Egy múzeum, ahol a látogató otthon érzi magát

Hogyan születik egy múzeum?

Az ötvenes évek elején Lustig Chava cfati tanárnő elmesélte az első osztályos kisiskolásoknak a Piroska és a farkas című mesét, és minden alkalommal, amikor a nagymama szót kimondta, a gyerekek szemében furcsa fény csillant.

Rövidesen kiderült, hogy legtöbben Európából érkezett olék gyerekei, és nem ismerik ezt a szót. Két évvel később, miután az ázsiai és észak-afrikai országokból érkeztek családok, és a gyerekeik az osztályba kerültek, a családokkal együtt ünnepelték az anyák napját.

– Hogy lehet az, hogy annyian ülnek az ő asztaluk körül, és ilyen kevesen a mi asztalunknál? – így csodálkoztak az európai családok gyerekei. Amikor megkérdezték a szüleiket, ingerült válaszokat kaptak. A szülők magyarázat nélkül hagyták a gyerekeket, a gyerekek pedig bűntudatot és zavart éreztek.

Ez a két esemény felkavarta Chavát, megértette a viharos csend mögött az igaz történeteket. Férjével, Joseffal (Frici) együtt mindketten holokauszttúlélők voltak, családtagjaik nagy részét elvesztették, elmenekültek Magyarországról, és 1948. május 14-én, az államalapítás napján érkeztek Izraelbe. Később megváltozott a légkör, a hosszú hallgatás után történeteket gyűjtöttek a holokausztról, tananyagokat dolgoztak ki, archívumokat hoztak létre. Chava és Josef folytatta tanári és nevelőmunkáját, és az ötvenes években született kérdések tömkelege türelmesen várt a válaszra.

Mielőtt Chava és Josef nyugdíjba vonult a nyolcvanas évek végén, meghívták látogatóba számos, a világ különböző pontjain szétszóródott gyerekkori barátjukat Izraelbe, hogy megmutassák nekik a gyönyörű országot, amelynek építésében részt vettek. A látogatás vége felé a vendégek ezzel a kérdéssel fordultak hozzájuk: Hogyan lehetséges az, hogy a felkeresett múzeumokban, emlékhelyeken nem említik meg a magyar anyanyelvű zsidóság örökségét? Josefet foglalkoztatni kezdte a kérdés, elkezdett érdeklődni, utánajárni a már működő intézményekben. Meglepetésére fölfedezte, hogy a vendégeinek igazuk volt. Amikor néhány intézmény igazgatójához fordult, világossá vált, hogy nagy mennyiségű anyag gyűlt össze náluk, éppen csak nem mutatták be eddig. „Nem elég vonzó az anyag” – hangzott a magyarázat.

Az archívumban eltemetett „nem vonzó” anyag mögött egy hosszú és gazdag örökség rejtőzött, amely mintegy ezer évet ölel fel a Kárpát-medencében élő zsidóságról. A második világháború előestéjén a régióban élő csaknem egymillió zsidó története az európai kultúrához, a zsidó történelemhez és kultúrához tartozó közösségek sokszínű és virágzó örökségének része volt, de a háború mindezt brutálisan megszakította. Az elpusztított életekkel együtt eltűnt az egyén mindennapi élete, a hagyomány és a szokások világa, a családtörténetek adatai – nevek, tények és történetek – feledésbe merültek. A Lustig házaspár emlékeiben élt még a háborúval erőszakosan megszakított világ és a pusztításból kirobbanó indulatok. Elképzelhetetlennek tartották, hogy az eljövendő nemzedékek számára mindez hozzáférhetetlen legyen, úgy érezték, tenniük kell valamit.

Először az ismerősökből mintegy harminctagú magyar hátterű izraeli csoport gyűlt össze, akikkel közösen kezdték örökségük összegyűjtését. A csoport lelkesen fogadta a kezdeményezést. Megértették az ötlet történelmi jelentőségét, ugyanakkor érezték a személyes felelősséget is. Lehetőség nyílt arra, hogy a közösség és az egyén szintjén is összefűzzék magyar múltjuk töredékeit izraeli jelenükkel. Mivel ekkor a csoport tagjai éppen a nyugdíjba vonulás előtt álltak vagy kevéssel utána voltak, a munkát teljes odaadással végezték.

Első céljuk a kiállítási tárgyak összegyűjtése volt a tervezett Emlékmúzeum részére. Felhívást küldtek szét azzal a kéréssel, hogy akinél bármilyen fénykép, dokumentum, könyv vagy személyes tárgy megmaradt, küldje el. A hír futótűzként terjedt, és meglepetésükre hamarosan rengeteg anyag gyűlt össze, nagy izgalommal és meghatódva fogadtak mindent. Kiderült, hogy aki bármit küldött, az Emlékmúzeum létrehozásában is részt szeretne venni, a múltja maradványainak otthont keresett, és ez mélyen megrendített mindenkit. Csak ekkor kezdték megérteni a magukra vállalt feladat súlyát. Bemutatták az összegyűlt anyagot egy muzeológusnak, és szakvéleményt kértek.

– Bűn lenne, ha nem hoznának létre múzeumot ebből az anyagból – hangzott a válasz.

Persze senki nem szeretett volna bűntárs lenni…

Az Emlékmúzeum alapítói alapítványt hoztak létre, megszerezték a muzeológiai ismereteket, megtanulták, hogyan gyűjthetik össze, őrizhetik meg és rendezhetik az anyagot. Izrael legtávolabbi csücskébe is elutaztak, többször megtették az utat oda-vissza Magyarország és Izrael között, kerestek, kutattak, találtak és gyűjtöttek. Anyagi források után néztek, adományokat gyűjtöttek, és újabb társak csatlakoztak hozzájuk. Végül megtalálták az Emlékmúzeum számára a megfelelő helyet. A Szochnut és Cfat önkormányzata egy épületet ajánlott fel a Szaraja épületegyüttesben a város szívében, egy gyönyörű, egyedi, régi kőépületet, amelyben a török ​​kormányzói ház működött a 19. században.

A közösség létrehozta az Emlékmúzeumot, és az Emlékmúzeum létrehozta a közösséget. Az évek során számos további kiállítási tárgy került a gyűjteménybe a világ minden tájáról, a magyar anyanyelvű közösségek és családok tagjaiból népes közönség alakult ki körülöttük. Az egykori közösségek maradványaiból új közösségek épültek. Otthont adtak az alapítóknak és az önkénteseknek, akik az évek során részt vettek az Emlékmúzeumban folyó munkában. Több tízezer tárgy, dokumentum, okmány, műalkotás, emlék otthonává vált a ház, mágnesként vonzotta a látogatókat, ismerős, meleg érzést, emlékeket, ismerettöredéket ébresztett a hely. Olyan érzést, mintha a gyökerekből új élet csírája fakadna.

A tárgyak mesélnek

Az Emlékmúzeum az életet csodaként ünneplő múzeummá vált. Bútorok, a tárlókban mindennapi személyes tárgyak, háztartási eszközök, szerszámok, ruhadarabok, kegytárgyak, könyvek, dokumentumok, bizonyítványok, fényképek, művészek és kézművesek alkotásai kerültek bemutatásra. A tárgyakat ugyan nem érinthetjük meg, de a tárgyak megérintenek mindenkit, aki nyitott szívvel lép be az Emlékmúzeumba. Aki odafigyel, meghallja azt is, amit a tárgyak mesélnek a virágzó közösségi életről, eseményekről, katasztrófákról, a szétszakított történelemről és a történetek folytonosságáról.

Az Emlékmúzeum első termében a különböző helyszínekről, különböző időszakokból, más-más családtól összegyűlt tárgyakkal találkozik a látogató. Az egyik család porcelánkészletét egy másik család zsidó motívumokkal díszített szekrényében helyezték el. Eszter könyvét (Eszter-tekercs) egy szlovák kisváros művésze illusztrálta, mellette egy Izraelből Erdélybe küldött és Izraelbe visszatért gyertyatartó látható. Az egymás mellé helyezett tárgyak a különböző közösségek színes világát és otthonos légkörét idézik fel.

A konyhák polcait egykor a polc élére erősített hímzett szegéllyel díszítették, a falra falvédő került, a falvédőre hímzett szöveg pedig rímekben szól a konyha mindennapi életéről: „Rend van itt és tisztaság / Nem vendég a lustaság.” Egy másik feliratot héberül hímeztek a szombati kalács takarójára, és szórakoztató bizonyságot tesz arról a jól ismert tényről, hogy a magyar anyanyelvűek nem tudják megkülönböztetni a héber nyelv háromféle h hangját. A kenyérre mondott áldás héber szövegét – „Áldott légy örökkévaló Istenem, a világ királya, aki a földből kenyeret teremtett” – hallás alapján, helyesírási hibákkal, a h hangot helytelenül használt betűkkel hímezték a kalácstakaróra.

Egyetemi diplomák, szakmunkás-bizonyítványok, kézműveseszközök a közösségben végzett foglalkozások széles skálájáról árulkodnak: egy mohel, a nyolcnapos fiúk körülmetélését végző kése mellett egy szabó iparengedélye, egy tanári diploma, egy bankkönyvelő mechanikus számológépe. Steinberger Sarolta, a budapesti egyetemen felavatott első orvosnő személyes tárgyai, orvosi táskája a szükséges felszereléssel együtt, a magyarországi zsidók népességi arányukat meghaladó jelenlétét tükrözi a szabadfoglalkozásokban. Az orvosok között a zsidók aránya harminc százalék volt a két világháború között. Az Emlékmúzeum gyűjteménye arról tanúskodik, hogy a magyarországi zsidók kiemelkedő eredményeket értek el a tudomány és a művészet, a zene és a sport, a filozófia és a gazdaság területén, és jelentősen hozzájárultak környezetük, a magyar társadalom fejlődéséhez, előmeneteléhez.

Az egyik tárlóban zsidó nemzetőr kabátja látható, aki önként jelentkezett 1848-ban a nemzetőrségbe, és harcolt a forradalomban – igazolva a magyarországi zsidók hazájuk iránt érzett elkötelezettségét és ragaszkodását. A magyarországi szabadságharcot leverték, de utóhatásaként 1867-ben megszületett a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény. Az első világháborúban az osztrák–magyar hadseregben szolgáló zsidó katonák számos elismerést, kitüntetést kaptak; mindez nem javította a helyzetüket, amikor kitört a második világháború.

A nemzeti színű, piros, fehér, zöld viaszcsíkokból (a szombat vagy ünnep és a hétköznapok elválasztásának szertartásához) font gyertya mindennél jobban bizonyítja, hogyan ötvözte a magyarországi zsidóság hazafiságát és vallását.

Az Emlékmúzeum mellett egy kisebb épületben állították ki a tokaji ortodox zsinagóga restaurált tóraszekrényét, mellette fényképeken követhetjük, hogyan találták meg és állították helyre a frigyszekrény darabjait. A tóraszekrény függönye (parohet) egy kunszentmiklósi rabbi családjának az adománya, mögötte a holokausztból kimentett tóratekercseket őriznek.

A magyarországi zsinagógák történeti képei, a vallási tárgyak a hit és a szertartások széles skálájáról szólnak, az ultraortodoxia híveitől a neológ közösségekig. Egy agyagcsésze a peszahi maceszkávé helyi hagyományára emlékeztet. A kávéba kevert összeaprított maceszt cukorral megszórták, ez az igazi csemege a peszahi ünnepnapokon az aprósüteményt helyettesítette a forró ital mellett.

A magyarországi zsidó közösség egyedisége nemcsak a vallási hagyományokban, hanem a nemzeti újjászületésről alkotott tárgyakban is kifejeződik. A Herzl Tivadar portréjával készült kárpit emlékeztet arra, hogy a zsidó állam jövőképét a magyar–zsidó kultúra fia fogalmazta meg. Az ifjúsági mozgalom csoportjainak zászlógyűjteményén keresztül megismerhetjük a magyarországi cionista mozgalom tevékenységét. A mozgalom erősítette a magyarországi zsidók Izraelhez kötődését, szorgalmazta az aliját. A magyar anyanyelvű izraeliek nagyban hozzájárultak az állam létrehozásához, építéséhez, hatással voltak és formálták Izrael kultúráját.

A magyar hatóságok 1943-ban betiltották a zsidó ifjúsági szervezeteket. Egy kis méretű pergamentekercs jelzi a működésük folytatására tett próbálkozásokat. Első pillantásra azt gondolnánk, miniatűr tóratekercset rejt a tóraköpeny, amelyre a túra (tóra) szót hímezték. A túratekercs leírja a cserkészmozgalom tagjainak tervezett útját Budapestre, beleértve a túrára vonatkozó utasításokat és megbízásokat. A leírásokat tóratekercsnek álcázták a cserkészek. A második világháború végén egy cionista küldött megpróbált meggyőzni egy túlélő magányos fiút, hogy tartson velük az Olaszországból Izrael felé induló hajón. A fiú tétovázott, végül mégis maradt, hogy újra megpróbálja megtalálni a szüleit. Mielőtt elváltak volna, a fiú a küldöttre bízta a tekercset, és arra kérte, gondoskodjon arról, hogy Izraelbe kerüljön. A küldött évekig őrizte a tekercset, és végül átadta az Emlékmúzeumnak. A múzeum munkatársai még mindig remélik, hogy egy szép napon felfedezik, ki is volt az a fiú, és mi történt vele.

Az Emlékmúzeum utolsó termében a látogató a vészkorszak történetével ismerkedhet meg. Miután végigkövette a magyar anyanyelvű zsidók életét, szellemi örökségét, ebben a szobában még inkább átérezheti a közösség életét erőszakosan félbetörő korszak traumáját.

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot. A pomázi zsinagógát cipőműhellyé alakították, a katonák csizmáit ott javították. Egy tárlóba helyezett cipőbetét nemcsak jelképesen mutatja, hogy a katonák csizmáikkal zúzták szét a zsidó közösséget, hanem azt is, hogy a szent tárgyak meggyalázásával hogyan alázták meg a zsidókat. Az erős, rugalmas és vízálló anyagból készült tóratekercseket szabdalták fel új cipőbetétnek.

A megalázó sárga csillag viselésére a magyarországi zsidókat is kötelezték. A megadott utasítás szerint maguknak kellett elkészíteniük az előírt méretű, kanárisárga színű Dávid-csillagot, az öltések sűrűségét is meghatározták. Ellentétben más országokkal, Magyarországon nem volt írás a Dávid-csillagon.

A kiállított fényképek között egy esküvői képen az elegánsan kiöltözött családtagok mosolyognak és ünnepelnek, ünnepi ruhájukra varrták rá a sárga csillagot. A fotográfus lencsevégre kapott egy közbülső pillanatot: a közösség életébe már erőszakkal beleszóltak, de még nem rombolták szét véglegesen az életüket.

Ebben a szobában egy kézzel szerkesztett térkép segítségével megértjük azt a kidolgozott rendet és módszert, amellyel a német fasisztákat kiszolgáló magyar társaik vezették a zsidókat a haláltáborokba. Példátlanul rövid időn belül mintegy félmillió magyarországi zsidót pusztítottak el. A pusztítás a vidéki városokban kezdődött, ahol a közösségek viszonylag kicsik és tagjaik könnyen összegyűjthetők voltak. A térképen jelölték az összes Magyarországon kialakított gyűjtőállomást és a magyar vasútvonalat, a deportálóvagonok útját. A legtöbb szerelvény Auschwitzba érkezett, a megsemmisítőtáborba, ahonnan csak kevesen tértek vissza. A Bécs melletti Strasshof táborból kényszermunkára küldték a zsidókat. A személyes tárgyak, naplók keveset fednek fel arról, hogy mi történt ott. Köztük Budapest egyik neves fotóművésze, Kis Pál naplója és rajzai. A munkatáborban vécépapírra rajzolta a környezetét. Kis Pál nem élte túl a tábort, de megmaradtak rajzai, naplója.

A budapesti Dohány utcai zsinagóga makettjét szemlélve a látogató szokatlan dologra lesz figyelmes. A zsidó temetkezési szokásoktól eltérően a zsinagóga kertje temető. A makett figyelmeztet a főváros népes zsidó közösségének sorsára. Kezdetben kijelölt kényszerlakóhelyre (csillagos házak) költöztették, majd gettóba zárták őket. Többségüket nem deportálták, mégsem mindenki élte túl a háborút. A nyilasok gyilkoltak a Duna-parton, az Ausztriába indított halálmenet, a gettó embertelen körülményei szedték áldozataikat. A háború után a tömegsírokba temetett, agnoszkálásra kiterített holttestek a zsinagóga mellett elmondják a gettó történetének egy részét. A megsárgult jegyzetfüzet lapjai egy gettólakó kétségbeesett, szívszaggató próbálkozásáról vallanak, a gettó halottairól igyekezett feljegyezni az adatokat, ha nevüket nem tudták, talán ismertetőjegyek alapján – becsült életkor, ruházat, jól látható hegek, sebhelyek – azonosíthatók, ha eljön a nap, és szeretteik tudni szeretnének sorsukról.

Az emléktárgyak beszélik el a háborús évek menekülési kísérleteit, a hősiességet és a mentést, az Erecből küldött ejtőernyősök sorsát, a földalatti mozgalom küzdelmeit, a zsidóság megmentésére tett próbálkozásokat. A kiállítás a túlélők életét dokumentálja, azokét, akik az életet és az új élet megteremtését választották Magyarországon vagy külföldön, és különösen azokat mutatja be, akik Izraelbe érkeztek, és magukkal hozták múltjuk maradványait és szellemi örökségét az újjászülető országba.

A kiállítás holokauszthoz kapcsolódó része érzékelteti, hogy mennyire értékesek és ritkák a múzeumban kiállított tárgyak. A pusztítást és megsemmisítést túlélő, Emlékmúzeumba került tárgyak elmondják a megcsonkított közösség történetét. Az egyik vitrinben egy fiatal lány képe és egy képeslap, amit a kislány írt édesapjának, mellette kis hímzett blúz és egy levágott hajfonat. Egy Mihály nevű férfi küldte ezeket a tárgyakat a múzeumba egy levél kíséretében. Leírta a történetüket, végül a kérését: „Elküldöm az életemet egy csomagban. Kérem, őrizzétek meg.” Mihály elhunyt, mielőtt átvehette volna az Emlékmúzeumból küldött köszönetnyilvánító levelet.

Mihály egyike volt annak a több tízezer zsidó férfinak, akit munkaszolgálatra vezényeltek. A háború alatt feleségétől kapott egy csomagot, benne a születésnapi üdvözlet, amelyet kislánya, Anika írt. Mihály túlélte a háborút, és megmaradt nála a féltve őrzött képeslap is. Amikor felszabadult, és visszatért otthonába, Kolozsvárra, romos és üres házat talált. Belépett Anika szobájába, a törött bútorok és játékok között rátalált lányának levágott hajfonatára és hímzett blúzára. Feltételezte, hogy felesége és kislánya rejtette el az emlékeket az ő számára, mielőtt a haláltáborba, utolsó útjukra hurcolták őket.

Mihály története, ahogy a magyarországi zsidóság története, a katasztrófa, ugyanakkor az új élet és a folytonosság története is. Mihály alijázott, új családot alapított, családja történetekből és képekből megismerte Anikát. A megőrzött tárgyakat, másokhoz hasonlóan, átadta az Emlékmúzeumnak, hogy a történetét ne felejtsék el, és helyette mások újra és újra elmeséljék. Ezek a személyes történetek egy lenyűgöző és megható láncsorba fűződnek, egy egész közösség története kerekedik ki belőle.

Egy pillantás a múltba, egy tekintet a jövőbe

Az Emlékmúzeumban kiállított tárgyak csak elenyésző része az összegyűjtött anyagnak. Az összegyűlt tárgyakat már a gyűjtés korai időszakában egy számítógépes rendszerben dolgozták fel, és minden tárgy vagy ismeretdarabka kapcsolódik az eredetközösséghez.

Az Emlékmúzeum az elmúlt harminc év során felhalmozott kincsestárával, a magyar anyanyelvű zsidó közösségek kutatható dokumentálásával a világ egyik vezető archívuma. Hozzáférhető a nagyközönség és a kutatók számára. Családkutatástól kezdve számos tudományághoz gazdag forrásanyagot őriz. Ritka dokumentumok is bekerültek az archívumba: a közösség népességlistái, temetkezési listák és sírkőfelvételek, túlélők névsorai, az elhunytakról szóló dokumentumok. Képek, filmek, naplók és iratok, népművészeti tárgyak és műalkotások.

Az Emlékmúzeum könyvtárában ritka könyvek és folyóiratok, kiemelkedő személyiségekkel kapcsolatos információs anyagok is megtalálhatók.

A Megérinteni, megtudni, megemlékezni című számítógépes adatbázist a látogatók önállóan használhatják, egyetlen gombnyomással keresgélhetnek a magyar nyelvterület zsidó közösségeinek adataiban, és egyéb témákról is értesülhetnek.

A múzeum egyik különleges része a családi mappák, családi magánarchívumok gyűjteménye. Vannak, akik családi múltjukat az Emlékmúzeumban helyezték el, így alapítottak maguknak még egy otthont. Izraelből és külföldről érkező családtagok jönnek, hogy tanulmányozzák a gyűjteményt, tanuljanak belőle, keresgéljenek benne, új tanúvallomással és dokumentummal gazdagítsák és frissítsék. Kutatók, különösen genealógusok értékes forrásanyagot találhatnak itt kutatásaikhoz.

Az Emlékmúzeum különlegességeihez tartozik az önkéntesek munkája, tájékozottak, végigvezetik a termeken a látogatókat, lenyűgöző történetekkel avatják be őket a magyarországi zsidó közösség múltjába, erről sokszor saját tapasztalatuk alapján beszélhetnek. Az archívum kezelésében, adatok keresésében segítőkészen irányítják a látogatókat. A múzeum falai között sokszor hangzottak el megható személyes történetek, a látogatók múltjuk egy-egy darabjára, gyakran elveszett identitásukra is rátalálnak az Emlékmúzeumban.

A cfati múzeumban szívesen fogadnak egyéni látogatókat és csoportokat, oktatási programot szerveznek iskolák számára. Aki betér az Emlékmúzeumba, először végignéz egy rövidfilmet a magyar anyanyelvű közösségek történetéről, ez háttér-információ a kiállításhoz. Témakörök köré szervezett programokat is kínálnak, a családi tárlatvezetést a látogatók családjának történetéhez igazítják, a tematikus múzeumlátogatás kulturális és irodalmi témákhoz, a látogató érdeklődési köréhez kapcsolódik. A múzeum kulturális programokat, szakmai napokat és konferenciákat is szervez. A Herzl-nap évente egyszer kerül megrendezésre, minden alkalommal más-más, a közösség szellemi örökségéhez kapcsolódó témakörre épül.

***

Az Emlékmúzeumot a mindennapi tevékenység mellett más kérdések is foglalkoztatják. Milyen feladatot ró az intézményre működésének helye és ideje? Mi történt a múltban, és hogyan kell megtervezni a jövőt? A múzeum a gyűjteményéhez híven ápolja a múltat, tevékenységét a jelen elvárásaihoz igazítja, és ezekből a tapasztalatokból kiindulva igyekszik a jövő közönségéhez szólni. A gyorsan fejlődő-változó, egyre több kiállítási eszközt felhasználó múzeumi világban kell elfoglalni a gyűjtemény egyediségét hangsúlyozó helyét.

A múzeum közeledik fennállásának harmincadik évéhez. Az idők során egymást váltották a generációk. Lustig Josef, a múzeum alapítója és két évtizeden keresztül igazgatója 2016-ban elhunyt. Nyolc évvel korábban fia, Lustig Ron váltotta fel apját. A látogatóközönség is megváltozott. Egyre gyakoribb a fiatalabb generációk látogatása. Az Emlékmúzeum közönsége változatosabb, nemcsak az izraeli magyar hátterű családok és utódaik érkeznek a múzeumba, hanem az állandóan növekvő izraeli közönség és a világ minden tájáról érkező turisták, zsidók és nem zsidók.

Minden látogató, minden nemzedék és minden közönségcsoport más-más kapcsolatot teremt a múzeummal. Az alapító generáció számára a múzeum szinte létszükséglet volt. Küldetésérzésből született, a magyarországi zsidóság történetét a felejtéstől szerette volna megóvni. Az alapítók Izraelt választották új hazájuknak, ugyanakkor fontos volt nekik, hogy megőrizzék egykori, magyarországi életük maradványait. Számukra az Emlékmúzeum közös otthon lett, az évek során egy biztos pont, ahonnan szellemi örökségükre büszkén tekinthettek vissza, és ápolhatták a folytonosságot.

Természetesen a fiatalabb nemzedék és a múzeum közti kapcsolat nem olyan közvetlen, mint az alapítók generációjával, a látogatók más indítékból érkeznek, mást keresnek. Sokan jönnek azért, hogy megismerjék családtörténetüket. Másokat a történelem vonz. Személyes történeteken keresztül azonosulni egy közösség múltjával mélyen érinti a látogatót akkor is, ha nem a magyarországi zsidó közösséghez vagy nem a zsidó néphez tartozik. Áttételesen újabb kapcsolatot is teremthet saját vagy nemzete történetével, egy korábbi szemlélet újraértékeléséhez vezethet, vagy általános kérdésekre is rávilágíthat.

Magyarország egyik izraeli nagykövete küldetése végén látogatta meg az Emlékmúzeumot, és őszintén meglepte, hogy csak a múzeum megtekintése után értette meg, hogy a magyarországi zsidóság milyen mértékben épült be a magyar társadalomba, mennyire magyarnak érezte magát, és milyen mértékben járult hozzá Magyarország haladásához, fejlődéséhez, sikereihez.

Az idő múlása és a generációváltás foglalkoztatja a múzeum munkatársait, úgy érzik, átmeneti korszakhoz érkeztek. Az anyaggyűjtés és az emléktárgyak megőrzése után egyre több feladatot jelent az adatok feldolgozása, a jelen követelményeinek megfelelő tájékoztatás és a hozzáférhetőség fejlesztése. Az Emlékmúzeum továbbra is oktatási és kutatási célokhoz kíván segítséget nyújtani gazdag gyűjteményével, és hozzájárulni a múzeumlátogató közönség múlttal kialakított kapcsolatához, a súlyos történelmi események megértéséhez és feldolgozásához, a kulturális kérdések vizsgálatához, a társadalmi és szellemi örökség értékeinek, a múlt, a jelen és a jövő közti összefüggésnek a megértéséhez.

A múzeum jelentős változás előtt áll, készül arra, hogy a közeljövőben felépülő új otthonába költözzön Herzliába. Az örömteljes változásba szomorúság is vegyül, a cfati munkatársaktól és önkéntesektől elválnak. Elbúcsúznak Cfattól, a várostól, amelynek története összefonódik a magyarországi zsidóság történetével, és a múzeumnak eddig otthont nyújtó épülettől. Az Emlékmúzeum történetének első korszaka ezzel lezárul. A helyváltozás a múzeum fejlődését biztosítja. Herzlia központi elhelyezkedése Izraelben lehetővé teszi a szélesebb körű látogatóközönséggel kialakítható kapcsolatot, a múzeum területi növekedése az állandó kiállítás bővítését is jelenti. A helyváltozással járó tervek mellett a múzeum továbbra is megőrzi a múlt szellemét, és őrködik a folytonosság fölött. Az az elképzelés is szóba került, hogy nem válnak meg teljesen Cfattól, és a jelenlegi épület az új múzeum fiókjaként működik majd. Az új épület tervezői igyekeznek az Emlékmúzeum első otthonának hangulatát is érzékeltetni új helyén.

***

Az egyik gimnazistacsoport múzeumlátogatása végén egy diák odalépett Lustig Chavához, és a fülébe súgta: „Ez a hely egyáltalán nem olyan, mint egy múzeum, hanem olyan, mint egy otthon.” Ez az érzés kísérte az évek során a múzeum baráti körét, látogatóit, és ez lett a cfati épület egyik fontos jellemzője. Az Emlékmúzeumnak ezt az egyedi tulajdonságát továbbra is szeretnék megőrizni, szeretnék, ha a jövőbeli múzeumlátogató is, amikor belép, azonnal otthon érezze magát.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com