A héten kiderült, hogy nem költöztem elég messzire Magyarországról: az előző péntek óta Izraelben is magyar származású a miniszterelnök, Lapid, akinek az apja (volt) magyar. Eltelt az első hivatalban töltött hét, de nem tudtam odafigyelni, mivel töltötte a friss és ropogós miniszterelnökünk az időt.
Rafi életében is nagy változások zajlanak: most először napközis táborba jár, anyuka és apuka örül: dolgozhatnak, amíg a gyerek sportol. Rafi vasárnaptól csütörtökig úszik, jégkorongozik (kosárpályán, jég nélkül), baseballozik, teniszezik és vív, ami határozottan jót tesz neki. Ha lenne sportiskola Jeruzsálemben, az év többi napján is beíratnám. Csak kezdje a napot az uszodában hajnalban, ahogy a pesti sportiskolába járó gyerekek, így talán elaludna éjjel 11 óra előtt.
A lassan két és fél éves Nadav is kiveszi a részét az úszásból, egyéves kora óta hetente viszem Yael órájára, ami fél óra intenzív kaland mindkettőnk számára. Nadav egyedül akar a vízben boldogulni, ami egyre több izommunkát igényel tőlem, nehéz a víz felett tartani, folyton kiugrana a kezemből. Boldog gyermek, főleg, ha megkapja a műanyag lovat már az óra elején. Nemegyszer előfordul, hogy Yael előreveszi a lovas gyakorlatot Nadav kedvéért, akinek betölti az uszodát az ordítása, ha nem ülhet fel rögtön az óra elején a lóra. Még lesznek gondok ezzel a gyerekkel is. A mai uszodás napunkat beárnyékolja, hogy Nadav nem hajlandó kiengedni a kezéből az apjától kapott traktort, a traktor is úszik és lovagol velünk, rövid szünetekkel. Aztán határt szabok a gyereknek – ahogy a tankönyvben meg van írva –, a traktor elmegy pihenni, jöhet az ugrálás a medence széléről.
Dror kiküldi a Rafi születésnapjára szóló meghívókat a fiú osztálytársaknak, innen már nincs visszaút. A fociedzővel átbeszéljük a dolgokat a telefonban, ő tanítja majd focizni a gyerekeket a pizza után és a torta előtt, hogy legyen valami formája is a bulinak. És ha már ezt elintézte, Dror a polgármesteri hivatalt is felhívja, akik a bejelentés másnapján kiküldik a csótányirtókat. A házunk melletti csatornában végzik az irtást, amiről sms-ben értesítettek, megnyugodhatunk, hogy nem hiába fizetjük az emelt összegű kommunális adót a kerületben. Az eredmény szemmel látható, a csótányok eltűntek a konyhából.
A héten nincs, és még jó sokáig nem is lesz pénteki pihenőidőm, hiszen az iskolával ellentétben sporttábor nincs péntekenként. Bebuszozom Rafival a belvárosba, a célpont Jeruzsálem egyetlen McDonalds étterme – sajnos –, Rafi kérésére. Útközben beugrunk Icighez a katonai- és kirándulókellékeket árusító boltba, ő a stabil pont a gyorsan változó belváros forgatagában. “Miért nincsen reggeli edzés?” – teszi föl a kérdést, és én megint nem tudom mit válaszoljak, ha lenne, nem én járnék, hanem Dror, mert én nem tudok fölkelni reggel. Egyelőre maradnak az este fél kilenckor kezdődő majd kétórás edzések, nekem mostanában heti háromszor, ráadásul egy órát én tartok a csoportnak. Bizony gyakran előfordul, hogy én vagyok az egyetlen nő az edzőteremben. Az üvegplafon Jeruzsálemben alacsony, viszont a dojó mennyezete nem üvegből, hanem pozdorjából van, ezért nőként is hagynak labdába rúgni a küzdősport maszkulin közegében. Amíg beszélgetünk, Rafi a katonai egységek jelvényeit nézegeti, a tankos variációk keltik fel a leginkább a figyelmét. Az én kedvencem a sprintelő elefánt, Icig elmondása szerint a teherszállító egység jele, és a tengerparti pálmafás, amely a már nem létező gázai alakulat jelvénye.
Vissza a belvárosból, jöhet a takarítás-főzés, erre rámegy fél nap, vendégeket várunk este. Szombaton irány az Óváros, barátnőm Tali kísér el, most a gyerekek nélkül megyünk. Elfelejtem, hogy ünnep van, az Id al-Adha, az áldozati ünnep annak emlékére, hogy Ábrahám kész volt feláldozni Ismaelt. Még nem láttam ilyen üresnek az utcákat, az üzletek zárva, mindenki a családjával tölti az időt, csak az Austrian Hospice-ban van mozgás. Elnézünk Fadi étterméhez, hátha, de ő is zárva tart. A Via Dolorosán átsétálunk a keresztény negyedbe, ahol a kedvenc éttermem nyitva, csak éppen a szokásosnál jóval nagyobb a tömeg, negyven percet is várunk, amíg leadhatjuk végre a rendelést. Tali arabul mondja élénken gesztikulálva az étteremben dolgozó fiúnak, hogy éhes, hátha ezzel jobban meghatja, és a terv beválik, rendelünk, és öt perc múlva megérkezik a friss pita és a humusz az asztalra. Hazasétálva arra gondolok, hogy szokás szerint már megint mozgás közben gyűjtöm az erőt, nemcsak a mai délutánhoz és az estéhez, hanem a teljes jövő héthez is. A kulcsszó az “aktív pihenés”, amit érzésem szerint csakis egy passzív üzemmódban pihenő ember találhatott ki. Ki mondja meg, hogy az én életemben meddig tart majd az edzés, és hol kezdődik majd a pihenés?
