Nincs válság, fáradtság van. Valami vírus lehet ez megint, nem tudok felkelni időben vasárnap, Drort kérem meg, hogy vigye el a gyerekeket iskolába és óvodába. Mielőtt visszafekszem aludni, üzenetet írok a dolgozóba, hogy ma ne várjanak.
Jobb lesz nekem ma itthon, a csöndben, egyedül. Délelőtt kifekszem az erkélyre a függőágyba, boldog vagyok, hogy most pár órára nem akar tőlem senki semmit, a betegség felemel.
A kelet felé néző erkélyünktől két háznyira építkezés zajlik már lassan egy éve, a hatvan éves házra felhúznak két új emeletet. A betonszerkezet a mi emeletünk magasságában nyúlik az égbe, majd integetünk az új lakóknak az ablakból. Igaz, lehet, hogy nem fogjuk megvárni azt a két-három évet, ami ehhez még hátravan, mert a mi újabb építésű házunkban is építkezésre készülnek a lakók a második emeleti néni kivételével, aki eddig sikeresen megvétózta a bővítés tervét. Egyelőre az ő aláírása hiányzik az emeletráépítéshez és a lakások bővítéséhez. Új szobát is ígér a kivitelező a négyszobás lakásokhoz, vagyis betonkockát, amely megvéd, ha bombatalálat éri a házat.
A néni nem írja alá, hogy nyolcvan évesen új lakásba költözzön ki tudja hány évre, amíg a régi lakásához hozzáépítik az új szobát, teljesen megértem, Drorral hosszú életet kívánunk neki. Ha minden jól megy, a következő öt évben nem kell elköltöznünk innen, vagy legalább addig, amíg az utca átellenében álló két rakevet-panelházat ledózerolják, na majd akkor keresünk új otthont, ami már átesett az átépítésen, és lehetőség szerint a szomszédai is, ha találunk ilyet. Az építkezésről hírt adó táblát már három éve nézegetem, úgy saccoltam, hogy jövőre kezdik a munkát, aztán hirtelen felgyorsultak a dolgok. Sajnos a déli irányban mellettünk lévő házban is építkeznek, a ház oldalából nőnek ki az új szobák, végig mind a három emeleten.
A kétfelől zúgó légkalapács zajában alig hallom a fülhallgatóban Nir kedvenc podcastját, a Szipur iszraelit. Egy nő beszél, aki tizenhárom évesen a kezébe vette az életét és elköltözött otthonról, otthagyta a haredi életet, és gyakorlatilag a jeruzsálemi utcán élt. Ma ügyvédnő két gyerekkel. Erős történet, a keveseké, akiknek sikerült visszatérniük a normatív életbe. A történet elgondolkodtat, hogy vajon az irodai munkáim és a család mellett lenne-e erőm arra, hogy visszamenjek az utcagyerekekhez, akikkel pár éve együtt dolgoztam. Ott volna-e a helyem, de felülvizsgálom a hirtelen rám törő vágyat a változásra, és azt kérdezem magamtól, hogy nem előremenekülés-e ez a válságtünetek kezelése helyett? Ki mondja meg, hogy félrevisz-e az ösztön vagy jó irányba, az életprogramom felé, ami elől tovább már nem térhetek ki?
Egyelőre úgy képzelem, hogy nem kell feladnom semmit az újért, és a már így is energiadeficites hétköznapokat megterhelhetem az új kihívással. Dror támogat, de azt ajánlja, hogy mondjak le az egyik félállásról, ha új munkát vállalok. Praktikus tanács, olyan, amit azonnal meg kell fogadni, de én egyelőre kivárok.
Kedden Nadavot viszem az uszodába munka után, hetente jövünk, és szeretem, hogy a kétéves gyerekemnek már van tanár nénije, akire vagy hallgat vagy nem, de aki mindenesetre jelen van az életünkben. Hátukra fordítjuk a gyerekeket, Nadav nem hagyja, aztán meggondolja magát, a víz alatt tartom a hátát, ő a mennyezetet nézi, most ráérzett valamire. Az öröm pillanatai.
Szerdán kilencre érek oda az edzésre, marad nettó másfél óra koncentrált mozgás, amikor végre nem a fejem működik, hanem a testem, fáradtan érkezem az edzésre, de feltöltődve megyek haza. Újra nehéz lesz kimászni az ágyból holnap, de megérte.
Aztán a szombat újra az Ein Lavan forrásnál talál minket, Jeruzsálem tengerénél, vagyis az állatkert melletti domboldalon lévő két medencénél. Már évek óta nem találkoztam az állatokat itató arab fiúval, aki szamárról terelte az állatait, egyre jobban uszoda-hangulatúvá válik a hely, hangfallal érkező fiúkkal és bikinis lányokkal. Jókor kell érkezni, amikor ők már mennek, szombaton öt óra után vagy hétköznap estefelé. Hat órakor Rafié az egész medence, Nadav is kedvet kap, hogy kipróbálja magát a vízben, ugrik és apjába kapaszkodik a vízben, boldog. Szép lezárása a nap a hétnek, amikor a következő hét feladatait is el tudom felejteni, és nem azon jár a fejem, hogy ki találta ki, hogy tenét kell vinni savuotkor az iskolába és az óvodába, amiről azt sem tudom, hogy pontosan micsoda, és azt pláne nem, hogy hol lehet beszerezni.
