“Január óta csak fél év telt el, nem kell mammográfia” – mondja katonásan az ügyintéző lány a Misgav ladakh rendelőintézetben, amikor hétfő reggel megérkezem a még januárban megkapott időpontomra. Nem lepődöm meg, hogy meg kell küzdenem a kontrollért, félévente ez megy. A mellrák-kontrollra járó szoptató nő rendszerhiba, akinek az esetére nincsen kidolgozott protokoll. Félévente járok vizsgálatokra, évente mell-ultrahang és mammográfia, aztán rá fél évre MRI, és így tovább. A szoptatás miatt viszont már két éve ki kell váltani az MRI-t, az orvosnő kiír ultrahangra és mammográfiára, de az adminisztráció egyelőre nem tud ezzel mit kezdeni.
“9:20, csütörtök délelőtt” – kapom meg mégis a lehetőséget. Öt perc séta a lakásunktól a rendelő, úgyhogy nem vészes, hogy vissza kell jönnöm. A Hizkijahu ha-melekh utcán sétálok, amikor Oren meglát és kiinteget nekem az autójából, megörülök neki, aztán folytatom az utamat a parkoló felé. Épphogy beérek az irodába a tíz órakor kezdődő értekezletre. Nyolcan vagyunk az osztályon, jó a hangulat, negyed óra sem telik el és már három beszélgetés zajlik párhuzamosan, én egyikben sem veszek részt. Aztán vissza az egy szólamhoz, hallgatom a főnököt, aki jövőre nyugdíjba megy, aztán elkalandozik a figyelmem. Drorra gondolok és a tegnapi beszélgetésünkre a magyar-izraeli párokról, akiket ismerünk, jellemzően a feleség magyar, a férj izraeli. Dror megfigyelése szerint – aki “tősgyökeres palesztinnak” mondja magát, mivel a családja már az államalapítás előtt is Jeruzsálemben élt – a magyar nők a gazdag érzelmi életű izraeli férfiakat kedvelik, aminek számos előnye és hátránya van. A hátrány a depresszióra (stb.) való hajlam, az előny viszont a férfiak képessége a megértésre és a beleérzőképesség, ami annyira hiányzik errefelé. A másik ember szeme, aki olyannak lát minket, amilyenek vagyunk. A magyar nők aztán kivirulnak ezen a tájon, jót tesz nekik Izrael – mondja Dror –, otthon ők is depressziósak lennének, és hozzáteszi, hogy Magyarországról a “szociális munkások alijája” zajlik. Hát lehet ebben valami, a magyar barátnőim is szeretnek segítő szerepben lenni az izraeli barátaik oldalán, majd egyszer megértem, miért.
Az értekezletnek háromnegyed óra alatt vége a small talkkal együtt, ilyenkor szeretem az izraeli tempót. Kedden sztrájk, Rafit becipelem a munkába, szerdán iskola, csütörtökön rövid nap és bizonyítványosztás. 12:40-kor engedik útnak a gyermekeket a nyári szünetbe, ami az elsős-másodikos korosztálynak nem hoz sok változást, egyszerűen vasárnaptól a napközis társaság tart nekik gyerekfelügyeletet az iskolában, de nem Rafinak, aki úszótáborba megy három hétre.
Az úszást addig a tengerben gyakoroljuk, Dror három unokatestvérével és a testvérével jövünk össze a tengerparton péntek délután Herzlija partszakaszán. Megállapodott negyvenes férfiak a családjaikkal, Dror a harmadik a sorban, akinek két fia van, ahogy a testvérénél is: a két fiútestvér két-két fiút nemzett, ez mindenképpen figyelemre méltó. Az egyik unokatestvér is ezt a mintát követte, egyetért velem, hogy a két fiú több, mint amit a család szerkezete elbír, de ez most nem az a pillanat, amikor ezt meg tudjuk beszélni, inkább elővesszük a görögdinnyés dobozt. A dinnye felkockázását még mindig nem tanultam meg amióta itt vagyok, béna háromszögeket vágok random méretben. Magyarországon kistányéron ettük késsel piszkálva ki a fekete magokat, itt viszont kockáznak és dobozolnak.
Előző nap, csütörtökön még beugrom Nirrel a Bet Hansenbe a design-hét kiállításaira. Én másodszorra vagyok itt, de szombaton a gyerekekkel jöttem, keveset láttam az egészből. Az olasz Aldo Giannotti kiállításán a fehérre meszelt két kis szobában érzem magam legjobban. Az egyik fal csütörtökre teljesen betelt a látogatók rajzaival. Amikor szombaton itt jártam és lefényképeztem, még alig volt rajta valami, a fényképet megmutatom Aldónak, aki arra kíváncsi, honnan indult a kép. A fehér falakon körben new age-ihletettségű szövegek, felszínes, de megragadja a fantáziát, főleg, hogy most mélyen érint. Európa eljött egy hétre Jeruzsálembe, és húzta magával a tel-aviviakat is. Figyelem a közönséget, jeruzsálemiek és tel-aviviak egy térben mozognak, messziről látni, ki hová valósi. Aztán éjjel 11-kor lehúzzák a rolót. Elbúcsúzom Nirtől és sietek haza az álmos utcákon, hogy holnap reggel a szokásos mederben kezdődhessen az óvodanap és a július.
