Haifai arcképek

Székely Sándor (1909–1984)

1932-ben alijázott, kezdetben narancsligetben dolgozott, utat épített, alkalmi munkákat végzett, végül Haifába került, és élete végéig a városban maradt. A kolozsvári Keleti Újság és a budapesti Múlt és Jövő igazolásával érkezett: a lapok Székely Sándor újságírótól várják a helyi tudósításokat, kérik, hogy munkáját mindenütt támogassák.

Az újságíró-igazolvány később is hasznos volt, annak segítségével álcázta az Irakban és Szíriában végzett felderítő feladatokat. 1933-tól a Hagana tagjaként és tisztjeként szolgált Haifában, a vegyes lakosságú környék különlegesen nehéz helyzetek elé állította. A függetlenségi háborúban az északi fronton egy munkásszázad parancsnoka volt.

1942-től 1974-ig dolgozott a Shell (később Paz) társaságnál. A Paz petróleumtársaság haifai központjának helyettes igazgatójaként felelős és nehéz feladatot látott el. A tartálykocsik a haifai telepről indultak a Sínai-félszigetre és érkeztek vissza feltöltött tartályokkal. Székely ellenőrizte a benzin tisztaságát, és engedélyezte elosztását.

Családjával vagy harminc éven át a telepen élt, az államalapítás utáni élelmiszerhiánnyal küszködő, jegyrendszerrel működő időszakban az egész környék magyar anyanyelvű közösségének és az új oléknak az ellátását segítette a lakhelyükön vezetett gazdaság, a baromfiudvar.

Székely számos szervezeti-társadalmi feladatot vállalt: a magyarországi olék (HOH) központi szervezete társelnöke, a haifai csoport díszelnöke, a haifai Weitzner Center alapító elnöke, a munkáspárt magyar tagozatának haifai elnöke, az országos központ tagja volt. A Kibuc Galujot haifai Bne-Brit páholy alapítása óta a vezetőségi tagok, Haifa városi bírósága pedig tagjai közé választotta.

1957 februárjában a HOH haifai szervezete felszólította a város közösségét, hogy ahogy eddig elöl jártak adakozásban, most, amikor minden nélkül érkező magyarországi családokat fogadnak, segítsék az új olékat. A felszólítást Székely Sándor mellett aláírta többek között Breuer professzor, Káhán Gizella, Szenes Kató, Kauders Ben-Cion.

Rendszeresen várta a haifai kikötőben az olékat, ahol lehetett, segítette az újonnan érkezők beilleszkedését.

Magyar anyanyelvűekből szervezte a rendőrség különleges önkéntesegységét (1974–1982). Az erdélyi cionista cserkészszervezet, a Somer veteránjaival Kfar-Gliksonban, a Marton Ernő Emlékházban berendezett helyiségükben gyűltek össze.

Munkája a hajnali óráktól a kora délutáni órákig minden idejét kitöltötte, a délutánt és estét önkéntesként a haifai magyar szervezetek, klubok, a társasági élet szervezésére fordította, a közösség éltető lelke volt. A HOH legtöbb tagja a munkáspárt magyar nyelvű csoportjához és a magyar nyelvű Bne-Brit páholyhoz is csatlakozott. A társasági összejövetelekre, ünnepségekre, megemlékezésekre a HOH helyiségében került sor. Az év kiemelkedő eseményének számított a tombolával összekötött rendezvény purimkor, de rendszeresen találkoztak a römijátékosok, az asszonyok pedig a rendezvényeken otthon készített süteményekkel vetélkedtek.

A Ritz kávéház asztaltársasága

A haifai Ritz kávéház a városban és környékén élő hajdani magyarul beszélők törzshelye volt. Bár nem ez volt a kávéház igazi neve, ma már lehetetlenség kideríteni, ki nevezte el így, és hogyan ment át ez a név a köztudatba. A Ritz kávéház igazi szellemi műhely, a világ többi irodalmi kávéházához hasonló találkozóhely kiváló és kevésbé fontos emberek számára, egy helyiség, ahol barátok között beszélhették meg életük és környezetük történéseit, ahol művészi alkotásokról cseréltek eszmét, ahol egyszerűen jól érezték magukat. Haifa régi városközpontjában működött, a Nordau és Herzl utcákat összekötő, Haim nevű utcácskában, először annak közepe táján, majd később közelebb a Herzlhez, Hadar városrész fő útvonalához. Ma régiségbolt van a valamikori kávéház helyén.

Ide járt vasárnap délutánonként többek között egy nem túl magasra nőtt, de sokunk szemében annál nagyobb költő, fényképész, humorista, az örökké vidám tekintetű Felleg György. 1940-ben alijázott, és utazása körülményeiről az akkor már Nahalalban tanuló Szenes Hannának érkezett levélben olvashatunk. Hanna anyját gyakran keresték fel Erecbe készülő fiatalok, hogy híreket halljanak, tanácsot kérjenek, és apró, kedveskedő ajándékokat továbbítsanak Budáról Nahalalba. Felleg György Szombathelyről készült alijázni bátyja, Kfar-Jeladim igazgatója nyomdokában, és újságírónak készült. Mire az utazáshoz szükséges valamennyi intézendőt maga mögött tudhatta, lejárt a certifikát határideje, illegális alijázóként többi társához hasonlóan az atliti tábor várt rá és feleségére. „A beilleszkedés kezdeti nehézségei – írta az első időkről –, előbb a munkanélküliség, majd a tőlünk nagyon távol álló foglalkozási ágakban történő elhelyezkedés, lakásgond és első gyermekünk megszületése kötötték le minden energiánkat, erőkészletünket; és még ki se hevertük az új ole státussal járó megrázkódtatásokat, jött a vészkorszak, s a szülőföldön rekedt családtagjainkért való aggodalom és reszketés őrölte fel idegeinket.” Izrael Állam alapításakor már józan polgári foglalkozást választott: statisztikus lett. A jom kipuri háború idején vezető állást töltött be egy fontos állami hivatalban. Humoros írásokban, apró életképekben írt a fiatal ország kisebb-nagyobb gondjairól, joviális humora élete végéig elkísérte. Az évek harcos izraeli honpolgárrá nevelték, választott hazáját őszintén és tiszta szívvel szerette, írásainak minden sorával az ország jobbulását, fejlődését segítette.

Felleg György jóbarátja, asztaltársa, Székely István, az izraeli magyar nyelvű újságírás ismert és köztiszteletnek örvendő alakja is élete végéig a Ritz kávéház társaságának oszlopos tagja volt. Nyolcvanadik születésnapján Felleg György köszöntötte. „Még kisregény keretében se férne el a rengeteg élményanyag, amit vándorlásai során összegyűjtött, míg aszódi asszimiláns zsidó család sarjaként Palesztinában kötött ki, és az idők folyamán tudatos zsidóvá formálódott, miután megjárta egész Európát, Párizsban élt néhány évig, majd jelentkezett az idegen önkéntesek menetezredébe – leszerződött a háború idejére –, ahonnan azonban önkéntes szabadságot véve kereket oldott, és Szírián keresztül gyalogszerrel alijázott.” Kortársai kitűnő riporternek, fordítónak, humorral, életbölcselettel, cinikus felhanggal megformált rövid elbeszélések szerzőjének, az Új Kelet haifai tudósítójának ismerték. Barátai az elegáns, szolgálatkész, jó modorú társuknak a Lord of Carmel címet adományozták.

A Ritz kávéház asztaltársaságának örökmozgó, nyughatatlan, az egész világ megváltására törekvő tagja, Kaddar Arje 1912-ben született Nagyváradon.

A debreceni zsidó gimnáziumban érettségizett, a budapesti jogi karon az államtudományok doktori címet szerezte meg. Bátyját követve már 1929-ben bekapcsolódott a cionista ifjúsági mozgalomba, és megkezdte publicisztikai munkásságát, a Zsidó Szemle munkatársa lett (1929–1938). A Magyar Cionista Szövetség titkára (1932–1936), a Keren Hajeszod budapesti irodáját vezette (1936–1939), és a Cionista Kongresszus összekötőjeként információkat szolgáltatott a Párizsban működő központi irodának a magyarországi zsidóságot veszélyeztető megkülönböztetésekről, törvényekről. Az első ereci hangosfilmet, Ez a föld (1935), magyar felirattal látta el. A film alkotói között rajta kívül is voltak magyar anyanyelvűek: a forgatókönyvet Avigdor Hameiri írta, a filmet a Magyarországról érkező Lázár Lajos rendezte, magyarországi bemutatása sikeres volt. 1939-ben a Keren Hajeszod küldöttjeként fivérével, Sándorral Erec-Izraelbe utazott. Ugyanabban az évben részt vett Genovában a háború előtti utolsó Cionista Kongresszuson, majd a világégés utáni első, 22. kongresszuson Bázelben (1946).

A két dátum között a magyarországi zsidóság nagy részét elpusztították. 1942 és 1944 között Ukrajnában volt munkaszolgálatos, megszökött, kalandos úton, gyalogszerrel tért vissza Budapestre.

A háború után Kaddar Arje folytatta munkáját a cionista mozgalomban. Az államalapítás után Izrael budapesti képviseletén a konzulátus hivatalos közlönyét szerkesztette magyarul (1950–1956). 1956 szeptemberében Arje és felesége hatéves fiával megérkezett a haifai kikötőbe. A Szochnutnál kapott munkát, és az Új Kelet haifai tudósítója lett. Szinte naponta jelentek meg társadalmi, politikai, kulturális cikkei – az izraeli élet fonákságainak javításán dolgozott, éles tollal, sok humorral. Egyik mondása szerint a cionista nevelés céljaként nem elég a zsidókat a diaszpórából kihozni, hanem a diaszpórát kell kivenni a zsidóságból. Kezdetben több cikkét héberül írta és jelentette meg. Az Eichmann-perről szóló írásait több külföldi lap is átvette. 1962 áprilisában végre megvalósíthatta régi álmát: útjára indította és élete végéig szerkesztette „független társadalmi-kritikai folyóiratát” Haifai Szemle, majd 1969-től Izraeli Szemle címmel.

A Pygmalion Haifában

A haifai HOH klubszínháza 1954. december 1-én a Betenu színháztermében zsúfolt nézőtér előtt mutatta be Bernard Shaw Pygmalion című darabját. „Shaw komédiájának előadására csak olyan együttes vállalkozik, amelynek igényei vannak, és amely igényes közönségre reflektál. A szerző humora, a rendező szuggesztivitása, a színészek művészi egyénisége és az intelligens közönség derűje együtthatol a Pygmalion sikerének. Szerző, rendező és színészek a helyükön vannak, és biztos, hogy a közönség meleg derűje és mosolya fogja kísérletüket igazolni.” (Új Kelet, 1954. november 24.) A premiert újabb előadások követték decemberben és januárban Haifában, Nahariában, Kiriat-Mockinban, Netanjában. Tel-Avivban a Bet-Hinuh termében, telt ház előtt adták elő a darabot csaknem díszletek nélkül, „műkedvelő, bár minden igyekezettel jót adni szándékozó gárdával” (Új Kelet, 1955. január 17.).

A darabot Nádasi György ügyvéd fordította és rendezte. A szerveződő társulat hírére számos jelentkező kereste föl, és az amatőr társulat nagy sikert aratott. A színrevitellel járó költségeket viszont nem tudta fedezni, ezért az egyetlen színpadra állított mű után lemondott a folytatásról. De mégsem mondott le a színházról. Felolvasóesteket rendezett, amelyeken magyarul hangzottak el színdarabok, irodalmi művek.

Nádasi történeteket, cikkeket írt magyarul, írásait részben héberre fordították, de sikertelenül próbálkozott kiadásukkal, az újságoktól, folyóiratoktól visszaküldték a holokausztról, magyarországi életükről szóló írásait.

Haifai tengerészek

Haifa nem csupán gyönyörű tengerparti város, hanem az ország jelentős gazdasági központja, kikötőjében zajlik Izrael kereskedelmi forgalmának jelentős része. Itt lett elismert tengerész – többek között – Hegedüs László (Laci).

Magyarországon 1919-ben, a kommün leverése után megkezdődtek az egyetemi atrocitások a zsidók ellen, pogromok is voltak az iskolák környékén, és a tízéves Laci jól verekedett. Apjának, tanító létére, nem sikerült jó tanulót faragni a fiából, minden érdekelte a tanuláson kívül: a foci, később főleg a lányok. Mégis, az 1927/28-as tanévben leérettségizett az Eötvös József Főreáliskolában, és azonnal el is hagyta Magyarországot. Felismerte, hogy zsidóként, a numerus clausus árnyékában nem jut be az egyetemre, családja pedig nem tudja támogatni, de nagybátyja példája biztatta, Holzer Arnold hajóskapitány kereskedelmi hajókkal Amszterdamból indult hosszú utakra. Hihetetlen elszántság, testi-lelki felkészültség kellett ahhoz, hogy Laci boldoguljon. Hajósinasként kezdte, végigjárta a ranglétrát, végül hajógépész lett, a második ember a kapitány után. A harmincas évek elejétől angol lobogó alatt óceánjárókon dolgozott, belecsöppent a világháborúba, egy angol hadihajót, amelyen szolgált, egy tengeralattjáró elsüllyesztett, és a víz felszínén úszó alkatrészbe kapaszkodva jutott ki valahogy a partra. (Hajós létére nem tudott úszni.)

1938-ban letelepedett Erec-Izraelben, apját kivitte magához, megmutatta neki az ígéret földjét (egy évvel később apja elhunyt). A hajókon, ahol dolgozott, vitték a menekülő zsidókat Erecbe. Első feleségét, Ursulát is egy menekülőket szállító hajón ismerte meg, Ursula a hitleri Németországból menekült, elhagyta keresztény férjét és két fiát, nehogy egy zsidó anya miatt elpusztuljanak. Soha többé nem látta őket. Lányuk, Lídia 1944-ben született. Haifában laktak, Laci a haifai kikötőt építette. Hajógépészként sokat hajózott. Erről a korszakról szűkszavúan nyilatkozott: építette Izraelt.

A hetvenes évek elején már nyugdíjas volt, mégis, amikor Izrael segítséget nyújtott Etiópiának kikötő üzemeltetéséhez és tengerészek kiképzéséhez, megbízták a projekt vezetésével. Két évig dolgozott Massawa kikötőjében.

Sok barátja volt az egész világon, de az egyik legjobb barátja a magyarországi Hegedüs Károly volt, az egyik legjobb meteorológus az akkori Izraelben.

1961-ben az izraeli kereskedelmi flotta új szerzeményei futottak be a haifai kikötőbe, a citrusszállítmányokat Európába szállító Naharia, a Maszada és a német kártérítési szállítások keretében átvett, gabonaszállításra épült Eilat. A kereskedelmi flotta tisztikarának doyenje, Sági Ödön, az Eilat parancsnoka az Osztrák–Magyar Monarchia fiumei akadémiáján szerzett tudását és évtizedes tapasztalatait az izraeli hajózásban kamatoztatta.

Radán Alfréd is azon kevesek közé tartozott, akik bár zsidók voltak, bekerültek a magyar tengerészeti akadémiára, és az osztrák–magyar hadseregben fregattőrnagyi rangot kapott. A világégés elszakította családjától, harmincöt családtagja pusztult el, egyetlen fivére maradt csak életben. Feleségével és két fiával Izraelben találkozott újra. Az izraeli hajózás kötelékében, a Negba parancsnokaként hozta a hazatérő olékat Izraelbe. Modorával, tudásával, intelligenciájával mindenkit megnyert, tizenegy nyelven szerte a világon szerezte a barátokat – magának és Izraelnek.

1956-ban, a magyarországi események után alijázott a tengerész J. Sándor, a világban hajózva a zsidó és az izraeli események, jelenségek kötötték le a figyelmét. A legemlékezetesebb élmény Chicagóban érte: a kikötőben a hajó körül elegáns öregúr nézelődött, kiderült, hogy olvasott az újságban az izraeli hajó érkezéséről, és „mielőtt meghalna”, látni akart izraeli tengerészt. Megvendégelték a hajón, és a vendég másnap több társával tért vissza, akik órákig utaztak azért, hogy izraeli hajót és tengerészt lássanak.

Az izraeli hajók egy darab Izraelt vittek szét a világban a szélrózsa minden irányába.

A cikk részben a Székely Sándor lányával, Irit Eisenberggel felvett interjú, Nádasi György lánya, Sosana Zak és Hegedüs László unokahúga, Reichard Ágnes visszaemlékezése alapján készült

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com