Fáradtan, a repülőút után megtörve érkezünk csütörtök este a Ben Gurionra, ahol Tibor vár ránk a bejáratnál a taxijával, ami nagy szerencse, mert az ünnep beálltával csak saját autón, iránytaxin vagy privát taxival lehet elhagyni a repülőteret, utóbbiból viszont kevés van, nagy a tülekedés, rendőrt is hívtak már. A repülőtér zajából negyven perces út után érkezünk Jeruzsálem ünnepi csendjébe, amit csak a közeli parkban és a mellette lévő körforgalomban bandázó vallásos fiúk és lányok kurjongatásai törnek meg.
Vasárnap és hétfőn síeléssel indult a napom a Fátrában. Szerpentin vitt föl a hegyre, ahol negyven centis hó várt a sípályán és délig üzemelő sílift. Drornak nyolc éve mondom, hogy síelni szeretnék menni, ez most megvalósult, magától, anélkül, hogy elterveztük volna. A cél az volt, hogy kiránduljunk a hegyekben, a hó bónusz. Rafit ráállítom a lécekre, kicsit csúszkál, hat évével túlkoros kezdő síelőnek számít a szlovák kislányok és kisfiúk mellett, akik már hároméves koruktól csúsznak. Engem is háromévesen állított először sítalpakra az apukám, még a kelenföldi Bikás-park mesterséges dombján, melyet a lakótelep építése során lerobbant teherautó fölé emeltek, és ahol télen szánkózni is lehetett.
Dror igazi „jeled tov Jerusalajim”, a jeruzsálemi utcaképet látom mögötte, ahogy ránézek a fák között a hóesésben. Látszólag nem érzékeli a tájat, és nem hatja meg az sem, hogy még sosem fordult elő vele, hogy egymás utáni négy nap havat látott volna. Alapvetően örül neki, hogy én örülök, de nem tudom, ez elég lesz-e ahhoz, hogy jövő télen eljöjjünk újra. Kedd reggel még járunk egyet a fenyők között a frissen esett hóban, aztán egyre nagyobb a feszkó bennem, mert tegnap óta, mióta elkezdett esni a hó, attól félek, hogy hazafelé kicsúszunk a völgybe a kisbusszal, még csak korlát sincs a szerpentin mellett, ami megállítaná az autót. Aztán beszélek egy emberrel a szállodában, aki elvállalja, hogy levisz minket a hegyről, Dror és én is megkönnyebbülünk, hogy nem nekünk kell vezetni. A helyi ember a kormány mögé ül, és a puha hóval betakart úton biztonságban legurulunk a hegyről.
Az út előhívja belőlem a gyerekkori emlékeket, apukám vitt minket a hegyekbe, a Mátrába és az Alacsony-Tátrába, a szánkó és a síléc alapfelszerelés volt. A Martinba vezető hegyi út előtt feltette a kispolszki hátsó kerekeire a hóláncot, aztán megvártuk, hogy mindenki lejöjjön a hegyről, csak ezután indulhattunk el felfelé, már sötétben, mert lekéstük a felfelé menő forgalomnak kijelölt órákat. Nagy kaland volt, két felnőtt és két gyerek az autóban, a kétajtós kiskocsi csomagtartóján három síléc, síbakancsok táskákban, bőrönd és szánkó.
Izraelből síelni járni nagyobb kihívás, és apukám sincs már velünk. Még benne járok a gyászévben, a tagadáson és a haragon talán már túl, de a bűntudaton és a depresszión innen. Azt írják és mondják sokan, hogy a gyászidőszaknak vége lesz valamikor; egyelőre az egymás mellett futó emlékek töltik ki a napjaimat, a történet még nem állt össze, így nem is mesélhető el.
Itthon a konyhában nézem a citrom húsos testét, hány citrom ez, egy vagy több? Többször nekilódulhatott a citrom, hogy nagy és kerek testet növesszen, aztán ehelyett formátlan formává növesztette magát, lemondott arról, hogy egy egész legyen. Magamat látom benne, én sem tudom, hogy melyik irányba növesszem a gyászt, hogy a végére kerek és teljes legyen. A kerek citromot félbevághatom, hogy az egyik felét kinyomjam a vizespohárba, de ezzel a formátlannal mit kezdjek? A szép kerek citromot kifacsarják, de ezt a többfelé ágazó csúnyát nézni kell és várni, hogy megszólaljon.
A halál helyén, Magyarországon kéne gyászolnom, én viszont Izraelben élek. A gyász kedvéért nem költözöm haza, miért is tenném, ha egyszer a beteg apukám kedvéért sem tettem meg ezt. Hiába, az alijához kitöltött papírok között nem volt olyan nyilatkozat, amiben beleegyeztem volna, hogy a szüleim majd nélkülem halnak meg. Apám halála után, túl későn értettem csak meg, hogy ez is a deal része. Ha országot cserél az ember, cseréljen családot is, vagy ha megteheti, vigye el a régi családját az új országba, hogy majd a gyásza is kerek és szép történet lehessen.
