Engem a tel-avivi tengerparton ért az államalapítás napján szokásos légi parádé. A fotóimhoz a pátoszaim gyors leltárát kapcsoltam.
Az a legfontosabb, hogy tudunk-e ünnepelni.
Tudunk-e a sorsunkra büszkén felfelé nézni.
Vagy csak földre szegezett szemmel, gyűlöletbe fordulva.
Abban a másik országban mindig megpróbáltam patetikusan gondolni a hazámra, a sorsunkra a jeles napokon. Az idegen hatalom által ránk erőszakolt ünnepek idején nem sikerülhetett, de a valódi megemlékezéseinket széthazudó kormányzatok alatt sem jött össze soha egy könnycseppnyi pátosz sem.
Itt Izraelben próbálnám elkerülni az emelkedettséget, de nem lehet. A tavaszi állami ünnepek dramaturgiája mindig meghozza a katarzist. Kezdődött a holokauszt emléknapjával. Álltunk egy percig a sziréna-szóban, az egész ország.
A veszély!
Nem tudok erre a hangra másként gondolni, szeretném pedig elhinni, hogy nincs már a világban az az embermilliókat elpusztító erő. Nehéz.
Egy hétre rá azokért szólt a sziréna, aki Izrael honvédő háborúiban estek el. Egy napig gyászzenék, hazafias dalok szóltak a rádióban. Ugyanúgy, mint a soá napján, minden izraelinek van halottja, akire ilyenkor gondol, ha más nem, egy ismerős név az ünnepségen felsorolt ezrekből.
De a pátosz akkor ragadott magával, mikor este kiment ez az ünnep is, a hősök emléknapja, és azonnal minden visszafordult a mindennapok optimizmusába.
Az emléknapokon félárbocra eresztett zászlók most büszkén szálltak fenn.
Az Államalapítást ünnepelte mindenki partikon, baráti, családi összejöveteleken, hajnalig. Másnap meg piknikkosárral elindult a tengerpartra, a dombtetőre, vagy kiült az erkélyre, és várta a repülők tiszteletkörét. Minden izraeli település felett megjelentek a gépek pár percre.
Engem a tel-avivi tengerparton ért az államalapítás napján szokásos légi parádé.
Zászlók lengenek, és mindenki felfelé néz. Várjuk a gépeket.
Aztán a parányi masinák áthúznak az égen felettünk, éppen úgy, mint a Remény – HaTikva – a rosszabb napjaink felett.
De felemelt fejjel várjuk és nincs csüggedés akkor sem, amikor éppen ponttá válik a horizonton.
Ez az ország – Izrael – büszkén viseli a sorsát, a gyászokat, és a győzelmeket is. A túlélést és a születést.
Zászlók lengenek, a gyerekek szívet rajzolnak a sétány betonjára, a repülők pedig az égre.
Fotók: Silló Sándor / Izraelinfo
Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
