Rügyeznek a fák, és a végre meleget adó Nap fénye egyenletesen vetül a fű-kavics-aszfalt tájra. Zsong a burzsoá természet a kisuvikszolt Ligetben, a csinos fák maradtak, de a rusnya bokrok és a susnyás átadta a helyét a kavicsos sétányoknak, és a körbekerített fű-szigeteknek. A Ligetet a távollétemben átrajzolták, így most a megelevenedett színes-szagos skiccben kell a játszótér felé sétálnunk. Na igen, ez már tényleg valami: egy játszótér, amelynek gondolatban sem keressük az izraeli mását. Ötvenméteres uszoda még akad Izraelben (sajnos Jeruzsálemen kívül), de ilyen játszótér az egész országban nincsen.
Miután Rafi végigmászta a kötélpályákat, elmegyünk és megkeressük a közlekedési múzeum hűlt helye melletti tanpályát, ahol a gyerekek tanulhatnak meg közlekedni, a hely megvolt már az én gyerekkoromban is, aztán lepukkant. Szerencsére a felújítás nem hozott magával szerkezeti változásokat, és megőrizte a régi koncepciót. Sima aszfalton gurul Rafi a rollerjén, behajt a körforgalomba, utána megvárja, amíg áthalad a vonat, aztán a következő kanyar után elsőbbséget ad az autóbusznak, vagyis nekem. Ide még sokszor el fogunk jönni, hozom az unokákat is.
A régi embereim is megvannak még a városomban, ezt onnan tudom, hogy a Ligetben két különböző nap két régi baráttal futok össze véletlenül, nézzük egymás arcán a saját ráncainkat, ha már a Liget ráncait felvarrták. Szeretem nézni a régit, az idő múlásának nyomát a házakon, na ez az élmény megvan a pesti utcákat járva.
Aztán a sok intéznivaló, a bankügyek, a házfelújítás nyűge, a családlátogatás, fogorvos és koncert mellett arra gondolok folyton, hogy hol fogunk széderezni. Pár napja kiderült, hogy a közösségi széderről – egy félreértés miatt – lecsúsztunk, ezért anyukámnál leszünk. Ő készséges is szerencsére, „mit fogunk enni, sonka jó lesz?”, kérdezi, igazi asszimiláns család vagyunk, már a nagypapának is ebédig tartott a hosszúnap, és ő sem vetette meg a disznósajtot.
Körülüljük a nappaliban összetolt két asztalt, Dror vezeti a szédert becsülettel, szédertál is került, a gyerekek csokitojást esznek, és figyelnek, énekelünk. Minden nemzedéknek kötelessége úgy tekinteni magára, mintha őt magát váltotta volna meg az Örökkévaló Egyiptomból, a fogság házából. A rakott krumpli fölött a kivándorlás a téma. A két unokatestvérem nyugaton élt, aztán egyikük – ha átmenetileg is – visszaköltözött Magyarországra, és nehéz visszarendeződnie a magyar életbe.
Dror most először nem mondogatja, hogy költözzünk Magyarországra, ha jól értem, azért nem, mert belátta, hogy a mi két fiunkkal nem tudnánk itt élni. Izraelben is erős a jelenlétük, de Magyarországon kész banditák. Kirínak a környezetből, szó szerint. Mióta eljöttünk ide, vagy egyikük sír vagy nyűgös, vagy mindketten, még tart az akklimatizáció a pesti élethez, egy villamosnyi ember bámul utánunk, miután leszálltunk, nem lehet ezt sokáig bírni.
Pedig ha visszaköltöznénk, kevésbé élnénk intenzív életet, és a gyerekek is megnyugodnának végül is… Talán, vagy mégsem. Sosem fog kiderülni. Budapesten a tömött játszótér sem elviselhetetlen, és bár a kiállítóteremben is egymás hegyén-hátán áll mindenki, mégsem kell megharcolni azért, hogy be tudjak állni egy kép elé. A buszon készséges és segítőkész mindenki, az ajtót megtartják a babakocsinak, elbámulok ezen, elfelejtem megköszönni, ezt néha nehezményezik. Köszönnek a lépcsőházban, én is köszönök, „helló, szia, jó napot”, mindet egyhuzamban, mert nem tudom már, kinek mit kell mondania egy középkorú nőnek. Dror suttog a buszon, mert érzi, hogy a természetes hangereje túl sok, halkan viszont nem tanult meg beszélni. Nem baj, jó ez így, hiszen csak két hétre jöttünk, egyelőre nem kell asszimilálódnunk. Sőt, talán magunktól is megnyugszunk nemsokára az első napok túlfűtöttsége után, és lecsöndesedünk az út végére. Hat nap múlva utazunk vissza Izraelbe, visszük magunkkal a csöndet és a befelé forduló mélabút, amíg kitart.
