A hetem az utazás előtti tervezgetéssel telik. Számvetést csinálok, kivel fogok találkozni, ki maradt meg nekem régről, azokból az időkből, amikor az ingázásba menekültem a döntéskényszer elől: Izraelben vagy Magyarországon szeretném folytatni az életemet. Semmi sem szólt egyértelműen az egyik vagy a másik ország mellett vagy ellene, aztán az élet eldöntötte, hogy izraeli állampolgár legyek és Jeruzsálembe költözzek már felnőttként. Kész életet könnyebb és nehezebb is otthagyni. Könnyebb, mert az ingázás miatt pontosan tudtam, mi vár rám, és nehezebb is, mert az első életemet is éltem tovább, fejben. A disszidensekre gondolok, azokra, akik elveszítették a hazájukat, és nem látogathattak haza. Nekünk már könnyebb. Vagy mégsem?
Az izraeli homokviharból érkeztünk az esős Budapestre. Kilenc hónapja voltam itt utoljára, ami nem is sok idő. És aztán mégis kiderül az első fél órában, hogy túl sok, újra elfelejtettem, milyen magyarnak lenni, a taxis ingerült, mert megkérem, hogy álljon meg valahol a síró Nadav miatt. Láthatóan a kicsi folyamatosan stresszben van a repülőút óta, és sír, mióta beszálltunk az autóba. A taxis lehurrog, és megkérdezi, hogy mégis hogyan álljon meg a főúton, ahol nem lehet. Nem kértem, hogy azonnal álljon meg – ezt csak ő feltételezte –, de akkor miért szívja fel a vizet? Az elfojtott és támadó passzív-agresszív kommunikációjában a sajátomra ismerek, de ezek már az emigráns problémái, a disszidensek nem foglalkoztak olyan kérdésekkel, hogy milyen érzés a rosszban a sajátra ismerni.
„A villamos gyors, de nem büfé” – olvasom a másnapi esős szombat reggelen Óbuda felé utazva. Érdekes, én nem gondoltam, hogy az volna. Aztán többedszerre olvasva megértem, hogy miről van szó. Mennyivel egyszerűbb lett volna kiírni, hogy „a villamoson enni és inni tilos”, de hát én már izraeli is vagyok, ezért a mellérendeléses körülírás helyett a tőmondatos, célratörő verbális agresszióra szavazok.
Dror a „megyek Soros apjának fürdőjébe” mondattal kezdi a napot, így együtt villamosozunk a Bem-rakparton a Lukács-fürdő felé, ahol Soros Tivadar ügyvéd 1944-ben, a német megszállás után úszódresszben fogadta megbízóit és üzletfeleit, mivel az irodájában veszélyes volt mutatkoznia. Dror a gőzben, én a gyerekekkel a Csodák Palotájában töltöm a délelőttöt Óbudán, mennyi játék, fizika és izgalom. Rafi teljesen bepörög, Nadav nyűgös, őt külön megbámulják, amikor a földön fekve hisztizik, érdekes, a magyar gyerekek nem szoktak hangosan sírni és a földön fetrengeni? A Csodák Palotájában a felnőtt-gyerek arány egy az egyhez, így könnyű. Rafi láthatóan felfogta a dolog súlyát, és megkérdezi visszafelé a villamoson, hogy a magyar kisgyerekek ugye csöndesebbek, mint az izraeliek? Persze, és képzeld, a nagy, hat éves gyerekek is, válaszolok neki passzív-agresszíven, de Rafi nem bántódik meg. Ő azért jött Pestre, hogy jól érezze magát, és szerencsére nem tudom elrontani az örömét.
A János Kórházban talál minket a délután, rokonlátogatóba jöttünk a nagybátyámhoz, akitől még harminc évesen kértem, hogy segítsen dönteni az otthon vagy az idegenben élés dilemmájában. Segített is, amikor kategorikus mérnöki módján kijelentette, hogy ne Magyarországon képzeljem el a jövőmet. Annak idején az egyensúly kedvéért megkérdeztem egy szintén a hatvanas éveiben járó bölcsészt is, akinek adtam a szavára, és ő is ugyanezt válaszolta, ma már értem, hogy miért.
A János Kórház kettes belosztályára szerencsére nem tolókocsival érkeztünk, mert úgy nem tudtunk volna feljutni a másodikra. A lift jár, de csak a félemelettől, a babakocsit és benne Nadavot ketten vidáman felvisszük odáig – ha fitt az ember, nem kunszt kórházba járni. A gyereket nem engedik be az osztályra látogatási időben sem, és a nővér megkér, hogy máskor ne hozzam be őt, ígéretet teszek, hogy ez nem fog előfordulni soha többé. Rafi a nagymamánál maradt, így jó magyar családként ketten vagyunk egy gyerekre, ezért nem nehéz megoldani, hogy Nadav kint maradjon Drorral az előtérben.
A hazaúton a Moszkván áthaladva hirtelen megörülök annak, hogy már Széll Kálmán a tér neve, pedig mennyire fájt a névcsere annak idején. Minden változik, minden mozog, még Budapesten is, ha van türelmünk kivárni. Lám, a János Kórházban sem volt lift, amikor épült, most viszont már van, erre kell gondolni, hogy élhetőbb legyen ez a jövőtlen jelenű város, „Európa sava-borsa”, ahogyan a repülőtéri plakát hirdeti.
