Péter Gad Naschitz (1932–2017)

Naschitz Péter 1932. július 16-án született Budapesten. Szerette az életet, az embereket, de leginkább a tevékenységet és az alkotást. Élete nyolcvanöt éve intenzív és produktív volt. Még utolsó évében is minden reggel hétkor megjelent az általa alapított ügyvédi irodában, és késő este társadalmi vagy diplomáciai eseményeken fejezte be a napot. A tudás, az irodalom, a nyelvek, a zene, a család, a barátok és a lehetőségek embere volt.

Péter néven született, de amikor 1940-ben a holokauszt közepette szüleivel alijázott, a Gad nevet választotta. A véletlen is hozzásegítette, hogy intenzív lelkesedéssel végzett munkával saját szerencséje kovácsa lett.

1957-ben befejezte jogi tanulmányait, önálló ügyvédi irodát alapított. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan a hadsereg szóvivőjeként teljesített katonai szolgálatot. Amikor rám került a sor, követtem volna a példáját, próbáltam egyszerre teljesíteni a katonai szolgálatot és végezni a tanulmányaimat, de a hadsereg nem nézte ezt jó szemmel. Apám, ahogy hallottam tőle, nem akart ügyvéd lenni, csak tanulni a tanulásért. Idővel a tenger- és kártérítésjog szakértője lett. Megjegyezem, a család a Transilvania hajó fedélzetén alijázott. Nem tudom, van-e kapcsolat az út és a tengerjog között, talán csak véletlen egybeesés.

Apám a jog világában rendkívüli adottsággal rendelkezett. Különleges emlékezőtehetséggel mindig tudta, melyik ítéletet vagy hasonló esetet kell az izraeli, angol vagy amerikai jogból elővenni. Bölcsen belelátott emberekbe, helyzetekbe. Természetes képessége az emberek közti kapcsolatteremtésre a tanúk kihallgatását barátságos beszélgetéssé változtatta, el is érte a célját, a tanúk nagy tisztelettel ráztak kezet vele. Kellemes légköre háborúskodás helyett megfelelő megegyezésekhez vezetett. Ötéves koromban magával vitt a tel-avivi bíróságra, csodálkozva ültem ott, a szakszerűség és a tehetség láttán, ellágyulva kollégái és a közönség szeretetmegnyilvánulásától. Hat hónappal a halála előtt apám az akkor tizenegy éves fiamat, Deant vitte magával, ma már tudjuk, az volt az utolsó megjelenése a legfelsőbb bíróságon. Úgy gondolta, megnyerte a pert. Méltó befejezés. Dean így emlékszik rá, és büszke, hogy ott lehetett.

Az évek során, ahogy egyre ismertebb lett, újabb lehetőségek nyíltak meg előtte. 1982-ben társként csatlakozott hozzá Hanina Brandes, közösen fejlesztették az idővel igen sikeres kereskedelmi osztályt. Az éveken át fejlesztett, növekvő vállalkozása, irodája volt a mindene. Amikor külföldi útról érkezett haza, lehetett kora reggel vagy péntek délután, mindig bement, hogy megnézze, mi halmozódott fel, mit kell elintézni, kinek segíthet; de mindezt csak azután, hogy átadta nekünk a várva várt apró ajándékot, egy különleges zamatú Lindt csokoládét svájci tájképbe csomagolva vagy aranyló copfos pici babákat bajor ruhában vagy a Selfridgesben vásárolt ruhákat. Mindig aktákkal és könyvekkel tele táskával tért haza, hogy esténként vagy hétvégén folytassa a munkát. Családias hangulat jellemezte a munkahelyét, igazi barátság és kölcsönös bizalom. Gyerekkoromban magával vitt, a szőnyegen játszottam sárga kis traktorokkal, miközben telefonokat vagy fontos találkozókat bonyolított le, vagy a titkárnők, Sara vagy Mira mellett rajzoltam.

Néhány jogi eljárását olyan fontosnak ítélik meg, hogy lényeges kérdésekben mind a mai napig a bíróság részben ezeket a Gad által meghatározott alapelveket követi. Például a rehovoti csomagológyár ügyében hozott ítélet a pályázati törvényekkel kapcsolatos irányelveket határozta meg; a jeruzsálemi gyertyák ügye a helyettesítési jog elveit rendezte; a Jordánia–Ararát-eset szerint az ingóságok kárát a bírósági végzés és nem a károsodás napján kell megállapítani. A kollégáitól feléje áradó tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy bírói kinevezést ajánlottak neki. Elbűvölte az ajánlat. Rátermettségéhez nem fért kétség – helyesen, intuitív módon mérlegelt, gyorsan és nem utólag határozott sorsdöntő kérdésekben, gyors felfogás és végtelen türelem jellemezte, ezért tudott fontos aktákat előkészíteni, miközben körülötte hangoskodtam és játszottam. Általában megkérdeztem, hogy zavarom-e, amikor szombaton ítéleteket olvasott, vagy vaskos dossziékat tanulmányozott, és a válasz mindig nemleges volt. Beszéltünk az ajánlatról, nem voltam még tízéves, mondtam neki, hogy szerintem ne fogadja el, a bíráskodás nem annyira jövedelmező. Azóta sem tudom, gyerekes tanácsom befolyásolta-e, amikor elutasította az ajánlatot, és folytatta ügyvédi pályáját.

Gad meghallgatta az embereket életkoruktól vagy társadalmi helyzetüktől függetlenül. Gyerekkoromban időnként pipázott vagy szivarozott. Megkértem, hogy szokjon le, és eldugtam a szivarokat. Abbahagyta. Úgy adott nekünk, gyerekeinek tanácsot, hogy nem irányított, nem előírt, meghagyta nekünk, hogy szabadon döntsünk.

Hétvégeken teniszezett, vele tartottam, Eszter kioszkja mellett a padon vártam, és karamellás-csokoládés nápolyit vagy mogyorós csokoládét majszoltam. Csodáltam a jom kipurkor tett hosszú sétáit, áthaladt a Jarkon folyó feletti hídon a Namir út folytatásában, és visszatért szerény kis lakásunkba a Lessin utcában. Az egyik ilyen gyalogláshoz Eitan bátyámmal mi is csatlakoztunk, anyát és az újszülött Orlit látogattuk meg az Aszuta Kórházban, eredeti helyén, a Zsabotinszki utcában. Amikor hazaértünk, hirtelen ötlettel mézes-szőlős csirkét készítettünk nekik.

Lenyűgözött a lelkesedés és odaadás, ahogy a munkája, az emberek, az elvállalt feladatok felé fordult. A hét napjai vagy a nap órái semmit nem jelentettek, ha támadt egy ötlete, akár péntek esti vacsora közben rögtön telefonált, és megosztotta kollégájával. Családi nyaralások közben a szállodába érkeztek a terjedelmes faxok (internet előtti korszak), reggelente órákig tartó telefonokat bonyolított le az irodával, mielőtt kirándulni indultunk, és este, amikor visszatértünk. A telefonok határozottságához méltón mindig lényegre törők voltak.

A tettek embere volt. Itt és most. Amikor beszélgettünk valamiről, amivel haladni kell, azonnal felhívta, akit kellett, és habozás vagy kérdés nélkül átadta nekem a kagylót.

Jogi pályája mellett sikeres diplomáciai feladatkört is betöltött. Fiatalon gazdasági attasé volt a belgiumi izraeli nagykövetségen, majd Izland tiszteletbeli konzuljává nevezték ki apja, Fric mellé, aki már az államalapítás óta viselte ezt a címet. A diplomáciai hagyományt fia, Eitan folytatta, aki váratlanul hunyt el 2010-ben, negyvennyolc éves korában. A veszteség az egész családot és minden ismerősét megtörte. Orli, a húgom vette át a tisztséget, és tölti be mind a mai napig. Gad itt is sikert aratott, az izraeli konzuli testület dékánjává, majd a világ konzuli testületének elnökévé választották.

Izland a család életében fontos hely maradt. Varázslatos hely. Az akkoriban menő John Travolta színész vagy a Bee Gees együttes plakátja helyett szobám falát Izlandból henger alakú tokban érkezett falinaptár gyönyörű tájképei díszítették. Szüleim izlandi diplomatákat láttak vendégül, kirándulni vitték őket, izraeli politikusokkal szervezett találkozókra a külügyminisztériumba, időnként elutaztak Izlandra. Nemegyszer megesett, hogy apám izlandi aktivistákat mentett meg, akik meg akarták váltani a világot, és bajba keveredtek, segített azoknak, akik elvesztették az útlevelüket, vagy eltévedtek, felkészültségéből és idejéből ennek a barátságos kis népnek is juttatott.

A családi élet fontos része volt mindig a zene. Anyám, Nehama tehetséges zenész volt, hároméves kora óta zongorázott, tehetségének köszönhette az ösztöndíjat a Juilliard iskolába New Yorkban. Otthon mindig szólt a zene, Gad és Nehama rendszeresen jártak koncertre, megvitatták a zeneműveket és előadásukat, versenyeztek, ki találja ki előbb, melyik darabot hallják épp a rádióban, és szerették volna egész környezetükkel megszerettetni a zenét, ezt a különleges természetfeletti csodát, amely szíveket rendít meg, boldogságtól vagy szomorúságtól könnyre fakasztja hallgatóit. Gad alapította az Arthur Rubinstein Szövetséget, és élete végéig az elnöki tisztet töltötte be. Fontos nemzetközi fórum lett, zenészek pályáját alapozta meg, és az izraeli zenei élet tekintélyét növelte a rendszeresen megrendezett zongoraverseny. Védnöksége alatt létesült a szövetség New York-i fiókja, a megnyitókoncertre egy évvel Gad halála előtt, 2016-ban került sor a Carnegie Hallban. Az a megtiszteltetés ért, hogy elkísérhettem apámat. Ugyanekkor Kínában is ifjúsági versenyt tartottak. Gad utolsó, a Rubinstein-versenyt megnyitó beszédét abban a kórházban vették föl, ahol néhány hónappal később elhunyt.

Gad kötődött a valósághoz. Mindig naprakész volt. Emlékszem, hatéves lehettem, apám fehér autójával mentünk, és hangosan énekelte a rádióval Ariel Zilber egyik számát. Csodáltam őt, akire példaképként mindenki felnéz, hogy képes egy egyszerű izraeli dallal azonosulni. Egész életében képezte magát. Tizenöt nyelven beszélt, néhányat gyerekként tanult és néhányat idősebb korában. Nyolcvanéves korában tanult meg sakkozni és számítógépet használni. Bridzsezett Nehamával és barátaival, majd felesége halála után is folytatta másokkal.

Fejlett, kifinomult, érzékeny humora volt. Kifejezéseit máig őrzöm: „kimosni a fogadat”, „hajat sikálni”. A keménytojásról mindig az jut eszembe, hogy a homlokán törte fel. Gyerekkorunkban történeteket talált ki nekünk. Verbális és irodalmi képessége kiderült gördülékeny és kimért beszédstílusából, ragyogó beszédeket és érveléseket improvizált, megtűzdelte bibliai és világirodalmi idézetekkel.

Volt benne valami nagyszerű. Tisztelte önmagát és azokat, akik körülvették. Sötét öltönyök, vasalt mandzsettagombos ingek, selyem nyakkendők, időnként nadrágtartó. A munkahelyén mindig vonzó és elegáns. A bíróságon viselt talárt Londonban vette, az angol ügyvédek hagyományát követve. Ilyen talárt adott nekem is, amikor tőle kaptam meg az ügyvédi gyakorlathoz szükséges felhatalmazást egy nagyszabású ünnepségen. Ezzel szemben hétvégeken a családjával és barátaival rövidnadrágban és egy szál pólóban ment a vendéglőbe. Egy volt a sok közül.

Mindenki ismerte és ismert mindenkit. Szerette az embereket. Odamentek hozzá köszönni, kezet ráztak vele, tiszteletüket fejezték ki. Segített másoknak, többek között abból is láttuk, hogy ünnepek előtt telerakott ajándékkosarakat talált az ajtaja előtt.

Az optimizmus és a pozitív gondolkodás a legfontosabb, amit tanultam tőle. „Minden rendben” – mondta mindig, akkor is, amikor nem minden volt rendben. Az a képessége, hogy összeszedje magát, megbirkózzon a nehézségekkel, mindennek ellenére talpra álljon – segített abban, hogy szerettei, fia és felesége elvesztése után is, krónikus szívbetegsége ellenére, akár tetszik, akár nem, erőt gyűjtsön a folytatáshoz.

Ragaszkodott az élethez, nem mondott le róla. Sosem panaszkodott. Élete végén az egyik orvos megkérdezte tőle, hol akarja befejezni az életét. Habozás nélkül válaszolt: kórházban. Tudta magáról, hogy az utolsó pillanatig harcolni fog. „Felkelni!” – mondta, amikor már nehezére esett a beszéd. Így értelmeztem: „Élni!”

Apám családjához ragaszkodó, családját szerető ember volt. Minden reggel elment apjáért a Ruppin utcai lakásába, és elvitte magával az irodájába, a Rothschild utca 136.-ba, Fricnek volt ott egy világos, levegős dolgozószobája. Később, anyja, Jenny halála után, Fric hozzánk költözött. Apám átalakította a dolgozószobáját hálószobává, vigyázott rá, és mindent megtett, hogy kellemessé tegye apja életét. Fric utolsó éveiben apám segítette az élete során írt versei kiadásában. A könyv németül jelent meg, és a könyvhét keretében rendezett könyvbemutatóra az egész család kivonult. Még Jenny életében apám ünnepséget szervezett szülei ötvenedik házassági évfordulójára a tel-avivi Dan Hotelban, ott rendezett szívesen diplomáciai fogadásokat is.

Az unokák voltak szemük fénye. Gad és Nehama, ők nem voltak tipikus nagyszülők, akik a gyerekeket a játszótérre viszik, és gondoskodnak róluk, miközben a szülők dolgoznak. A tartalomra, az értékekre figyeltek, átadták nekik a zene szeretetét, az írott szó és az egymás iránti tiszteletet. A mai napig van koncertbérletünk, a gyerekeket is magunkkal visszük. Az otthonunk tele van muzsikával és hangszerekkel, gitárok, szaxofon, anyám Steinway hangversenyzongorája, ezen játszotta Schubert és Chopin műveit. Amikor fiamat, Deant érdekelte a kosárlabda, Gad elvitte a VIP-páholyba a Maccabi Tel-Aviv–kosárlabdameccsre, és kettesben koncertre is jártak. Sakkozott a lányommal, Maiával, tiszteletből, és mert hitte, megküzd érte, sosem hagyta rá, hogy könnyen győzzön. Eljött a koncertekre, előadásokra, ahol az unokák felléptek.

A hagyomány és a család összetartása miatt tartottuk a közös péntek esti vacsorákat. Bár a vallással való kapcsolatom ambivalens, folytatjuk ezt a hagyományt, részben a szülők tisztelete miatt, részben mert megértettük ennek fontosságát.

Gad 2017. szeptember 7-én, nyolcvanöt éves korában szívbajban hunyt el. Felesége, Nehama és fia, Eitan mellett nyugszik Givat-Haslosa kibuc temetőjében. Békés és virágzó hely.

Két lánya, két veje, négy unokája és több ezer ember, aki tanult tőle, példaképnek tekintette, szerette – szeretettel őrzi az emlékét.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com