A ma reggeli híradóba bele se fért. Pedig valami ilyennel kellett volna kezdeni – a „Háború Európában” mintájára, ahogy az Ukrajnából érkező híreket vezeti fel a helyi sajtó –, hogy „Feketelyuk Európában”.
Lehet, nem félnek eléggé, hogy ez a sötét vonzás őket is magába szippanthatja. Pedig többszörösen lehettem tanúja az utóbbi évtizedekben, miként temetett maga alá rosszul kimért eseménysor biztosságot sugárzó döntéshozókat és vele egész társadalmakat.
Süt a nap, és én épp a Jigal Alon útra fordulok. Kitárul a város képe, mely szemem láttára nőtt ekkorára. A városé, mely Fenyves Gabi is, már oly sok éve.
„Te itt élsz, ma ehpatlah? Mit érdekel?” – visszhangoznak fülembe barátunk tegnapi szavai. Jó, hogy itt élek! Tényleg!
Biztonságosnak tűnő távolból nézem a beégett lyukat Európa zászlaján, a csillag helyét, melyet mintha cigarettával égettek volna ki.
Nézem izraeli honfitársaimat az utcán. Sokat próbált, soha el nem lankadó bizalmukat. Nézem őket, akikhez el sem jutott a tegnap esti hír. Biztonságukra, biztonságunkra próbálok koncentrálni. A demokráciánkra, mely egyelőre, csodával határos módon, itt megmenekült. Járnak, sietnek, rollereken gurulnak. „Jihije tov!” mert soha nem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy.
De az a beszakadt lyuk bennem is ott van. Ha látszólag itt és most Izraelben nem is érint, érzem teljes bizonyossággal, hogy minden mindennel összefügg, és féltve nézek az emberekre magam körül, hogy gyanútlanul nem is tudják, mi történt tegnap…
Festőművész
