Bűnbánat tíz napja, megtérés szombatja: készülünk az engesztelés napjára, amit nagypapám még hosszúnapnak mondott. „Jom arokh”, mondjuk, de ezt nem mondja senki errefelé. Pedig a szombat bejövetelét hangszóróból hírt adó egri jesiva utcájában lakunk, és mégsem.
Hétfőn, Ros ha-sana napján a Holt-tenger melletti Nahal Davidba megyünk. A kirándulók úgy állnak sorban, hogy beállhassanak a vízesések alá, mint a turisták a Gellért-fürdőben a vízköpőknél. Mindannyian belefürdünk a hűvös vízbe, és megfogadom, hogy visszajövök hét közben az ünnepek után, miután visszaáll újra a régi rend. A hazaúton Ein Fashába is beugrunk, ahol kevesebben vannak, de persze az is lehet, hogy már hazament a zöm, mire fél négykor megérkezünk az édesvizű forrás táplálta medencékhez. A sivatagban ilyenkor, szeptember végén kezdődik az igazi fürdőszezon. Amikor Jeruzsálemben már hűvös van, itt még napnyugtáig kitart a vidám meleg. Szekuláris zsidók és arabok együtt fürdenek a nagymedencében, felnőttek labdáznak, és gyerekek ugrálnának a medence széléről, ha az úszómester hagyná. Visszafelé én vezetek, Kumrán hegyét nézem fél szemmel, ahová majd legközelebb megyünk, a barlangok megvárnak. A második ünnepnap előtti órában érkezünk haza, nem tudok behajtani az autóval a jesiva mellett, mert tömött sorokban állnak az haredi férfiak az úton, rá se ránts, megkerülöm a háztömböt.
Csütörtökön délután veszem észre, hogy a városrészünk kiürült, és a régi vonatsínek mellett vezető bicikliúton is alig látni valakit délután fél ötkor, vagyis óvodaidő után. Márciustól novemberig itt, a füves részen legeltetik a szülők a gyerekeket, sőt a melegebb napokon a téli hónapokban is. Mi történt, ma mindenki otthon, a négy fal között készül a félelmetes napra? Valószínűbb, hogy a „geser” híd miatt ürült ki a város, amit Ros ha-sana és a hétvége közé húztak azok, akik kivettek két szabadnapot: a szerdát és a csütörtököt. Így egész hetet nyert, aki a hosszú és megterhelő augusztus után még utazni vágyott a családjával, vagy nélküle. Nem tudom, mi ütött Nadavba, aki a bicikli gyerekülésén előre-hátra dobálja magát, miért nem bír megmaradni a fenekén. Örüljön, hogy nem neki kell tekernie ebben a városban, ahol fölfelé vagy lefelé visznek az utak, más eset nincs. „Cuki, cuki” hajtogatja Nadav, vagy úgy, megállok és megpróbálom elterelni a figyelmét, de sajnos még egy kutya sincs a közelben, hogy rácsodálkozhassunk, és elfelejtsük mindketten, miről szólt az elmúlt három perc kataklizmája. Nadav még mindig sír, nem tud lemondani az édességről. Továbbindulok, hátha megnyugszik, kapóra jön, hogy üres minden, síró gyerek biciklin nem mindennapos látvány.
Egyetlen napban sűrűsödik az élet, ezt már sokan sokféleképp megírták. Miután Nadavot megnyugtatja a menetszél vagy valami más, a biciklin tekerve átgondolom, hogy a hét melyik napja foglalja magában az egész életemet. Egy csavarral arra gondolok, hogy nem a megszokott, hanem a váratlan és egyszeri, a kivételes. Tehát nem a síró gyerekeimről, a munkáról és Drorról szólna „A Nap”, hanem arról, hogy koncertre megyek, karambolozom vagy csókolózom egy ismeretlen pasival az utcán, már ha történne ilyen.
Dror csütörtök esténként a városba megy, hogy átbeszélje a haverokkal a világpolitikát, eközben én azon töröm a fejem, hogy hogyan lehetne jobbá tenni a saját életemet, és közvetve a családunk életét. Well-being, mondom Drornak már éjfél után, amikor beesik az ajtón, ez lesz a hét és talán a hónap kulcsszava, aminek jegyében pénteken masszázsra megyek, majd este moziba. A vásznon egy finn nő kalandjai peregnek, aki a megoldatlan életét hátrahagyva Moszkvából Murmanszkba vonatozik, három nap alatt. A vonatút, mint menekülés, ízlelgetem a dolgot, mondjuk, ha elvonatoznék Rahatba, előrébb tartanék? Vagy legyen inkább Nahariya? Reménytelen. Se hálókocsi, se szerelem, se semmi.
De miért is kéne elmenekülnöm, ha van kivel megbeszélni a dolgokat. Márpedig ha beszélek, Dror meghallgat, sőt Rafi is, mert ő nem fekszik le éjjel fél 11 előtt. Ki tudja, miket hall meg és mire figyel, ha aludna, nyugodtabb lennék, ő viszont valószínűleg nem lenne koraérett okostojás. Pénteken hozza haza az iskolából a kiesett fogát, és kérdezi, mit hoz érte a fogtündér. Nálunk ilyen nem volt, mondom neki, de ezzel ő nem foglalkozik, hát mikor jöjjön az az ajándék, kérdezem tőle, hanukkára jó lesz? „Jaj, mama, mit butáskodsz, a párna alá teszem a fogamat, és akkor reggel kapok valamit!” Nem vagyok semmi jónak elrontója. Csak ne jöjjön a fogtündér vasárnapig, mert akkor nyitnak a boltok, utána viszont szeretettel várjuk.
