A munkahelyemről hazafelé autózva a görög kolostort jobb kéz felől elhagyva érek a Herzog út és a Tchernichovsky utca kereszteződéséhez, ahol mindig feltorlódik a forgalom. A jobb sávban álló kékesszürke Tesla mögött fékezek a piros lámpánál. A Tesla tetején műanyag-kocka lamed matricával, tehát tanuló vezető ül a volánnál, ilyet még nem láttam, ez új a jeruzsálemi városképben. Balról előzve lehagyom őket, aztán a Tchernichovsky végén újra a Tesla halad előttem, hát ez meg mi, nem emlékszem, hogy visszaelőzött volna. Aztán rájövök lassan, hogy ez egy másik Tesla, és ennek is lamed van a tetején, a második közben lassan beért mögém. Előttem és mögöttem is tanuló vezető, csak nehogy kár essen az autókban, mármint a másik kettőben. A furcsa véletlent szerencsehozó jelnek veszem.
Nir az esti gyaloglás közben mondja el, amit már az újévi vacsora óta sejtettem: barátnője van, akivel három hete járnak. A barátnő is ott volt a nálunk tartott vacsorán, de akkor még nem volt hivatalos a kapcsolat. Nir túl az ötvenen, a lány negyvenen innen, tizenöt éves ismeretség fordult át intim kapcsolatba. Meglapogatom Nir hátát, nahát öregem, mekkora hír, mennyire örülök! Biztosra megyek, és megkérdezem tőle, hogy a sétáinkat befolyásolja-e, hogy Nir nem szingli többé, a válasz negatív. Viszont a barátnő azt kéri, hogy egy óránál ne maradjon ki hosszabb időre. Aha. Nem túl biztató jel a jövőre nézve, de a kételyeimet megtartom magamnak.
A Szukkot utolsó napjait és a Tóra örömünnepét Haifában töltjük Drorral, városi család városi vakáción. A Rakhbalitra, az új drótkötélpályás felvonóra a Merkazit ha-mifrac vonatállomásnál szállunk föl az ünnep előestéjének délelőttjén, kicsit nehéz szívvel, mert hallottuk, hogy a héten kétszer is leállt a felvonó menet közben, másodszorra, éppen tegnap, egy órára. Drorral korábban már megbeszéltük, hogy az üzemzavarok nem tartanak vissza attól, hogy kipróbáljuk a felvonót, hiszen a leállás lehetősége hozzátartozik az élményhez, főleg itt a Közel-Keleten. Ha Ausztriában lennénk, most síléc is lenne nálunk, mondom Rafinak beszállás közben, ez a lift az Alpokba való, de mi csak ötszáz méterrel megyünk a tengerszint fölé, hó nem lesz. A tájidegen felvonóról Haifa ipari negyedét látni, a Haifai-öblöt a Krayot gyárkéményével, a Karmel exkluzív városnegyedeit, a fenyőerdőt és az egyetemi épületeket. Az egyetem üres, de a Hecht Múzeum szerencsére nyitva van, és a gyerekeknek is tetszik. Visszafelé ismét a felvonót választjuk, jó felkészülés Dror számára a síeléshez, ami egyelőre még csak terv, de egyre erősebben körvonalazódik. Főleg egy ilyen jól sikerült kirándulás után.
A szállodánk a Hadar városrészben inkább éjjeli menedékhely, Dror komolyan meglepődik, amikor beleegyezem, hogy maradjunk. Úgyis csak aludni járunk majd ide, mondom neki. Vonz Haifa sokszínűsége, határozottan jót tesz a városnak a sok Tel-Avivból kiszorult fiatal. A tengerparton olyan érzésem van, mintha Szocsiban lennék, ahol pedig sosem voltam, és nem is leszek. Kizárólag orosz szót hallani, a nők szőkék, a férfiak gyúrni járnak és szépek, Drorral kibeszéljük őket, amíg a gyerekek homokvárat építenek. A tengerparti sétányon sokan futnak és gyalogolnak, ha Haifában élnék, itt sétálnánk esténként a haifai Nirrel. Az út végén lesétálunk a partra, és beülünk az úgynevezett haifai jacuzziba, vagyis a tengerparti sziklákkal körülvett természetes kis medencébe a tengeri kutatóintézet mellett. Körös-körül horgászok állnak a sziklákon több méteres horgászbotjukkal, nem zavarjuk őket. Jó lesz Jeruzsálemből visszagondolni arra, hogy itt jártunk.
A Szent város belerázódik lassan az ünnepek utáni rendbe, az utcákon a szemeteskukák mellett, a földön gyűlnek a szukkákról leszedett pálmafa-levelek. Pénteken Tekoába utazom, Amosz próféta falujába. Rafi ma először fog a barátnőjénél aludni, de nem aggódom érte, a szarvasi tábort is profin kibírta. A szombat előtti utolsó órában már alig van forgalom, húsz perc alatt Tekoában vagyunk az üres utakon, Tali is velünk jön kíváncsiságból. Másnap, szombaton újra jövök, de már Drorral, aki megkér, hogy ezúttal ne ugorjuk be Huszanba enni, mert a biztonsági helyzet nem engedi. Dror nevetve meséli a háziaknak, hogy mióta együtt élünk, minden nap túllépi a komfortzónáját, én ezt dicséretnek veszem. A szombati lágy napfény kicsalogat a házzal szemközti kopár dombra, ahová az unszolásomra a háziak is velünk tartanak. A domb túloldalán a sziklák és tüskés növények között leereszkedve a wadi oldalában futó ösvényhez érünk. A sziklába vájt barlangokban valaha szerzetesek éltek. A kirándulásra az egyik szomszéd kislány is velünk tart nőrokonával, akiről nem tudom megállapítani, hogy az anyukája-e vagy a nővére, de nem is baj, nem kell mindent tudni és érteni, főleg, ha magamat sem értem. Mi vonz erre az üres tájra? És miért érzem úgy, hogy legszívesebben itt maradnék, ha csak egy pár napra is, ha Dror komfortzónájának határát – mint az eruvot – kihúzhatnám Jeruzsálemből a tekoai dombokig.
