“Kilometrázs?” – hallom a kiáltást, kinézek az autó ablakán, jé, tényleg hozzám beszél valaki. “66.452” – válaszolom. Végre én jövök a sorban. Talpiot nehéz levegőjében ülünk Rafival az autóban a teszt-állomáson, az autó most bizonyíthat, hogy van létjogosultsága az izraeli utakon közlekedni. Én pedig azt, hogy még állom a sarat, és továbbra is meg tudok birkózni az évente kötelező feladattal. Két sorban várnak az autók a sorukra, mondanom sem kell, hogy nem az érkezési sorrend dönti el, kit vesznek előre. Két autó előttem kerül sorra annak köszönhetően, hogy a lassabb sorba álltam be az autóval.
A harmadik autó balról furakszik elém. A tesztelő-ember biztosít arról, hogy ez az autó nem tesztre jön, engedjem magam elé nyugodtan. Egy perc múlva kiderül, hogy tévedett, az autóban lámpát cseréltek, máris mehet a teszt, ami nekem újabb tíz perc várakozást jelent. Rafi mögöttem ül, kérte, hogy eljöhessen velem, segít. Aztán hirtelen beindulnak a dolgok, motorháztető föl-le, alulról is megnézik az autót, fényszóró, kormány, kézifék, első kerék-hátsó kerék fékereje. Meg is vagyunk, az autó jól teljesített, megkapjuk a jövő évi matricát a kerek arcú arab lánytól a konténer-irodán. Milyen lehet egész nap ebben az egy négyzetméteres dobozban ülni? Férfiak között az egyetlen nő, hogy bírja.
Erős kezdés után ugyanebben a szellemben folytatódik a vasárnap: az esti edzésen azt gyakoroljuk, hogyan lehet késes támadás ellen védekezni. A kés fából van, nem vág az éle, és a támadás is imitált, visszafogott erejű támadás, mégis jobban oda kell figyelni. A kés nyomatékosítja a támadás erejét, ezért a védekezési technikának is pontosnak kell lennie.
A Biden-látogatás teszi vagy valami más: a héten az évek óta húzódó alapítvány-alapítás terve új erőre kap, és három társammal együtt újra elkezdünk gondolkodni arról, hogyan lehet a küzdősporttal javítani a világon, amelyben élünk. Hétfőn két hónap után újra Orennel ülök a kávézóban a benzinkút mellett, fél óránk van, de vele ennyi is elég, gyorsan beszél és gondolkodik. Viszont mintha mégis türelmesebb lenne, mint a múltkor. “Hol vagy elakadva?” – kérdezi. Nehéz erre mit mondani, hol nem vagyok elakadva, válaszolnám. Aztán folytatja ő: konkretizálni kell, mit akarok, és kitől, utána jöhetnek a whatsapp-üzenetek, a számba rágja, mit írjak. Ha nem válaszolnak, két nap múlva mehet a telefon. Asszertivitás tréning, köszi Oren, nem is tudod, milyen falakat döntesz most le nekem. Rafi iskolaigazgatójának a telefonszámát is megkapom tőle, meg a biztatást, hogy ha két órát akarok tartani szeptembertől, akkor minimum hat iskolával kell beszélnem, menni fog. De ha tudok, tartsak három órát, már számolja a benzinköltséget és a várható bevételt, de leállítom, itt nem a pénzről van szó.
Épp, mint a lakáskeresés, gondolom a beszélgetésünk után. Fókuszálj, legyél mániásan biztos a célodban és magadban, és akkor átmegy az üzenet. Szórd szét a végtelen energiáidat a világba, majd ha ezen túl vagy, a stressz is elmúlik, és csak várnod kell, hogy a világtól tálcán visszakapjad amire annyira vágysz, legyen az munka, lakás, szerelem.
Kedden délután érkezik a levél a munkahelyről a Biden-látogatás részleteiről, nevetgélünk a kollégákkal, hogy a csütörtöki hivatalos program délelőtt 11-kor kezdődik (talán a jetlag miatt), és kettőkor Schlafstundével folytatódik, nice. A csendes-pihenő alatt haza tudom majd hozni Rafit a sporttáborból, nem változik a logisztika. Este Nirrel besétálok a városba, de most csak odafelé megyünk együtt, visszafelé majd egyedül fogok gyalogolni, órákkal később. Drorral randevúzom, Tali jóvoltából, aki a nyolc órakor írt üzenetemre azt válaszolja, hogy átjön szívesen a gyerekek álmát vigyázni ma este. Lassan gyülekeznek a Szirában Dror barátai, megörülnek nekem, de nem érdeklődnek túlságosan irántam, és csak akkor élénkülnek meg, amikor végre Dror is megjelenik, nahát, a gyerekeket hol hagytátok? Ritka látvány vagyunk így együtt, ezen majd változtatni kell. Már megint csupa férfi, a barátnők és feleségek (ha vannak) őrzik a házat.
Szombaton aztán nem marad más hátra, mint kiáztatni magamból ezt a húzós hetet a Cippóri uszodában. Szerpentinúton kanyargunk a jeruzsálemi erdőben, minden nyugodt és csöndes. Úszni unalmas, de jó. Én vagyok az egyetlen olyan úszó a mély-vízben, aki több hosszt is leúszik, a többiek csak egyet-egyet, és persze csak a fiúk. Hat óra előtt már ki kell jönnünk a vízből, de nem bánom, hiszen Jeruzsálemben lehűl kora este a levegő, indulunk mi is haza, épp ideje búcsút vennem a maszkulin atmoszférájú héttől, hogy minél előbb elkezdődhessen az új, a feminin.
