Csak fürdőruhában érzem, hogy nyaralok. Vízparton és úszómedencében töltöm a napjaimat, ha tehetem, és egyelőre a családtagjaim is kitartanak mellettem az izraeli nyarat idéző kánikulában, illetve az igazi magyar nyárban, ami a magyar őszt is megidézi néha.
Augusztus 20-ára virradó éjjel megérkezett az első zivatar a Balaton partjára. Az államalapítás ünnepén Szigliget fölött már leszakadóban volt az ég, a villámlást a kompról nézzük a hosszú alkonyban. A sötétség beálltával kezd esni az eső, épp amikor kiszállunk az autóból. „Kihozol nekem egy pulcsit?” – kérdezi Dror, zavarja a gondolat, hogy elázik a kocsi és a ház közötti húsz méteren, hiába, nem szokott még hozzá a nyári esőhöz. Beindultak az izraeli reflexei, és elhiszi egy pillanatra, hogy tél van. Nem hozom ki a pulcsit, pedig Drornak elkelne minden kényeztetés, már harmadik hetét tölti Magyarországon, menne haza Izraelbe, mert túl hosszúnak érzi az augusztust. Még akkor is, ha jól érzi, hogy az idei augusztusnak nem lesz vége szeptemberben sem, hiszen nagy eséllyel nem fog elkezdődni a tanév Izraelben. Bele fogunk ragadni a hosszú jeruzsálemi nyárba, mint a legyek a légypapírba, egy hét éves gyerekkel, aki mellett nem lehet dolgozni. A kicsi oviba jár, az óvónőink nem sztrájkolnak.
A balatoni strandokon a plédeken törülközővel beborított halmok. A személyes tárgyak, táskák és benne az értékek, pénztárca, kocsikulcs letakarása magyar specialitás, sehol máshol nem láttam. Ha ráterítem a törülközőt a válltáskámra, attól láthatatlanná válik? Mi más hiedelem tartaná életben a népszokást, ami megmelengeti a szívemet, ahogy a bikinis hatvanas nők látványa is. Nagyon csípem, hogy Magyarországon nem a harminc év alatti vagy gyermektelen nők kiváltsága a kétrészes fürdőruha. Egyáltalán, ha melege van, vízbe megy a magyar, és nem a légkondiban ül. Nem az unokákat hozzák a strandra, hanem saját jogon járnak le a vízhez, hűsölni, sörözni, rejtvényt fejteni.
A jeruzsálemi buborékomban élve többször megtapasztaltam már: ha a városszéli forráshoz többekkel megyek, én vagyok az egyetlen a nők közül, aki fürdőruhában van, a többi nő vagy pólóban és rövidnadrágban megy be a vízbe, vagy sehogy. A tengerparti tapasztalataim azt mutatják, hogy ez Jeruzsálemen kívül sincs nagyon másképp, ha férfi vagy boxerben mész a vízbe, ha gyerek, akkor a könyöktől térdig érő napsugárzás ellen védő ruhában, ha harminc fölötti nő, akkor valami lebernyegben, amiben nyilván nem fogsz úszni.
A nyaralás harmadik hetében átveszem a magyar ritmust, és nem tart vissza a közelgő vihar híre sem attól, hogy levigyem a szigligeti strandra a családot a várlátogatás után. Már a kettes számú viharjelzés van érvényben, amikor a lépcsőről belelépek a tóba, de messze nem én vagyok az egyetlen a vízben, ahol rajtam kívül még talán húszan-harmincan lehetnek. A vízimentő fiú rám fütyül a vízibiciklijén és megkér, hogy ne ússzak ki a bóják mögé. Nem gond, visszatérek a bójákhoz, és többedmagammal a parttal párhuzamosan úszom. Kicsit uszoda-hangulata van a dolognak, de a lágyan simogató Balaton vize mindenért kárpótol.
A leányfalui strandon úsztam utoljára ilyen jót a héten az ötven méteres medencében, ami óriási élmény volt. Hiába, az ötven méter nem ugyanaz, mint a kétszer huszonöt. Hogy lehet, hogy a csaknem egymillió lakost számláló Jeruzsálemben nincs egy ötven méteres medence sem, a négyezres lélekszámot el sem érő Leányfalun bezzeg van? Úsznak Jeruzsálemben is elegen, vannak profi úszók és versenyek, és mégis. Ha megépülne egy új ötven méteres uszoda a városban a sokadik lakótorony és irodaház mellett, nem volna elég közönsége?
Elhessegetem a zavaró gondolatokat, az úszásnemeket váltogatom a saccra egymástól ötven méterre lévő két piros-fehér csíkos bója között, hát, gyors, mell, még egy hét Magyarország, még egy hét szabadság. Lassan vonulnak át a fellegek a tó fölött.
