A Givat Ram-i campusra is betört a nyár, a diákok helyét átvette a konferenciák és workshopok közönsége. A könyvhétre kitett leárazott könyvek körül ma nincsen nagy nyüzsgés. Az aszfalt ég, a szökőkút medencéjében hiába spriccel a víz, nem hűsít. Az építész szándékát próbálom kitalálni, aki ilyen mélyre tervezte a medencét, amelynek húsz centis barna színű víz ül meg az alján, nem túl bizalomgerjesztő látvány.
A hét elején hivatalos levelet kaptam a munkáltatómtól, 45 sékelre emelik az órabéremet, örülhetek, mint majom a farkának. Kibontom a borítékot, és ránevetek a titkárnőre, „Akkor ne mondjak föl?” – kérdezem tőle. „Miért, el akarsz menni tőlünk?” „Ó, dehogy, bár azért már megfordult a fejemben” – válaszolom. Így most annyit keresek, mint a másod-unokatestvérem tizenhat évesen az Ein Karem-i fagyizóban, tíz évvel ezelőtt (órabér + borravaló). Dror szerint ne hasonlítsam össze a két dolgot, hát bírnék én hat órán keresztül egy fagyizóban állni, és kiszolgálni a fejenként három ízt megkóstoló, majd egy negyediket választó izraelieket? Ugye, hogy nem. Na jó, ezen most nem veszünk össze.
Nagyon hiányzik egy széles, lassan hömpölygő folyó Jeruzsálemből, jó lenne a folyóparton hűsölni, vagy csak messziről ránézni a vízre. Nekünk a városi szökőkutak jutottak, ahová belefürdenek a gyerekek a tiltás ellenére is, például a Cinematheque felé lekanyarodó kis utca tetején, a Gan ha-paamon átellenében lévő oroszlános kútnál. A felújított Kikar Carfaton, amit igazából Kikar Parisznak hív a nép, egyelőre nem láttam lubickoló gyerekeket, de még ez a nap is eljön talán, hiszen a Bibi távozását követelő tüntetéseknek már egy éve vége, és a tér a leterített gyepszőnyeggel és a kiszélesített szökőkúttal a fürdő utcagyerekek nélkül valahogyan nem illik az utcaképbe, túlságosan pöpec és európai. Nézegetem a tízemeletes kockaházat a tér túloldalán, amíg nézhetem: a házat le fogják bontani, és a helyére harmincemeletes toronyházat építenek, a városrész házainak új magasságát kijelölve.
Csütörtökön elhívom az ismerős családot az Ein Lavanhoz, hiszen a városszéli források vizében lehet a legjobban lehűlni ebben a nagy melegben, elvált nő két gyerekkel, a nagyobb Rafival járt óvodába, innen az ismeretség. Kapásból másik forrást ajánl: Ein Erant. Mint a helyszínen kiderül az emléktábláról, a 2008-as gázai katonai hadműveletben megölt katona, Eran nevéről, akinek emlékére a testvére és barátai kipucolták a barlangtól távolabbi medencét. A barlanghoz közeli medence neve megmaradt: Ein Eskaf. A forrás a közeli barlangban ered és két medence vizét adja. Földútról ereszkedünk le hozzá, és csak mikor leérünk veszem észre, hogy a másik irányban is fölfelé vezet az út. Völgyben vagyunk, körös körül a középkori teraszos földművelés nyomait látjuk. És valakit, aki vödörből a medence mellett ég felé szökő szőlőt locsolja.
Az első mondat után kiderül, hogy a barátnőnk ismeri a férfit, a Szipur jiszraeli podkasztban meghallgatta a történetét. Félszavakból értik egymást, csak annyit tudok kivenni, hogy Lior az erdőben él tíz éve, itt a forrás közelében, és az ő munkája is benne van abban, hogy a medencében úszni is lehet, ami – lassan derül csak ki a számomra – igazából az ő otthonának a része is, a sűrűben, mindenki szeme elől rejtve álló faház fürdőszobája, mondjuk.
Persze kiderül, hogy a nomád élet mellett azért mindennap begyalogol a városba, a piacon is jár gyakran. Pár mondatot váltok vele, én úszom, ő a medence partjáról figyel. Csak miután a férfi elmegy, súgja oda a barátnőm, hogy a történet szörnyű, nem is részletezi a gyerekek előtt. Majd meghallgatom én is a történetet, hogy megszűrve elmondjam Rafinak, akit megfogott az erdőben élő remete alakja.
Milyen jó, hogy végre péntek, és ma kimenőnapom van. Naomival és Nirrel vacsorázunk, utána sétálni indulunk. Lehűlt a levegő, kipihenjük a mai szaunát. De hova menjünk szombaton két kisgyerekkel ekkora melegben?
