Mostanában egyre többet gondolok Faniára, Amos Oz anyjára és Anna Kareninára. Közös bennük, hogy az anyaságuk sem mentette meg őket az öngyilkosságtól. Annának négy női segítője volt, akik a lányát nevelték, szoptatós dajka és nem szoptatós, később nevelőnő és még valaki, akire nem emlékszem, de neki is jutott feladat. Drorral nem az orosz arisztokraták életét éljük, ezért nagylelkűen lemondok a négy segítőről, kettővel is meg tudnám teremteni azt a kiegyensúlyozott otthont, amire a kis családunk mind a négy tagjának szüksége lenne.
Az egyik bébiszitter a gyerekekkel játszana délután, a másik mondjuk este átvenné a stafétabotot, megfürdetné és lefektetné a gyerekeket, a hét minden napján. Drornak és nekem maradna a játszótereztetés, a bevásárlás, takarítás, főzés. Nadavot egy órát vinném a biciklin, ezt minden nap kéri, de sajnos nem kapja meg. És el ne felejtsem, mindez a két munkahelyem és a tanítás, plusz az esti edzések mellett. Jó terv, miért nem tudjuk kivitelezni?
A héten Drort meggyőzve reformintézkedést hoztam, ami nagy áldozatot követel a család minden tagjától: sem Rafi, sem Nadav nem kap képernyőidőt otthon, egy percet sem, soha. Mivel televíziónk nincsen, ez azt jelenti, hogy a számítógépes játékokat és a youtube-ot vonjuk meg tőlük, és magunktól is a képernyő előtti időt, amíg a gyerekek ébren vannak, tehát este tízig. Igaz, azt remélem, az elvonó hatására előbb le fognak feküdni. A barátjaiknál nézhetnek tévét, már ha be tudják könyörögni magukat délutánra. Egyelőre próbaüzemben vagyunk. Az első két napon vagyunk túl, Rafi az első nap fél órát üvöltött, egyelőre bírjuk és a szomszédok is.
Példaképem, Amos Oz mamája a menekülést választotta a családi életből, és lehúzott roló mögött élte az életét a sötétben a szobájában. Ha depressziós lennék, én is ezt az utat járhatnám. Drornak már elhintettem, hogy a reformtól azt várom, hogy este nyolc után Faniává változzak, és magammal (illetve Drorral) töltsem az estéimet, a gyerekeim nélkül. Az óvoda és iskola után végig együtt lennénk, együtt is vacsoráznánk, de este nyolc óra után visszavonulnék, hogy feltöltődhessek. Lev Tolsztojjal bújnék ágyba minden nap, csönd lenne, és este már a rolót sem kéne lehúznom. Dror mindenben támogat. A második napon negyed órával korábban, háromnegyed tízkor lett csönd a lakásban, ezt mind a ketten biztató jelnek vesszük.
A képernyőmegvonás miatt még hosszabbra nyúló szombaton kirándulni megyünk, vagyis izraeli módra beülünk az autóba, és elindulunk Ein Hanija forrás felé. Mindkét medencében fürdünk, és mivel mindössze csak négy-öt család választotta rajtunk kívül ezt a szombati programot, kevesen vagyunk. A forrás után Tekoába tartunk az ismerősünkhöz, aki nemrég költözött oda, de előbb beugrunk a Husan nevű arab településre enni. A forrásnál megismert férfi után autózva találjuk meg a helyet. Dror még az autóban a lelkemre köti, hogy ne beszéljünk héberül az étteremben, erre mindig csak legyintek, mert őt aztán nem lehet lazán európai turistának nézni. Dror láthatóan kilépett a komfortzónájából, de mit tegyünk, éhesek vagyunk. Nem válogathatunk a lehetőségekben, szombaton a zsidók zárva vannak, nem kell túlgondolkodni a dolgokat.
Ebéd után továbbautózunk Tekoa felé. Olyan szabadság-élmény fog el, mint Izrael 67-es határain belül nemigen. Érdekes, hogy pont itt, a megszállt területen, de persze érthető is, hiszen itt kevesebb a kerítés. A tér kinyílik, a kopár dombok fénylenek a napsütésben. A mai Jeruzsálem lehetett ilyen, mielőtt kiépült a város, és a város széli dombokra az Európából érkezett zsidók fenyőerdőket ültettek. A dombok mögül újra és újra előbukkan Herodion képe. Rafi izgatott, emlékszik, hogy már kirándultunk ott, és a hegy belsejében is voltunk.
Heródes a halálvágyából kreatív energiákat merített. Idejében gondoskodott arról, hogy eltegye láb alól azokat, akik a trónjára törhetnek, és megakadályozhatnák, hogy beteljesedjen az életmű, és megépüljön a HEGY, saját emlékműve és sírja egyben. A hegy áll, mi nézzük és eltörpülünk mellette, és az élmény sajátos perspektívába helyezi az életünket: nem érünk Heródes nyomába. A szomszédos Tekoa házaiból átlátni a hegyre. Vajon milyen lehet a verandáról nap mint nap Heródes szemébe nézni a napkelte vörösében, vagy este látni, ahogyan az alkony a hegyet rózsaszínre festi? Nem tudom érdemes-e ezért az élményért Tekoába költöznünk, de talán kibérelhetnénk egy házat az ünnepekre, nézhetnénk reggeltől estig a sivatagos tájat, mint ahogyan a tengert nézi az ember, majd új emberként utaznánk haza Jeruzsálembe. Drornak fel is vetem az ötletet, mielőtt elfelejtem.
