Reich Irén választása: „Örök nevet adok neki”

Egy ország emlékezik: „mindenkinek van neve”

Izraelben niszán hónap 27-én napnyugtával kezdődik el és másnap este ér véget a holokauszt mártírjainak és hőseinek emléknapja (héberül Jom Hasoá). Ezen a nemzeti gyásznapon a holokausztban meggyilkolt zsidó áldozatoknak állítanak emléket, a szórakozóhelyeket bezárják, országszerte megemlékezéseket tartanak. A központi szertartásokat, ezen belül a „Mindenkinek van neve” megemlékezést, amely Izrael állam elnöke és miniszterelnöke, valamint közszereplők, túlélők és azok gyermekei, családjai jelenlétében zajlik, a jeruzsálemi Jad Vasem holokausztmúzeumban tartják, ezt élőben is közvetítik. (A jad vasem jelentése: emlék és név, „Örök nevet adok nekik, amelyet nem lehet eltörölni” – Ézsaiás, 56. fejezet.) A központi ünnepség során minden évben hat túlélő életútját, személyes megmenekülését bemutatva egy-egy fáklyát gyújt meg, amelyek a hatmillió meggyilkolt zsidót jelképezik.

Idén, 2022. április 27-én Naftali Bennett beszédét egy különösen megrázó, és eddig ismeretlen történettel nyitotta meg. Egy, a Jad Vasemben leadott emléklapot mutatott be. A holokausztmúzeumnak megalakulása óta egyik legfontosabb feladata ezeknek az úgynevezett „tanúságtételi lapoknak” az összegyűjtése volt, amelyeken a soá idején meggyilkoltakról adtak be hozzátartozók, szemtanúk adatokat az évek során. Így tudjuk megőrizni azoknak a zsidó áldozatoknak az emlékét – és nevét –, akik egyébként nyomtalanul tűntek volna el a holokauszt poklában.

Bennett beszédének központi témája a holokauszt egyediségének, és annak más tragédiákkal össze nem hasonlítható voltának kiemelése volt, mivel

a történelem során nem volt példa egy nép – az európai zsidóság – szisztematikus, ipari, előre megtervezett és végleges célú megsemmisítésére.

Csak azért, mert zsidónak – héberül jehudi – születtek. A miniszterelnök elmondása szerint ez mintegy beépült a zsidó génekbe, Izraelnek pedig nincsen más választása, mint hogy „kiálljon a sorsáért, saját magára hagyatkozva legyen erős, és soha ne kelljen bocsánatot kérnie létezéséért és sikereiért”.

Bennett a beszéd legelején felolvasta egy emléklapon szereplő áldozat adatait: családneve – Reich, utóneve – nincs jelölve, születésének és halálának helye – Auschwitz, élt – fél órát, halálának körülményei – elvették az anyjától, a lapot benyújtotta – az anya, Irene Reich.

Reich Irénről mindent!

A Reich család megdöbbenve és meghatva értesült az izraeli médiából, hogy az izraeli miniszterelnök egy Reich Irén által benyújtott emléklapot tartott a kezében és olvasott fel.

Azért volt olyan mély a megdöbbenésük, mert nemcsak hogy nem tudtak a 2001-ben a Jad Vasemhez beadott dokumentum létezéséről, de

még számukra is alig ismert az Irén által féltve őrzött, szinte soha nem említett történet a kislánya születéséről.

Hogyan jutott mégis a múzeumba ez az emléklap? Mint megtudtuk, Bennett kezébe úgy kerülhetett, hogy az utóbbi időben izraeli holokausztoktatók pedagógiai, szemléltetési célra, kutatásokra használják ezt a relikviát.

Az Izraelinfo.com felhívására barátok, családtagok és szakértő genealógusok segítségével sikerült felkutatni és bemutatni azokat a dokumentumokat, amelyekből Reich Irén magyarországi eredetéről, közvetlen családjáról, férjéről, Lipótról, a holokauszt idején megjárt útjáról az archívumok segítségével közvetlen, személyes adatokat lehet összegyűjteni.

Egy személyes beszélgetésből kiderült az is, hogy egy közeli, Izraelben élő családtag már évek óta dolgozik a családfa felkutatásán és összeállításán. Most ő is hozzátehette az elpusztított csecsemőt Irén ágához.

Az összegyűjtött információkból megtudtuk, hogy Irén és férje is túlélte a holokausztot, együtt – viszonylag rövid magyarországi tartózkodás után – 1950-ben kivándoroltak Ausztráliába. Ekkor már velük volt közvetlenül a háború után született leányuk, Katalin (Kathy) is, aki az Auschwitzban megölt anyai nagymamája után kapta a nevét.

Végül Kathy és fia, Mark (Franks) elérhetőségét is megkaptuk, de addigra már ők is értesültek az angol nyelven megjelent cikkünkről és a felhívásunkról, hogy személyesen is megismerhessük Reich Irén történetét. Kathy és Mark készségesen beszéltek Irénről, aki 94 évesen, 2014-ben hunyt el.

Egy család sebei

Kathyval telefonon beszélhettem. Melbourne-ből hívott fel egy vasárnap reggel, szinte régi ismerősként kérdezgetett engem is magyar, holokauszttúlélő őseimről, foglalkozásomról, a mai magyar politikai viszonyokról, és hogy miért maradnak mégis ott a szüleim, és persze a családról, a gyerekekről. Bár nem tökéletesen, de ért, beszél még magyarul – végül angolul beszélgettünk.

Sokszor elsírta magát a szülei emlékét, Irén hosszú, tartalmas életét felidézve.

Kathy mindenekelőtt visszaemlékezett arra, hogy amikor 18 évesen a gimnázium befejezése után szüleivel rokonlátogatóba Európába utaztak, Izraelbe is ellátogattak. Ekkor emlékei szerint elmentek a Jad Vasem múzeumba. Ott, Irén mellett állva hallotta édesanyját először – és utoljára – a megölt babáról beszélni. Emlékei szerint egy múzeumi dolgozónak mondta el Irén a szülés történetét – és a nevet, amit a csecsemőnek adott: Jehudit.

Ezután soha, egyetlen szóval sem említette lányának ezt a túlságosan fájdalmas történetet. Irén nem mondott el semmit arról, hogy a koncentrációs táborban vajon tudtak-e a terhességről, segítettek-e neki a szülésnél, milyen körülmények között szült, semmit.

Kathy pedig többé nem tudta rávenni magát arra, hogy újra rákérdezzen, elmeséltesse a szülés történetét anyjával.

Nem volt ez különleges viselkedés a családban, hiszen sem az apja, Lipót, sem az anyja soha nem meséltek egyetlen lányuknak korábbi, magyarországi életükről, de arról sem, min mentek keresztül és hogyan, hol élték túl a holokausztot.

A Reich család és Kathy sem ment vissza többé Magyarországra a kivándorlás, 1950 óta.

Kathy még arról sem tudott, hogy végül anyja 2001-ben Melbourne-ben beadta az emléklapot a jeruzsálemi múzeumba. Ezen nem szerepel a kislány személyneve.

Nem tudta meg tehát anyjától, hogyan titkolhatta el a szelekció során a terhességét – noha már az ötödik hónapban járhatott, amikor Auschwitzba érkeztek. Arra viszont emlékszik, hogy később, amikor ő megszületett, Irénnek a szülés után komoly orvosi problémái voltak, kórházba került, és nem tudta őt szoptatni – ami valószínűleg az auschwitzi szülés következménye volt.

Kathy részletesen elmesélte azt is, hogyan került a Reich család Ausztráliába. Mivel a hosszú hajóúttól az anyja nagyon rosszul volt, és nem volt ereje tovább utazni, más kivándorló magyar zsidó családokkal ellentétben végül nem Sydneyben, hanem Melbourne-ben telepedtek le. Így a helyi magyar közösséggel kevés kapcsolatuk maradt fenn az évek során, Lipót – jiddis tudása folytán – inkább a lengyel bevándorlókkal barátkozott.

Irén a háború után Ausztráliában új életet kezdett családjával, keményen dolgozott a megélhetésért, és lánya szerint nagyon boldog házasságban élt Lipóttal.

Sikeresek voltak, jól alakult az életük: Lipót első munkahelye egy autógyárban volt, Irén pedig éjszakánként varrt. Lassan összegyűjtöttek annyit, hogy egy saját házat vásároljanak. Ott albérlőket tartottak, akikre Irén főzött, s később már egy teljes panziót üzemeltettek. Kathy szülei ügyes üzletemberek voltak, sikeresen forgatták a vagyont, ingatlanokat vettek, így lányukat a legjobb zsidó magániskolába írathatták. Otthon egymás között pedig továbbra is mindig magyarul beszéltek. Amikor Kathy iskolába került, a tanárok „meg is rótták”, amiért nem tud eléggé angolul.

Nem a múlt – a jövő!

Kathynak – aki ma is könyvelőként dolgozik – Ausztráliában két gyermeke született, Gabi és Mark, tőlük pedig nyolc unokája van – ők mindannyian héber nevet kaptak. Irén nagyon családcentrikus volt, imádta unokáit, és mindig büszke volt a családjára.

Reich Irén közvetlen családtagjai – a szülein kívül – túlélték a holokausztot: három fiútestvére visszajött a koncentrációs táborokból, de nem tértek vissza Magyarországra. Kathy elmondása szerint a Reich testvérek hasonlítottak egymásra abban, hogy nagyon pozitív hozzáállású, keményen dolgozó emberek voltak, akik új, teljes életet tudtak kezdeni a holokauszt után. Irén mindegyikükkel szoros kapcsolatot ápolt, és nemcsak vendégül látta, de ha kellett, anyagilag is segítette őket. Abban is hasonlítottak – meséli Kathy –, hogy bár a nagy távolság ellenére is közeli kapcsolatban voltak, és évente többször meglátogatta őket Európában – még kérésére sem voltak soha hajlandóak részleteket elárulni arról, hogy miken mentek keresztül a háború alatt.

Irén haláláig aktív, kiegyensúlyozott, érzékeny és figyelmes ember volt, tiszta, komoly elmével, univerzális érdeklődéssel.

A miniszterelnöki megemlékezésről hallva többen felhívták Kathyt Izraelből is, otthonról is, sokan közülük még ismerték és tisztelték Irént. Melbourne-ben Irén nem egyszer bejelentkezett, amikor holokauszttúlélők tanúvallomásait jöttek gyűjteni, többek között a Spielberg filmarchívum projektbe is – de Kathy szerint végül nem bírt elmenni tanúságtételt tenni.

Még a holokauszt témájú filmeket, tévéműsorokat sem volt képes megnézni.

Férje, Lipót mélyen vallásos családból származott, maga is hívő, zsinagógába járó ember volt. Irén fiatal korában a szülőhelyén, a Felvidéken komoly szervezettel rendelkező Betár cionista szervezet tagja volt, férje pedig a vallásos-cionista Bnei Akiva csoporthoz tartozott. Ausztráliában Kathy ma nem él vallásos életet, de a gyerekei és az unokái igen. Irén vitte el unokáját, Markot a melbourne-i Bnei Akiva csoportba is. Mark unokájával különlegesen jó kapcsolata volt Irénnek. Amikor megözvegyült, a tizenéves Mark sokat járt hozzá, nála töltötte a péntek estéket és a szombatot is. Irén és az unoka nagyon közel kerültek egymáshoz, sok mindenről beszélgettek a futballtól a politikáig.

Markkal is felvettem a kapcsolatot. „Őszintén szólva az a nap, amikor a beszéd elhangzott, sőt, a következő hét is nagyon felkavaró volt. Valaha ez egy privát családi történet volt, amely hirtelen nemcsak nyilvánossá vált, de egyben felidézte a nagymamám emlékét, hiányát és az utána való vágyakozást, és bizonyos értelemben arra kényszerített, hogy újra átéljük az ő szenvedését. Nem vagyok benne biztos, hogy (Irén) szerette volna, hogy publikus legyen a története, mivel soha nem beszélt róla mások előtt. Mindig sok erőt merítettünk belőle, kaptunk tőle” – osztotta meg a megemlékezés utáni érzéseit, és így folytatta:

„Nekem elmesélte, mi történt vele közvetlenül a szülés után. Azt mondta,

Dr. Mengele jött be hozzá, hogy megvizsgálja az egészségi állapotát.

Ha nem lett volna elég erős a munkához, megölték volna. Egy hadianyaggyárban dolgozott. Elmesélte, hogyan ugrott le a priccsről, hogy bebizonyítsa erejét és munkaképességét, és ez mentette meg az életét. Egyébként később találkozott a bátyjával a gyárban. Annyira meglepődtek egymás láttán, hogy a fivére hüvelykujja beleszorult a gépbe, és megsebesült. Ez ólommérgezéshez vezetett, ami már elkezdett felfelé menni a karján. Egy rokonszenves őr a szülővárosukból elintézte neki, hogy orvosi kezelést kaphasson.” Arról, hogy nagyanyja 50 évvel később mégis beadta az emléklapot a múzeumba, Mark ezidáig nem is tudott.

Mind Kathy, mind Mark külön kiemelték, hogy a szüleik igyekeztek Izraelt az életük részévé tenni, a zsidó állam szeretetére és támogatására nevelték őket. Többször jártak Izraelben, itt élő családtagjaikkal is szoros a kapcsolatuk,

a legfontosabb családi eseményeket – bar micva, esküvő – Izraelben tartja a család.

De a Reich házaspár nagyon aktív volt a helyi zsidó közösségben is, Irén tagja volt az ausztrál National Council of Jewish Women egyesületnek (a NCJWA egy zsidó feminista szervezet), ahol izraeli célokra szerveztek összejöveteleket és adománygyűjtéseket.

Egy privát történet – nagyanyáink története

Amikor több mint 80 évesen, szinte egy egész élet hallgatása után Irén úgy döntött, hogy mégis emléket állít történetének, és beadja a Jad Vasem múzeumba az újszülött adatait – legyőzte a benne lévő hallgatás erejét, talán a szégyenérzését, és a saját, legintimebb személyes történetét örökre nyilvánossá változtatta. Ahogyan Mark is kiemelte, ebből az erőből mindannyian tanulunk.

Sem a Reich család, sem a genealógusok nem jutottak semmilyen további érdemleges információhoz az archívumokból a szüléssel, a baba sorsával kapcsolatban. Azt tudjuk biztosan, hogy sok ezer magyar zsidó nőhöz hasonlóan Irén az alábbi utat járta be a holokauszt során (forrás: US Holocaust Memorial Museum, ENCYCLOPEDIA OF CAMPS AND GHETTOS, 1933–1945, 2012 Indiana University Press):

A magyar zsidóság egyenjogúságát a magyar vezetés az első világháborút követően kezdte meg leépíteni az úgynevezett zsidótörvények segítségével. Az 1944. márciusi német megszállása után a fizikai elkülönítésük és megsemmisítésük vált céllá. A gettósításról szóló miniszterelnöki rendelet értelmében a kisebb települések zsidóságát nemre és korra való tekintet nélkül összegyűjtötték, majd egy nagyváros határában gettókba, gyűjtőtáborokba szállították, zsúfolták össze. Az utasítás szerint a gettóba zárandó zsidóság fejenként összesen 14 napi élelmet és 50 kilogrammos csomagot vihetett magával – olvasható az Országgyűlési Könyvtár honlapján. Borsod megyében a vármegye járási székhelyein – Ózdon, Edelényben, Sajószentpéteren, Miskolcon, Mezőcsáton, Mezőkeresztesen –, illetve Szendrőn állítottak fel gettókat május elején. Innen egy hónapon belül a vidéki zsidóság a miskolci gyűjtőtáborba került. A miskolci zsidóságot Szlávy László polgármester utasítása értelmében a belvárosban kialakított gettóba koncentrálták, 600 lakásba mintegy 10 ezer embert. A végrehajtást május 11-én kezdték el, június 5-én viszont már ütlegelések közepette a Tatár utcai téglagyárba és környékére hajtották ki lakosságot. Ebbe többen belehaltak, akik túlélték, azok közül sokan a szabadban kényszerültek lakni, ellátás szinte egyáltalán nem volt, víz sem állt rendelkezésre. Irént 1944. áprilisában gettósították Edelényben majd Miskolcon, ahonnan júliusban Auschwitzba hurcolták. Ekkor már közel öt hónapos terhes lehetett. Innen a płaszówi altáborba került. 1944 májusától „Nagy-Magyarország” területéről Auschwitzon keresztül a płaszówi táborba közel 6000 magyar zsidót vittek át, nagyrészt nőket és fiatalokat, sőt gyerekeket. Mivel további óriási mennyiségű magyar transzport érkezett, a gyerekeket később visszaszállították Auschwitzba, és meggyilkolták. A szovjet hadsereg közeledtével a płaszówi tábor nyomait a nácik el akarták tüntetni, ezért a nyár végére a táborban fogvatartottak nagy részét megölték, a még munkaképeseket pedig átvitték Auschwitzba. Az iratok alapján ez történt Irénnel is:

1944 augusztusában visszakerült Auschwitzba, ahol szeptember 11-én megszülte kislányát.

Mivel erősnek és munkaképesnek mutatta magát, ezután társaival a Taucha női munkatáborba került. Ebben a munkatáborban 1944 októberében az adatok alapján 400 zsidó, és közel ugyanennyi roma nőt dolgoztattak a HASAG fegyvergyárban. Ebben az altáborban borzasztó körülmények uralkodtak: a nők ruházata nem volt megfelelő, és szinte teljesen hiányzott a higiénia minden formája. Többek között egészen 1944 végéig semmilyen lehetőség nem volt mosakodásra, a nők először decemberben tudtak megmosakodni és nagy ritkán meleg zuhanyt venni. Csak 1944 novemberében kezdett el fogolyorvos dolgozni a lágerben. Ezalatt a három hónap alatt sokan meghaltak, mások tífuszban, diftériában, tuberkulózisban és más, a kimerültség és az alultápláltság okozta betegségekben szenvedtek. 1944 őszén naponta átlagosan 4–5 nő volt beteg, és 177-en részesültek ambuláns kezelésben. 1945. január 20-án a betegség miatt karanténba zárt nők száma egyre nőtt. Itt 1945. márciusiág, a szovjet csapatok bejöveteléig volt Irén és az iratok alapján Freiburgban szabadult fel végül májusban. 1945 tavaszán visszatért Edelénybe, megtalálta férjét, és 1946-ban megszületett a lányuk, Kathy. 1950-ben a család Ausztrián keresztül kivándorolt Ausztráliába.

A holokausztról mostanra már nagy számban összegyűjtött tanúvallomások ellenére nagyon kevés szülő nő történetéről tudunk. Egyrészt tudvalevő, hogy a nácik azonnal a halálba küldték azokat a nőket, akik terhesen érkeztek. Másrészt azért, mert nagy többségük nem mesélte el az átélteket. Dr. Naama Shik, a Jad Vasem múzeum kutatója és e-learning osztályának vezetője egy podcastban azzal foglalkozik, milyen különleges, női – gender – élményeket osztottak meg az Auschwitzban fogva tartott nők később a vallomásaikban.

A holokausztot elbeszélő és bemutató történetek kezdetben inkább az áldozatok, a meghurcoltak közös szenvedéseire vonatkoztak: éhezés, embertelen körülmények, brutalitás.

Fokozatosan kaptak helyet a soá történeti kutatásában a társadalmi ne­mek közötti különbségek és a külön női tapasztalatok.

Érdekes példa erre Claude Lanzmann „Shoah” című filmje, amely tizenegy évig készült, és a maga nemében akkor úttörő módon tanúvallomásokat tartalmaz, és amelyben a túlélő áldozatok, valamint a tettesek és a szemtanúk megszólalnak. Sokan közülük a film kedvéért évtizedek elteltével első alkalommal mondták el történetüket – miközben Lanzmann kérdezési technikája arra készteti a kérdezetteket, hogy újra átéljék a múltban történt eseményeket. Ennek a 70-es években forgatott filmnek a narratívájába azonban még nem kerültek bele a náci brutalitás nemi jellegével kapcsolatos történetek. Például csak a film nyersanyagaként maradt fenn Ruth Elias tanúvallomása, akit Csehországból hurcoltak Auschwitzba. Ott Ruth összeházasodott szerelmével, és teherbe is esett. Sikerült kijátszania Mengele szelekcióit, és 1944 augusztusában állati körülmények között megszülte a kislányát. Mengele orvosi kísérlete az volt vele – mintegy bosszúból amiatt, hogy nem pusztította el időben a terhes nőt –, hogy lekötötte Eliast és megtiltotta, hogy szoptassa a csecsemőt. Több nap szenvedés után, és mivel a következő napra Mengele megparancsolta a szülő anya és a haldokló csecsemő eltávolítását,

Eliashoz egy orvos-fogoly jött be segíteni, aki lassan meggyőzte őt, hogy az általa adott morfium injekcióval ölje meg a gyerekét, és ezzel mentse meg a saját életét.

Elias ezt végül megtette, és túlélte a holokausztot, a háború után kivándorolt Izraelbe, ahol családot alapított és hosszú, teljes, alkotásban és elismerésben gazdag életet élt. (Később Elias más archívumok részére is elmesélte mind a holokausztot megelőző, mind az annak folyamán átélt élményeit – ezen belül a szülést is.)

Elias szóbeli történetén (oral testimony) keresztül megláthatjuk a náci brutalitással kapcsolatos specifikusan női tapasztalatokat, de a náci táborrendszerben a foglyok és az orvosok által megélt „választás nélküli választás” (choisless choises) elmondhatatlan nehézségét is. Dr. Shik ezt a témát összefoglalva azt emeli ki, hogy a legszembetűnőbb és a legfelemelőbb ezekben a sorsokban az, hogy a legtöbb túlélő nő – természetesen a férfiak egy részéhez hasonlóan – képes volt új életet kezdeni és felépülni. Más szóval úgy döntöttek – most már szabad választásukból –, hogy élni fognak a holokauszt után. Már egy valódi választási lehetőség előtt álltak, ellentétben azzal, ahogyan a holokauszt idején dönteniük kellett. És

nem egyszerű, funkcionális vegetálás-életet választanak, hanem újra szeretnek, újra bíznak, ambícióik vannak.

Nagy bátorság, sok erőfeszítés kellett hozzá, és ez gyönyörű dolog, mert elmondhatjuk, hogy a holokauszt túlélőinek többsége végül pozitív, szép, szeretetteljes módon építette újjá életét.

Jehudit Reich – Örök nevet adtak neki

Jelképesnek is tekinthető, hogy a legfájdalmasabban, a legnehezebben elmondható történet Irénről végül – úgy tűnik – nem maradt fenn. „Saját küzdelmünk múltunkkal, családi árnyainkkal nem mindig a nyilvánosság számára íródik. Viszont ami a külvilágnak szól, azt kötelességünk közzétenni” – írta Pető Andrea történész a 2000-es évek elején holokauszttúlélő nők visszaemlékezései kapcsán.

Vajon el tudta-e képzelni Irén a túlélésért folytatott harc idején, hogy idős korára lánya, két unokája és nyolc dédunokája lesz majd mellette? Az emléklap beadásával nemcsak az elveszett babájának, Jehuditnak állított emléket, hanem az erőnek és az élni akarásnak, a szabad döntés erejének is. Nekünk pedig nem marad más választásunk, mint segíteni elmesélni ezt.