbét. Emiatt zárni kezdik az óvoda kapuját reggel kilenc után és az iskola lemondja a vasárnapi buszos osztálykirándulást. Egyszóval nehéz volna azt mondani, hogy béke van, és mégis, Jeruzsálemből nézve Magyarország van háborús övezetben. Ki érti ezt?
A magyarországi utazásig még hátra van egy hét, ezalatt még sok minden történhet, akár kormányváltás is, morfondírozom a nagykörűi zsidó anyakönyvek másolatai felett, amelyeket Szolnokról kaptunk nemrég. Az 1859 és 1885 közötti huszonhat évben harminckilenc zsidó gyerek született Nagykörűn. Ma vajon hány keresztény gyerek születik a faluban egy emberöltő alatt? Érdekes lenne tudni. A halotti anyakönyv szomorú olvasmány, a leggyakrabb halálok a „veleszületett gyengeség”, nagyságrenddel több gyerekhalál mint felnőtt. A hónapok és napok száma is fel van tüntetve az elhunyt életkoránál, így napra pontosan látszik a meghalt gyerekek életkora.
Apám átellenben, Tiszabőn született, öt évvel a zsidók deportálása után, ő hetvenegy évet élt, hat éves korától a fővárosban. Nagykörűbe együtt mentünk el kevéssel a halála előtt, rendes falu első világháborús emlékművel, bankautomatával és közérttel a főtéren, a gát mögötti titokzatos ártéri erdővel és óránként járó komppal a Tisza túlpartjára, ahol már dédanyám vályogháza sem áll.
Egy hetünk van az utazásig Budapestre, addig még elmegyünk egy rettenetesen rossz focimeccsre szombaton, megfogadom, hogy utoljára, bár Rafi élvezi a játékot. A nézőtéren több a gyerek, mint a felnőtt, hihetném, hogy én is osztálykiránduláson vagyok, néhány besegítő szülővel. A hét szombat este elkezdődött, és már csak egyet kell aludni, hogy meglássuk, beérik-e a magyar baloldal ellenpropagandája, milyen országba utazunk otthonról haza ezen a héten.
