Avigdor Hameiri – a héber film egyik úttörője

Avigdor Hameiri 1890-ben született Feuerstein Avigdor néven Ódávidházán vallásos családban. Gyermekkorában elvesztette anyját, ezért nagyapja mellett nevelkedett. Nagyapja tanította héberre, megismertette a Bibliával, beavatta gazdasága pénzügyeibe is. Avigdor a héderbe és a falu állami iskolájába is járt, később a hajdúböszörményi és a pozsonyi jesivában, majd a budapesti Rabbiképző Intézet mellett működő gimnáziumban tanult. Írói karrierjének kezdete a Hamicpe című, Krakkóban megjelenő héber hetilapban közölt első verse. Hamarosan több versét is kiadta a Haschiloah című odesszai héber folyóirat. Cikkeit a berlini héber hetilap, a Hacefira közölte. Első héber nyelvű verseskötete 1912-ben jelent meg Budapesten. Magyar nyelvű újságokba is írt publicisztikai cikkeket, szépirodalmi munkákat (írói álneve Kova Albert), és részt vett a cionista mozgalomban. A mozgalom keretében alapítottaBudapesten a Hajehudi című, héber nyelvű újságot.

Amikor kitört az első világháború, besorozták az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe, és a keleti frontra került. 1916-ban orosz fogságba esett, és 1917-ig egy szibériai táborban tartották fogva. Csak az orosz forradalom kitörése után szabadult. A háborúban és a fogságban átélt élményeit, emlékeit novellákban, versekben, színdarabban és két regényben (A nagy őrület, 1929, A pokol legalján, 1932) fogalmazta meg.

Szabadulása után Odesszában Haim Nahman Bialik irodalmi köréhez tartozott. 1921-ben Makszim Gorkij közvetítésével és a velük tartó Bialik erőfeszítéseinek köszönhetően írótársaival (Csernihovszki, Drujanov és mások) a Szentföldre alijázhatott (ehhez csoportjuk Lenin külön engedélyét is megkapta). Feuerstein Tel-Avivban telepedett le, egy évvel később Hameirire változtatta a nevét. A Haarecnél helyezkedett el, és a magyarországi kávéházak irodalmi-politikai kabaréinak mintájára 1927-ben megalapította a Hakumkumtársulatot. Két előadás után a kabaréból megszületett a dalokat és szkeccseket színre állító első izraeli szatirikus színház. Kezdetben hetente egyszer játszottak, az előadásokra csaknem ezer néző gyűlt össze. A darabokat Hameiri írta. Egy évvel később a színészek egy része kivált a társulatból, és új szatirikus színházat alapított Hamatatenéven. A két társulat pár hónapig párhuzamosan működött, de Hameiri hamarosan kénytelen volt feloszlatni a Hakumkumot.

Hameiri számtalan szerteágazó témával foglalkozott, és termékeny alkotónak bizonyult. Irodalmi folyóiratokat szerkesztett, könyveket, színdarabokat fordított héberre, verseket, publicisztikát, darabokat, forgatókönyveket, szkeccseket, dalokat, gyermekirodalmat is írt. Irodalmi munkásságát számos rangos elismeréssel jutalmazták, elnyerte többek között a Bialik-díjat (1927), az Usziskin-díjat (1962) és az Izrael-díjat (1968).

Irodalmi munkássága mellett Hameiri az izraeli filmművészet úttörői közé tartozott. Az első héber nyelvű animációs film forgatókönyvét és feliratát írta (1931). A filmet a Baruh és Jichak Agadati testvérpár készítette, akik sokoldalú kulturális tevékenységük mellett szintén az izraeli filmművészet úttörői közé tartoztak. A filmet Arje Navon karikaturista rajzolta. A film egy Tel-Avivban kóborló jemeni fiatal kalandjain keresztül mutatja be az ország megújuló arculatát. A filmet rövid ideig az első tel-avivi moziban, a némafilmeket vetítő Édenben játszották.

Néhány év múlva Hameiri megírta az első ereci hangosfilm, az Ez a föld (1935) forgatókönyvét. Ekkor már a kibontakozó izraeli filmgyártás befolyásos alkotói közé tartozott. Egy évtizede írt már filmkritikát és cionista szervezeteknek vagy magánmegrendelésre forgatókönyveket. Baruh Agadati, a sokoldalú művész (tánc, film, festészet, színház) rendezte az Ez a föld című filmet, ez volt az első mű, amelynek minden munkálatát Erecben végezték. Az ötvenperces alkotás az első alijától, a 19. század végétől a harmincas évekig mutatja be az olék életét az új településeken.

A harmincas-negyvenes évek cionista filmgyártása sematikus művészet volt. Az ereci filmipar fejlődése összefonódott a cionista mozgalommal, bizonyos tekintetben kiszolgálója volt. A filmek a cionista törekvéseket, a halucok munkáját, az ország, a táj felvirágoztatását helyezték előtérbe.

Az erec-izraeli filmet sokan a jisuv követének tekintették, a diaszpórában hasznos és hatásos társadalmi és politikai propagandaeszköznek. A bemutatott filmek valóságként ábrázolták alkotóik szemléletét múltról és jelenről, de ahogy a sematikus művészettel lenni szokott, nem a valóságot mutatták be, hanem az adott társadalom ideológiai szemléletét, vágyait és törekvéseit: a való világ helyett a megálmodott, a vágyott világot. A nemzeti ügy mindennél előbbre való volt. A legtöbb film szépített valóságában az „új zsidó típus”, az életerős fiatal építi az országot, sikert sikerre halmoz. A filmekben a halucok nehéz fizikai munkát végeznek a mezőgazdaságban vagy az építkezéseken, különleges fizikai adottságukat önfeláldozó módon a nemzeti célok érdekébe állítják. Ez az aktív típus a közösségi élet különböző formáit is sikerrel szervezi meg. Az ereci tulajdonságokkal felruházott filmhős mellett a cionista vezetők a haluctársadalom szellemi életének ideálját, a felvilágosult zsidó parasztot is igyekeztek megformálni. A filmek többségében a mezőgazdasági településekévolt a főszerep. Ez azonban inkább az ideológiai szemléletet, mintsem a valóságot tükrözte. A városi élet és a diaszpórából hozott, könnyűnek látszó foglalkozások mindvégig hangsúlyosan jelen voltak az erec-izraeli valóságban. A filmekben bemutatott mitikus ereci típus fantáziakép volt, hiányzott belőle az ole társadalom eltérő kulturális adottságainak jelzése, és csak a kisebbséget jelentő, az Erecben született fiatalokat képviselte. És mégis, ennek a mitikus figurának kulturális, önképformáló és nevelő hatása a fiatalok és az újonnan érkezők számára meghatározó volt. A filmek többségéből hiányzott a szatíra, és eltussolták a társadalmon belüli különbségeket. A sokszínű ereci valóság ábrázolásának helyére a közös jelképek kerültek, és az „új zsidó típus” egységes társadalmának illúzióját sugallták. Az ereci szervezetek pedig a mitikus látomást valóságként ábrázolták.

Az Ez a föld egyrészt megfelel ennek a szemléletnek, másrészt eltér tőlük. A film dokudráma. Agadati megvásárolta Jaakov Ben-Dovnak, az ereci filmgyártás egyik atyjának a filmarchívumát, és felkérte Hameirit, hogy olyan forgatókönyvet írjon, amelyben felhasználja a nála összegyűlt filmanyagot. Hameiri forgatókönyvébe bekerültek az 1917 és a harmincas évek eleje között forgatott Ben-Dov–filmek és -híradók, az Agadati fivérek 1931-ben felvett híradói és a film számára forgatott új, részben dokumentum, részben játékfilmjelenetek.

A film számos hősiességet, teljesítményt, sikert mutat be, de a középpontba azokat a fiatalokat állítja, akik azért jöttek, hogy megváltoztassák a zsidó nép sorsát. A film központi gondolatai a korszak más filmjeihez hasonlók. Az első kockák címsora azt ígéri, hogy bemutatja „a nép újjászületését”. Bár az alkotásba megrendezett jelenetek is bekerültek, a feliratok szerint ezek autentikus képét adják az országnak és lakóinak. „Ez nem színjáték, játékfilm, ez nem drámai fordulatokban bővelkedő történet, hacsak annyiban nem, hogy drámai élethelyzeteket mutat be, a hősök kopár környezetüket varázsolják élő és virágzó természetté.” Ahogy a korszak más alkotásaiban, a feliratok ebben a filmben is azt sugallják, hogy a halucok építőmunkájának gyümölcsét az arab lakosság is élvezi. Az Ez a föld filmes eszközökkel fejezi ki a cionista gondolatot: „a hazátlan nép” visszatérését „a népét nélkülöző hazába”. A nyitójelenetben Erec-Izrael kietlen sivatag, egy tevekaraván lassan bandukol: „homokdűnék, rókák lakta romok, sakálüvöltés és az átkok átka: a pusztító szárazság” képét mutató tájban. Ide érkeznek meg az első olék, és énekszóval kísérik a faültetést a pusztaságban. Ezek a jelenetek, ahogy a korszak legtöbb filmjében, a kollektíva jelentőségét hangsúlyozzák: a kamera a csoportra közelít, és hosszan elidőzik a talajt uraló lábakon. A következő jelenetben ötven évet előreugrunk, a munkájuk gyümölcsét, az ötvenéves jubileumát ünneplő virágzó Rison-Lecionba.

Számos jelenet ábrázol vagy idéz fel eseményeket a fiatal jisuv életéből: többek között Tel-Aviv alapkőletételét és fennállásának huszonötödik évfordulóját, a Balfour-deklarációt, a brit hadsereg zsidó alakulatait, az első palesztinai főkormányzó, Herbert Samuel érkezését, a Jeruzsálemi Héber Egyetem ünnepélyes megnyitását, az első héber város, Tel-Aviv építésének és a fejlődő településeknek a különböző időszakait. A földeken hórát táncoló halucok zárójelenete visszautal a korábbi, szélben lengedező kalászokat pásztázó képsorra, miközben felcsendül az Izrael népe él című dal. A korszellemnek megfelelően a kamera nem az egyes táncosokra közelít, hanem a csoport egészére. A táncoló lábak erdeje felerősíti a nézőben a kalászokkal jelzett párhuzamot a sikeres egyéni sorsok és a virágzó természet között. A feliratok szerint az építkezés hatalmas szimfóniáját látjuk, települések, falvak, városok nőnek ki a földből. Ahogy a korszak más filmjeiben, az épülő-fejlődő országot bemutató képsorokat itt is kiegészítik a nyugati gépesítés eszközeit, például az öntöző- és tejgazdasági berendezéseket használó jelenetek. A film ezzel hangsúlyozza, hogy az elmaradott Kelet a nyugati technológia segítségével fejlődhet. Más filmekhez hasonlóan testedzést, tornát bemutató képsorok is kerültek a filmbe, az új típus, a sportoló zsidó a diaszpóra gyenge és vékony sztereotip figurájának antitézise volt. A film számos alkalommal lép át a múltból a jelenbe, hogy éreztesse a cionizmusnak köszönhető hatalmas változást.

A filmben jelzett motívumok, az alija, a zsidó nép, a forradalmiság, a halucok központi szerepe, Erec jelentősége, az ingadozás a cionista eszme megvalósítása és kritikája között Hameiri verseiben és prózai műveiben is megjelennek. És mégis, ez a film kivétel a harmincas-negyvenes évek filmművészetében, mivel nemcsak sikereket és egy idealizált valóságot mutat be, hanem a kegyetlen körülményeket, az éghajlattal folytatott küzdelmet, a betegségeket, az elhagyatottságot és az elkeseredést is. Nem kizárólag a közösségről, hanem az egyén nehézségeiről is szó esik, sőt a mezőgazdasági települések és a városok ellentétéről is. Az Ez a föld az életet és a halált is ábrázolja. Az egyik jelenetben egy földjét művelő haluc egyszer csak összeesik és meghal, eggyé lesz a termőfölddel. Egy másik epizódban egy maláriával viaskodó férfi a halálos ágyán utolsó erejével szózatot intéz zokogó kedveséhez, és ezzel rávilágít a korabeli cionizmus egyik égető problémájára: akik nem tudnak megbirkózni a nehézségekkel, visszatérnek szülőföldjükre. A haldokló férfi így kérleli kedvesét: „Ne hagyjátok el síromat, ne hagyjátok el házamat!” A temetők, a halucok sírja nem megszokott a korszak filmjeiben,és figyelmezteti a nézőt, hogy nem csak néhány esetről van szó. Egyes jelenetek kitérnek a városok és települések között feszülő különbségekre is. Egy haluc például azon morfondírozik, hogy hol a helye a városoknak a cionista forradalomban. Apái nemzedékekre visszamenően a boltjukból éltek, de ha Erecben a föld művelője lett, mi szükség lehet újabb városi gettóra? Barátja, a munkavezető csitítgatja, és elmagyarázza neki: „A város az ipar, a kereskedelem, a kézművességés természetesen a kultúra központja.” Meghívja barátját, hogy látogassanak el az első zsidó városba, az élettel teli, pezsgő és zsúfolt Tel-Avivba. A film végül mégis a halucok munkája mellett teszi le a voksot. A munkavezető szigorú monológja a városi életforma hátrányairól szól:

Íme, barátaim, megnéztük a várost. Láttuk jó oldalát, az ipart, a kereskedelmet, a kézművességet és a kultúrát. Ez mind szép és jó. De láttuk a város rossz oldalát is. Láttuk az átkozott diaszpóra élősködőit. A kávéházakban üldögélnek, és áruba bocsátják a nép testét-lelkét. […] Láttuk a céltalanul lődörgő ifjúságot […], lelkük tátong az ürességtől. […] Én mondom nektek, barátaim: nem jó ez így! Rothad a város, rothad! […] Fiatalok […], hagyjátok el a várost! A tágas mezők, a földek várnak ránk. Menjünk, barátaim, menjünk!

Innentől kezdve a film végéig csak a földeken folyó munkát látjuk, jelezve, hogy a munkavezető kiáltványa visszhangra talált. De a korszak más filmjeivel ellentétben az Ez a föld számba veszi az ellentmondásokat, a véleménykülönbségeket, a bizonytalanságot, amely Erec-Izrael korai történetét végigkísérte, és hozzátartozott az ott élők mindennapjaihoz.

A filmben felvonultak a korszak ismert színészei, többek között Smuel Rodenszki, Rafael Klacskin, Meir Teomi és Bezalel London.

A filmbemutatót izgatott várakozás közepette a tel-avivi Mugrabi moziban tartották 1935. február 3-án. Több filmkritikus már a film vetítése előtt beszámolt az első héber hangosfilmről. A bemutató után elismeréssel nyilatkoztak arról, hogy a szegényes eszköztár ellenére sikerült a film. Hangsúlyozták, hogy az első ereci hangosfilm héber nyelvű, és sarokkő a formálódó héber kultúrában. Egyes kritikusok elmarasztalták a filmet, mivel Tel-Aviv modern, nyüzsgő nagyvárosként jelenik meg, de a vidéki élet fensőbbségét hirdeti; kifogásolták a színészek játékát, és hiányolták a különböző forrásokból származó filmrészletek között a kapcsolatot. Az eredeti kópia elveszett, de részletek megmaradtak Baruh Agadati hagyatékában, ezekből készült Jaakov Gross szerkesztésében a Spielberg zsidó filmarchívumban található változat. A film egyes részletei felbukkantak Baruh Agadati A holnap tegnapja (1964) című filmjében.

Hameiri 1970-ben hunyt el. Halála után utcát neveztek el róla Ramat-Ganban és Haifában, nevét viseli egy tér a Jeruzsálemi Héber Egyetem bejáratánál, és egy ösvény a botanikus kertben. Az ösvényen helyezték el az emlékkövet, amelyre a jeruzsálemi Har-Hacofimról szóló híres versét vésték.

Héberből fordította Kelenhegyi Andor

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com