Egy pénteki nap hajnalán, 1905. március 10-én a Thalia (osztrák–magyar) gőzhajó felszedte a horgonyt, elindult az észak-adriai kikötőből, Fiuméből, és keletre, a Szentföld felé fordult

A gőzös korábban a Rothschild család szolgálatában állt, de most egy különleges útra rendezték be. Nemcsak a gőzturbinákat újították fel, hanem a konyhát is a legszigorúbb vallási előírások szerint kóserolták egy szakképzett asszony felügyelete mellett. Egy istenfélő sakter is velük tartott. A hajó fedélzetén mintegy százötven izgatott utas gyűlt össze, akik mind jól megfizették részvételüket ezen az egyedülálló, első zsidó szervezett úton a Szentföldre.

A legtöbben a magyarországi neológ közösségből érkeztek, köztük rabbik, professzorok, orvosok, ügyvédek, iparosok és üzletemberek. De néhány ortodox utas is velük tartott, a legjelentősebb közülük Schück Salamon karcagi rabbi volt. Egy ortodox rabbi jelenléte egy neológ kezdeményezésben szokatlan eseménynek számított Magyarországon, ahol évtizedek óta tartott már a neológok és ortodoxok küzdelme. De Schück egyike volt azon keveseknek, akik elutasították ezt a megosztottságot, és együttműködésre, a zsidó közösség egységére törekedett. A magyarországiakhoz csatlakoztak még többen a Habsburg Birodalom más vidékeiről is, például Galíciából, Ausztriából, Horvátországból, Szlavóniából és Boszniából, valamint Németországból, Dániából és Hollandiából. Legtöbben, Schück rabbit is beleértve, nem tartották magukat cionistának, de azért volt vagy húsz sekel vásárló is [akik képviselőt választhatnak a cionista kongresszusra], főleg a boszniai szefárd utasok között. A közös út kezdeményezése neológ körökből indult, atyja pedig az ismert zsidó publicista, Szabolcsi Miksa, az Egyenlőség című zsidó hetilap, akkoriban a legismertebb zsidó periodika szerkesztője volt. Szabolcsi vállalta az utazás megtervezését és kivitelezését.

Két évvel korábban Szabolcsi Bécsbe ment, hogy találkozzon Herzl Tivadarral, és meggyőzze arról, nincs értelme erőt és energiát fektetni Magyarországon abba, hogy a cionizmusnak híveket szerezzen. Azzal érvelt, hogy az ilyen erőfeszítések nem járnak majd sikerrel, mivel „a zsidó Magyarországon tökéle­tesen megelégszik azzal (ami töké­letesen elég is), hogy vallására néz­ve zsidó. Nemzetiségére nézve nem akar más lenni, mint magyar. Már­pedig ha magyar nemzetiségű, nem lehet zsidó nemzetiségű. […] A magyar zsidó őszintén szereti hazáját.” Szabolcsi, aki lapja hasábjain rendre küzdött a cionista mozgalom ellen, hozzátette: „A mi szeretetünk magyar hazánk iránt olyan igaz és annyira átment vé­rünkbe, hogy még ha akarnánk is, sem tudnók nem szeretni, amint­hogy az anya sem teheti, hogy ne szeresse gyermekét, még ha akarná is. Az antiszemitizmus dühönghet, mint még soha járvány nem dühöngött, de a magyar zsidók hazafias érzé­sét meg nem ingatja soha. Ha kitör, szenvedünk alatta, de magyar voltunkon változtatni nem fog.”

- Hirdetés -

A magyarországi zsidóság nagy része ellenezte a cionizmust, mivel nem tekintette magát más nemzetiségnek, hanem magyarként egy olyan nemzet részének, amely több mint ezer éve saját szülőhazájában élt. Az ortodoxok nagy része is elutasította a cionizmust, néhányan közülük azért, mert ellenezték, hogy világi zsidók vezessenek egy elképzelésében ősi álmon alapuló zsidó mozgalmat. Többen azt vallották, hogy halandó embernek nem szabad sürgetnie, hanem meg kell várnia a mennyei megváltást; megint mások pedig úgy látták, hogy a cionista ideológia ellentmond a magyar nemzeti érzelmeknek, amelyet többségük támogatott. Miért döntöttek épp a zsidó nemzeti újjászületés ellenzői úgy, hogy meglátogatják a Szentföldet? Miért szerették volna megismerni Erec-Izrael városait és településeit, hogy személyesen is találkozzanak a halucokkal, akiknek célja a cionista elképzelés megvalósítása volt? Vajon leplezett cionista érzelmek miatt csatlakoztak a közös úthoz?

Az utazás a hagyomány légkörében kezdődött. A résztvevők nagy része már a kikötővárosba menet, a vonaton csatlakozott a közös imához, és ezt még azok is helyeselték a Szentföld felé vezető úton, akik a vallással otthon nem sokat törődtek. A hajó útközben kikötött az egyiptomi Alexandriában, és 1905. március 19-én, vasárnap napfelkeltekor az izgatott utasok megpillanthatták a távolban Erec-Izrael partjait. A fogadás már a jaffai kikötőben, a hajó fedélzetén elkezdődött.

Az osztrák–magyar konzul képviselője, a jeruzsálemi magyar és szefárd közösség, valamint egyéb intézmények küldöttei írásbeli és szóbeli üdvözletet adtak át. Hatalmas, színes tömeg köszöntötte ujjongással és ágyúlövéssel az utasokat. A csoport elindult a Kamenitz Hotel felé, élükön a helybeli kavasz [a különleges megbecsülésben részesített vendég török kísérője, testőre] a kezében tartott nagy ezüstfejű bottal minden lépésnél határozottan a földre ütött: „Ilyen megtiszteltetés nem érte Izraelt a Templom pusztulása óta.” A közösség egyik küldöttje egy kék-fehér zászlót vitt, rajta hímzett Dávid-csillag. Jaffa rabbija, Abraham Jichak Hakohen Kook a helyi méltóságok mintegy százfős küldöttsége élén érkezett, hogy üdvözölje a vendégeket. Az utasok izgalomba jöttek, amikor látták, hogy látogatásuk mekkora újdonságnak számít. „Az eljövendő generációk számára utunk példaértékű lesz” – mondta Schück rabbi. A formaságok és szertartások valóban a fontosság érzetét keltették. A jisuv ünnepi hangulatot árasztott, mert Erecben eddig még nem történt ehhez fogható esemény.

Kook rabbi hosszú beszédet mondott, amelyet Szabolcsi nagy örömmel hallgatott: „Jelenleg a jaffai főrabbiállást az oroszországi származású Abraham Jichak Hakohen tölti be. Anyanyelve a rút litvániai német–lengyel zsargon [jiddis], annál tisztábban, annál szebben és annál mesteribben kezeli a héber nyelvet, mégpedig szefárdul. Szavai különösen szépek voltak, amikor arról a bánatról és kínról beszélt, amit az ország fia érez.” A rabbi megjegyezte, hogy míg sok keresztény látogatja az országot, zsidók nem érkeznek. Szabolcsi így írt az Egyenlőségben az útról szóló, folytatásokban közölt beszámolójában: eljöttek, „hogy épüljenek, lássanak és új nemes gondolatokkal és érzésekkel térjenek vissza hazájukba. Nem halálgondolatok vezették őket ide, hanem inkább az a szép gondolat, mely vezeti a távolban lakó fiút öreg édesanyja hajlékába.” Szabolcsit különösen lenyűgözte az a légkör, amihez nem volt Magyarországon hozzászokva: Jaffában, Kook rabbi vezetése alatt egységben és testvériségben éltek az askenáziak és a szefárdok. Szabolcsi már többször is élesen bírálta a magyarországi zsidók közti szakadást, és azok közé tartozott, akik a megosztott közösséget egyesíteni próbálták.

A csoport kocsikkal érkezett Petah-Tikvába, ahol ismét ünnepi fogadtatásban részesült, a Hatikvával, ünnepséggel és beszédekkel köszöntötték őket. Amikor az egyik látogató cionista szellemű, héber beszédet mondott, Szabolcsi szükségesnek találta (szintén héberül) elmondani, hogy az út szervezői nem cionisták, sőt Magyarországon szinte nem is létezik cionizmus. Vágyuk, hogy láthassák a Szentföldet, nem feltétlenül jelenti azt, hogy cionisták volnának. Végül hozzátette: „Izrael Istene megáldja minden cselekedeteket.” Szabolcsi az utazás közben mindvégig két véglet között vergődött: a cionista munka iránt érzett rokonszenv és a cionizmus iránti ellenszenv között.

Schück rabbi dicsérte a települések gazdasági függetlenségét, megdolgoznak a megélhetésükért, nem támaszkodnak másokra, és nem várnak a csodára: „Nagy az ember, ki keze munkáját élvezi, és nem az égit féli.” Könnybe lábadt szemmel mondta el a hamoci áldást a telepesek kenyerére, amelyhez ők szántották és vetették a földet, takarították be és őrölték a búzát. Majd beszélt a nézetkülönbségekről: egyesek úgy gondolják, hogy a megváltás az ember beavatkozása nélkül, csodával érkezik majd az égből, mások meg úgy, hogy természetes módon, fáradságos munka és törekvés eredménye lesz. Panaszkodva jegyezte meg: „Nincs igény Cionra, a rabbik ellenzik Cion szeretetének szent gondolatát.”

Petah-Tikva lakói ünnepnapot rendeltek el a látogatás napjára, de a látogatók szóvá tették, hogy így nem láthatnak zsidó parasztokat munka közben, a földeken, eke közelében vagy kaszával a kézben. Ez mind otthonról ismeretlen látványnak számított. Úgy tekintettek Petah-Tikvára, mint az eljövendő zsidó királyság előfutárára. Meghatódtak attól, hogy akárhová néztek, minden és mindenki zsidó volt, és lenyűgözte őket a helyi lakosok magabiztossága. A héber nyelv újjászületését csodálták, hiszen a telepesek nemcsak egymás között használták a szent nyelvet, hanem jószágaikat is héberül szólították, kutyáiknak olyan neveket adtak, mint Nimród, Amalek, Bálám.

A csoport jeruzsálemi kísérői nem nézték jó szemmel a közös út tagjainak minden részletre kiterjedő érdeklődését Petah-Tikvában, és szóvá tették, hogy a jeruzsálemi magyar jisuv nem kap megérdemelt figyelmet, pedig a telepesek is részesültek a külföldről érkező adományokból. A látogatást követően viharos, nehezen csendesedő vita alakult ki a jeruzsálemiek és a helyi halucok között. A helyiek azt állították, hogy semmiféle anyagi támogatást nem kapnak a külföldi adományokból. Ez felidézte az adományok elosztását kísérő ismert viszályt, a feszültséget főleg a jeruzsálemi régi jisuv és az újabb települések halucai között.

A Mikve-Izrael mezőgazdasági iskolába szándékosan kora reggel, bejelentés nélkül érkeztek, hogy láthassák munka közben a földeken dolgozó diákokat, mert ezt a látványt Petah-Tikvában elmulasztották. Akár a többi helyen, itt is elbeszélgettek a helyi lakosokkal és diákokkal. A csoport többtucatnyi lovas díszes kíséretében folytatta az útját Rison-Lecionba. Tiszteletükre itt is ünnepnapot rendeltek el, és hamarosan csatlakoztak az ünnephez Nahalat-Ruven (Nesz-Ciona), Rehovot és Mazkeret-Batja munkásai. Egyikük úgy foglalta össze élményeit, hogy jó benyomásokkal és Erec-Izrael iránti lelkesedéssel hagyják el a települést, szívügyükké vált, hogy lehetőségük szerint támogassák a mezőgazdaság fejlődését a Szentföldön.

Ramléból vonattal mentek tovább nagy izgalom közepette Jeruzsálembe. Átölelték egymást, és elmondták az áldást: „Dicsértessél Örökkévaló Istenünk, hogy életben maradtam, hogy megtartottál, és engedted megérnem a mai napot.” Amikor Jeruzsálembe érkeztek, néhányan le is vetették magukat a földre, hogy megcsókolják. A következő reggelen az első útjuk a siratófalhoz vezetett, borús gondolatokat és érzéseket ébresztett bennük a zsidó nép múltja és jelenlegi helyzete. A tiszteletükre rendezett fogadást abban a hatalmas sátorban tartották, amelyben 1898-ban II. Wilhelm német császárt üdvözölték. Körülbelül ezerötszáz meghívott vendég zsúfolódott össze a sátorban, a padlót huszonkét perzsaszőnyeg borította, és üdvözlőbeszédek sorát hallgatták meg. A beszédek a Szentélybe tartó zarándokokhoz hasonlították őket, abban a reményben, hogy példájukat követve sok zsidó érkezik még a Szentföldre.

A csoport találkozott rabbikkal, üzletemberekkel, a régi jisuv vezetőivel. Tanházakat, zsinagógákat, iskolákat, jesivákat, kórházakat, árvaházakat, szent helyeket és sírokat látogattak meg, elcsodálkoztak a hétköznapok hébernyelv-használatán. Különös lelkesedéssel figyelték, hogy a kisgyerekek is beszélik a Tóra és a próféták nyelvét. Arra is felfigyeltek, hogy a Szentföldön a zsidók olyan munkát is ellátnak, amilyet a magyarországi zsidóság sosem végzett.

Szabolcsi egy érdekes közjátékról is beszámolt, amely a szélsőséges hagyományőrzésről ismert régi jisuvban történt. Jeruzsálemi tartózkodásuk alatt a Bikur Holim Kórház lelkiismeretes és népszerű gyógyszerészét tisztázatlan okokból elbocsátották. Az önkényes elbocsátás nagy port kavart, és széles körű tiltakozás követte. A következő szombaton nők népes csoportja jelent meg a Hurva zsinagógában az óvárosban. Elfoglalták a férfiak számára kijelölt részt, és fennhangon bejelentették, hogy addig nem folytathatják a Tóra-olvasást, amíg nem garantálják a férfiak, hogy a gyógyszerészt visszaveszik az állásába. Amikor az asszonyok látták, hogy haboznak, teljesítsék-e a kérésüket, új tervet jelentettek be: egymást váltva, éjjel és nappal a mikve előtt fognak őrködni, hogy a jeruzsálemi asszonyok ne mártózhassanak meg a rituális fürdőben. Az új bejelentésre fölzúdultak az imádkozók, megértették, hogy a fenyegetés a házaséletüket veszélyezteti. A tiltakozó nőknek megígérték, hogy a gyógyszerészt hamarosan visszahelyezik állásába. Megnyugodtak a kedélyek, a csend visszatért a zsinagógába, és a Tóra-olvasás mindenki megelégedésére folytatódott.

Ahogy már szó volt róla, a közös út résztvevői, néhányuk kivételével, elzárkóztak a cionizmustól, sőt ellenezték a mozgalmat, és két véglet között vergődtek: értékelték és csodálták a halucok eredményeit, mégsem távolodtak el a politikai cionizmust ellenző álláspontjuktól. Például Szabolcsit, aki sok más társához hasonlóan a magyarországi zsidóság beolvadásának híve volt, de jesivában tanult, és a hagyományokon nevelkedett, lenyűgözte a Szentföld. A hely, amely annyiszor cserélt gazdát, megszállót, népet, nyelvet, és mégis Erec-Izrael maradt. Több száz évig, a perzsa, görög, római és arab uralom alatt nem hasonult ezekhez a népekhez, hanem zsidó, csakis zsidó maradt. Rácsodálkozott a máig megőrzött helynevekre: Libanon, Jordán, Kineret, Moria, Cion, Jeruzsálem, Hebron, Jaffa, Saron, Gilad, Szamária. Mindezek ellenére a Petah-Tikvában tett látogatás után Szabolcsi úgy vélte, hogy a politikai cionizmus ártalmas, mert felkelti a török hatóságok gyanúját, és válaszul megnehezíthetik új telepek létrehozását. Szerinte a cionisták kifogásolták a településeket, mivel azt bizonyítják, hogy állam létrehozása nélkül is segíthetnek üldözött hitsorsosaiknak. Számára a zsidó állam továbbra is vallási kérdés maradt, egészen addig, amíg Isten nem tesz csodát. Addig is Jeremiás próféta szavaihoz igazodva hűséges hazafinak kell maradni azon a földön, ahol hazára találtak, és semmit nem kell tenni az őshaza visszaszerzéséért. A politikai cionizmus követői szerinte kétszeresen vétkeznek: bűntettet követnek el a magyar haza és a zsidóság ellen is.

A településeket tehát afféle humanitárius cselekedetnek, az egyes országokban üldözött zsidók megsegítésére szánt helynek tartotta. Ezek nem azoknak létesültek, akiket, mint például a magyarországi zsidóságot, hazájukban elfogadnak, és ott jó sorsnak örvendhetnek. Miután tisztázta anticionista állásfoglalását, Szabolcsi bírálta a magyarországi zsidóságot, mert nem nyújtott segítséget a telepek alapításához, hiszen ez a legkevesebb, amit hontalanná vált testvéreiknek adhatnak. Ez nem puszta alamizsna, hanem felemelő cselekedet, mert az adakozó idővel legerősebb támogatója lesz üldözött testvéreinek, akik követni fogják. Ezzel a kettős szemlélettel Szabolcsi nem volt egyedül: van ebben érzelemkifejezés, valamiféle rokonszenv a Szentföld tája és lakói iránt; ugyanakkor a magyar hazafiak elfogadott, alapvetően racionális véleménye is, amely elutasít minden versengő nacionalizmust. Mi volt mégis az út kezdeményezésének, ennek az egyedülálló vállalkozásnak a jelentősége?

A magyarországi zsidóság 1867-ben egyenlő jogokat kapott, egyre inkább beépült a magyar gazdasági és kulturális életbe, és a magyar nemzet szerves részének érezte magát. Ezekben az években Magyarországot erőteljes hazafias büszkeség jellemezte. A hazafiság, a hűség a hazához, a nyelv és más nemzeti kérdések terjesztése a nyilvános párbeszéd fontos részévé vált, és megszólalt a sajtóban, az irodalomban és a költészetben is. A zsidó közösséget befolyásolta a közhangulat, a neológ és az ortodox közösség szóvivői előszeretettel használtak hazafias retorikát. „Mózes-hitű magyaroknak” tartották magukat, akiknek a vallása zsidó, de magyar nemzetisége vitathatatlan. Az államhoz fűződő hűségükhöz nem fért kétség, és a legtöbben, mint szó volt róla, ellenezték a cionizmust. Igaz, sokan úgy vélték, cionista meggondolásból vesznek részt az úton, de Szabolcsi másképp értelmezte: „Merné valaki kétségbe vonni egy katolikus magyar ember hazafiságát Rómához való kötődése miatt? Miért szűnne meg egy zsidó ember hazafisága a Szentföld iránt érzett vágya miatt?” Az út résztvevőinek az utazás alkalom volt arra, hogy zsidó nemzeti érzelmeiket nyíltan kifejezzék anélkül, hogy ezért bírálat érné őket.

Az utat szélesebb összefüggésbe is helyezhetjük. A neológ irányzat a beépülés ethoszára épült, követői elfordultak a klasszikusnak ismert zsidó alaktól és a jiddis nyelvtől, amely olyan nagyon megkülönböztette a zsidót környezetétől. Arra törekedtek, hogy életmódjukat, a zsinagóga küllemét, imájuk módját a keresztény társadalom szokásához igazítsák. Az ortodox körök elítélték ezt, és inkább a környezettől való elszigeteltséget támogatták. A két szemlélet végül szétváláshoz, Jakov Katz történészt idézve „végzetes szakadáshoz” vezetett 1868-ban.

A 20. század elején a neológ köröket belső válság zavarta meg. Ráébredtek, hogy túl messzire mentek, zsidó identitásuk elhalványodik, és kevés az esély arra, hogy a következő nemzedéknek lesz mit átadni. Hány neológ zsidó ért el kiemelkedő eredményt a magyar humán és természettudományok vagy a művészetek terén anélkül, hogy munkássága gazdagította volna a zsidó kultúrát? A legnagyobb magyarországi jesiváról szóló cikkében írta Szabolcsi, hogy korábban bírálta a jesivabohereket, amiért minden idejüket a vallási tanulmányoknak szentelték, és nem szerezték meg a világi műveltséget. Hogyan léphet előre a zsidó közösség a modern világban megfelelő felkészülés nélkül? – tette fel a kérdést önmagának. Manapság, írja Szabolcsi, sok olyan magasan képzett zsidó van, akinek zsidó identitása az általános műveltségben elenyészett, és most azokért kell aggódni, akik gondosan ápolják a hagyományt, mert számuk egyre csökken. A 20. század elején a neológ közösség véleményformálói új lehetőségeket kerestek a zsidó kapcsolat elmélyítésére. Nosztalgiával kezdtek írni a haszidizmusról, a zsidó életről, a jiddis irodalom szépségéről, és a spanyolországi zsidóság aranykorához hasonlították. Igyekeztek nagyobb hangsúlyt fektetni a zsidó identitásra. Az ortodoxokról vettek példát, akik hűségesen ragaszkodtak identitásukhoz, pedig néhány évtizeddel korábban lenézték őket. Ezért az út szervezésében fölfedezhetjük ezt az új igyekezetet: részben a Szentfölddel és új lakóival, részben a régi jisuv ortodox közösségével ismerkedtek meg. Szerettek volna ismét közel kerülni a gyökerekhez, és átélni a hiteles zsidó élményt.

Megértették, hogy minden asszimilációs erőfeszítésük ellenére egyre nőtt a társadalomban az antiszemitizmus. A neológ tábor ismert publicistái egyre gyakrabban hangot adtak kiábrándultságuknak és csalódottságuknak amiatt, ahogy a környezetük viszonyult hozzájuk és tevékenységükhöz. Az egyikük 1905-ben így írt: „Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az asszimilációnak akármily foka, azokat, akiknek szemében a zsidóság szálka, a zsidósággal kibékíti.” „Amit jónak és bölcsnek ismerünk föl, cselekedjük azért, mert jó és bölcs, és nem azért, hogy imponáljunk vele a keresztényeknek” – tette hozzá később Szabolcsi. Beismerte, hogy a zsidó közösség magatartását a környező társadalom elvárásaihoz igazította, és úgy érezte, eljött az ideje, hogy változtassanak ezen.

A változások újabb bizonyítékára később, az első világháborúban elszenvedett vereség után került sor. A trianoni békeszerződést (1920) követően Magyarország területének kétharmadát a szomszédos országokhoz csatolták. A magyarországi zsidóság mintegy fele Erdély, Felvidék és Kárpátalja, új országok polgára lett. Újdonsült hovatartozásuk ellenére továbbra is a magyar kultúrához tartozónak érezték magukat. Trianon után olyan kiterjedt politikai, szervezeti és főleg cionista tevékenységbe kezdtek, amelytől korábban, magyar állampolgárként tartózkodtak. A Magyarország új határain belül maradt hittestvéreik pedig folytatták a háború előtti évek struccpolitikáját. Visszatekintve elmondhatjuk, hogy ez a későn, a húszas években felszínre törő zsidó identitás elfojtott nemzeti érzelmekről tanúskodik, amelyek már a század elején is léteztek a zsidó közösségekben, de a „közbéke” kedvéért nem kerültek felszínre.

A szervezett csoportos út története egy addig leplezett zsidó tendenciát tükröz, amelynek kifejezése a Magyarországon uralkodó légkörben problematikus és méltatlan lehetett. Egy a neológok körében formálódó újfajta gondolkodást, útkeresést tükröz: a zsidóságon belüli kapcsolatok és identitásuk elmélyítését szolgálta. A szentföldi úton megtalálták zsidó gyökereiket, megfigyelhették a nemzeti otthon újjászületésének kezdeteit, és büszkén szemlélhették a zsidó nép feltámadását.

Ami Kedemnek köszönjük a szentföldi útról készült albumból válogatott képeket. https://www.authorstream.com/Presentation/amikedem-2374610/

Héberből fordította Lipkin Melinda


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

- Hirdetés -