Fekete öves mesterré válni hosszú évek munkája. Akaraterő, kitartás, és még ennél is több kell ehhez: hogy az edzésre járás rutinná, az élet részévé váljon. A tehetség nem csak a technikák és a mozgáskultúra megtanulásához kell, de ahhoz is, hogy a munkával és a családdal töltött nap után kimenjél este otthonról, és órákig eddzél magadért. A tanulási folyamat aztán évek alatt rétegződik valódi tudássá, beivódik a test szöveteibe, ott van a gerincben, a fejtartásban, a járásban. És ha a tanárod azt mondja, hogy itt az idő, dan-vizsgát kell tenned, a nagy napon megmutathatod a többieknek, hová érkeztél. Az út maga, és nem a cél a fontos, tartja a keleti bölcsesség, igen, de nyugaton élünk, ebből a szempontból még itt a Közel-Keleten is, ahol az elvégzett és objektív mércével mért eredmény szabja ki az egyén helyét a társadalomban, de az eredményhez vezető út, az önismeret mélyítésének megfoghatatlan és láthatatlan eredményei bizony nem érdekelnek senkit.
„Hány diplomát szerezhettem volna, ha edzés helyett tanulok?” – kérdezi a tanárom a vasárnapi edzés utáni lazuláskor, és a szavaiból kihallom a kételyt; ritka pillanatok ezek, amikor Dov, a meglett férfi önreflektál és rákérdez arra, ami a sorsává vált az elmúlt harminc év alatt, amióta lejár edzeni. Egyedül a három évtized szellemi és testi munkájáért és az élethosszig tartó tanulásért nem jár társadalmi megbecsültség. „Azért edzünk, hogy jobb emberek legyünk” – mondja még. Ezt már hallottam tőle, azóta sem tudom hová tenni ezt a mondatot.
Ma viszont nincsen helye az önmarcangolásnak, a dojo ünnepel. A vizsgabemutató után öten kapnak ma fekete övet, a négy férfi mellett egy nő is, ami akkor is nagy esemény, ha külön nem teszi szóvá senki. Ha nő vagy, a küzdősportban is hátrányból indulsz, hiszen kisebb és gyengébb vagy a férfiaknál, de ha napról-napra, edzésről-edzésre dolgozol az ebből fakadó nehézségeken, messzebbre jutsz náluk. Igaz, a férfiak ezt nem tudják. Egyik edzőtársam a vizsgák végén jól foglalja össze: „Láttátok ti is, hogy a nők miben különböznek a férfiaktól – mondja –, Shiri mozdulataiból a magabiztosság és a felkészültség áradt, és nem azzal volt elfoglalva, hogy megmutassa, mennyivel jobb, mint a többiek. A férfiak ezzel szemben kényszeresen versenyeznek, ezt a kódot ismerik.”
Jól feladta a leckét ez a különleges nap, és magával hozta a felismerést, kezdjek el most már végre a női tapasztalatra koncentrálni. Itt vannak a nők mindenhol, az irodában és az iskolában, az edzésen is. Talán ha az anyukákkal beszélgetnék és nem az apukákkal, évnyitón, lag ba-omerkor, és az iskolai születésnapokon, savuoti ünnepségen, könnyebb volna az élet. Át kell állítani a fókuszt. A nők mindig is itt voltak, csak nem vettem őket észre, nem nekik öltözködtem és festettem ki magamat, mint a többi nő, de most majd ez is máshogyan lesz.
Nadav beteg, most neki is nő kell, vagyis a mamája. Két napig körülötte forog a világ, aztán a harmadik napon Dror is beszáll az ápolásba, és elviszi orvoshoz. Streptococcus, másnap azzal hív föl az orvos, hogy kezdjük el az antibiotikumos kezelést. A harmadik nap eltelik láz nélkül, megvan a 48 lázmentes óra, amit az óvoda kér, mielőtt visszavisszük csütörtökön, ami Rafi utolsó napja is a sporttáborban, és a Jeruzsálemi Filmfesztivál első napja. Az első filmre szombat éjjel jutok el – koreai rendőr és a gyilkos asszony románca –, rejtekúton visszajön a női szál az életembe. Bárcsak eljuthatnék a testépítő nőről szóló filmre is a héten – a fesztivál egyetlen magyar filmjére –, és akkor elmondhatnám, hogy a fókusz most már a nőkön lesz ezentúl.
