Ezen a héten álmodom először héberül, szavakat és mondatokat mondok az álmomban egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelvem. És felébredve – ahogy mindig szoktam – azon gondolkozom, hogyan folytatódott volna az álom, ha Dror nem ébreszt fel, mi történt volna még. Ma az ágyban fekve még másodpercekig héberül gondolkozom. Ideje felébredni. A reggelek Dror reszortja, reggelit és vizet ad a gyerekeknek, öltöztet, nógat és engem is kiimádkozik az ágyból. Ahogy megnyitom a kádban a csapot, hallom Dror hangját, „mehakkim lakh le-mata”, lent megvárunk, „hames dakot”, válaszolom, és tényleg, nyolc órára már lent is vagyok az autónál.
Rafit a közeli iskolába visszük robotika-táborba, már egy hete jár, de még nem építette meg a robotot, amit kértem tőle, azt mondja, legalább tíz évre lesz hozzá szüksége. Nem kértem pedig sokat, a robot takarítson és vigye le a szemetet. Most várom, hogy leteljen a tíz év.
Addig viszont mehet tovább a mókuskerék, a home office-ban töltött délelőttök elsuhannak mint egy álom, látható és az iroda számára továbbítható valódi eredmény nélkül, a délután viszont nem alkalmas a munkára. Ebéd után pihenek pár percet, ránézek a hírfolyamra, és már mehetek is a gyerekekért, autóval vagy biciklivel, mikor hogy. Dolgozhatok megint éjjel.
Egyre melegebb van, nálunk a héten vége a rezsicsökkentésnek, és idén először bekapcsoltuk a klímát Dror kérésére. Eddig derekasan állta a sarat magyar felesége oldalán, aki nem szeret fázni a lakásban, amikor olyan jó meleg van kint. Az izraeli és a magyar életvezetés különbsége csütörtökön csúcsosodik, Rafi barátainak szülei írogatnak aggódó whatsapp-üzeneteket a másnapi születésnapról. „Fél háromkor a parkban, biztosak vagytok ebben?” „Van árnyék a focipályán?” „Miért nem kezditek a bulit később?” Drorral megy a forródrót, hogyan lehet megtartani a születésnapot az esetleges károk minimalizálásával, hogy ne maradjanak otthon azok sem, akik nem tudják elképzelni, hogy a szabadban legyenek egy július végi jeruzsálemi pénteki délután. Végül Dror okos szava dönt: nem halasztjuk el a kezdést, de a fociedzést áttesszük négy órára.
Pénteken délután két órakor, amikor kiérek a parkba a sörökkel, vízzel és szódával megpakolt hűtőtáskával és szatyrokkal, nem látszik reménytelennek a helyzet. A parkban három embert számolok össze, és a gyep egyetlen összefüggő árnyékos része is szabad, épp engem vár, hogy a háncsszőnyeget kiterítsem rá. A kinyitható műanyagasztal felállítása közben érzem, hogy megmozdul a levegő, feltámad a szél, hacsak egy pillanatra is, na ezt most nem érzik azok, akik bent ülnek a hűtött szobában. Nem lesz itt baj, kipakolom az egyenesen a fagyasztóból érkezett előre felvágott görög- és sárgadinnyét a tálcákra, kibontom a két kiló jégkockát, szintén a fagyasztóból, mehet az asztalra tett tálakba. Az első gyerekek is befutnak, körbeadom a jéggel teli tálat, markoljanak bele, majd beleállítom a söröket, legyen mit inni a szomjas anyukáknak és apukáknak. Otthon a tévé előtt ülve sem lenne hidegebb.
Játszunk az árnyékban, milyen jó, hogy Oren is itt van a fiával, meg a többi lelkes és kevésbé lelkes szülő, felolvadnak ők is szép lassan a játék közben, mint a jégkockák a szódás poharamban. Ki kell találniuk a gyerekekkel, hány jelly beans van a kicsi és a nagy lekvárosüvegben, amiket tegnap Rafival számoltunk le egyesével (ezért ő most nem játszik). A harmadik üvegben dió van, így három számot írnak le a papírra, amit Rafi lelkesen összegyűjt, az eredményhirdetésig pedig jöhet az örökzöld „“havila overet”, vagyis a körbeadott csomag: amikor leállítom a zenét, a gyerek, akihez éppen megérkezett a csomag, levehet róla egy réteg papírt. Az egyre kisebb csomag hagymaként veti le magáról a rétegeket, és a játék végén a belsejében lévő ajándékot az a gyerek kapja, aki nem is akart játszani, de rábeszéltem, hogy álljon be – igazi ajándék ez nekem ezen a napon.
A fociba aztán én is beállok, nem mondhatja senki, hogy nem magamnak szerveztem ezt a születésnapot, fociedzővel, spotify-playlisttel, a város legjobb pizzájával, hűtött szódával és az emberekkel, akiket szeretek. Izraelt a gyerekeden keresztül ismered meg, és ahogy telnek az évek, egyre inkább kikristályosodik bennem a felismerés, hogy nem leszek izraeli sosem, és egyre jobban tudom, hogy ez jól van így.
